Varga Zoltán (DK)

VARGA ZOLTÁN (DK): Köszönöm szépen, elnök úr. Ez valóban jó kérdés, hogy mi is történik Debrecenben. Hátborzongató dolog, ami Debrecenben történt az elmúlt éjszaka, de ennek előzménye van.

Önök, tisztelt kormánypárti képviselők, alig egy hete, hogy elvetették a gyűlölet magvait a magyar társadalomban, és tegnap éjszaka a gyűlölet magvai szárba szökkentek, és valami szörnyű rémet hoztak létre. Két alig húszéves suhanc tegnap éjszaka agyba-főbe vert két jóravaló debreceni cívis polgárt csupán azért, mert egy szivárványos zászlóval jelzett rendezvényen vettek részt. Itt tartunk most. Önöknek ez a büszkeség napja; úgy, hogy alig egy hete történt meg az, hogy önök sárba tiporták a magyar emberek gyülekezési jogát. Alig egy hete történt meg, hogy megszavazták, hogy betiltják a meleg büszkeség napját. Önöknek ez a büszkeség. Az, hogy suhancok azért verhetnek meg ma Magyarországon, Európa közepén két tisztességes, becsületes, jóravaló embert, debreceni polgárt, mert a rendezvényükön egy szivárványos zászló lógott.

Ugyan elvileg egy civilizált világ, Európa közepén éldegélünk mi, magyarok, egy valaha volt olyan országban ‑ de gondolom erre elnök úr is jól emlékszik még ‑, amelynek lakóiról joggal alakult ki a világ véleménye, hogy a magyarok egy befogadó, vidám és vendégszerető nép. Mindez persze különösen az éjszakai debreceni esemény tükrében valamifajta ködös, nagyon távoli, egyre távolabbi, de szép emlék még abból a korból, amikor bár szegények voltunk mi, magyarok, de tudtunk és mertünk szeretni. No, de ez elmúlt, ezt önök tették tönkre, tisztelt kormánypárti képviselők.

Ma a hazám, a Magyar Köztársaság és annak lakói ugyanis bestiális és aljas támadás alatt állnak. S a legszörnyűbb az, ami történhet velünk, magyarokkal, hogy nem valami külső agresszor az, aki a mi lelkünket, a mi gazdaságunkat és a mi jövőnket akarja, hanem egy valaha talán jobb napokat is látott ‑ ezt nem tudom, ezt önök fogják majd megítélni ‑ volt demokrata az, aki mára egyértelműen despotaként, rácsavarodva a valamikor a néptől kapott hatalmába, becsapott, félrevezetett, kirabolt, foglyul ejtett tízmillió magyart, és most megpróbálja saját aljas, bűzös képére formálni az egész magyar társadalmat.

Látjuk, hogy alig 15 év alatt épült ki mindez, és jött létre ‑ nevezzük nevén ‑ az elnyomás, a diktatúra rendszere. Mindez persze úgy, hogy egy gyanútlan külső szemlélő, aki talán nem itt, Magyarországon él, azt látja, hogy talán valamifajta demokratikus jegyek mintha fellelhetőek lennének a politika, a társadalmunk működésében, hiszen itt van a parlament, itt van, én is beszélhetek, de mi, azok, akik szemtől szembe találkozunk, és közvetlen közelről éljük meg ezt a mértéktelen pusztítást, amit az Orbán-kurzus, önök a jogállamiságban, a demokráciában, az itt élők gondolkodásában, a társadalom lelkében, a gerincének a megroppantásában elértek, mi tudjuk nagyon jól, hogy ez, ami itt körülöttünk van, hátborzongatóan közel van a putyini, a nyílt, a totális diktatúrához. Mi ezzel nagyon jól tisztában vagyunk.

De azért tegyék a szívünkre a kezüket! Önöknek is látniuk kell, be kell ismerjék, hogy az önkormányzatiság nem létezik, csupán papírmasédíszlet az önök rendszerének bábjátékában, a független sajtót bedarálták, az ellenzéket, ahol tudják, ott korlátozzák, látjuk, hogy most már büntetik is. Látjuk azt, hogy gyülekezni lassan már nem szabad, ellehetetlenítette mindezt a kormányzat és annak gyilkos csápjai.

De azt kell mondjam, hogy hiába minden, drága kormánypárti képviselők. Hiába! Üzenem a kormányfőnek, önöknek, a gátlástalan sleppnek, hogy mindent nem tudnak letiporni, egyszer minden pohár túl fog csordulni. (Az elnök a csengője megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) Ez nem fog sikerülni…