Soltész Miklós (KDNP)

SOLTÉSZ MIKLÓS, a Miniszterelnökség államtitkára: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Szószóló Asszony! Valóban, a három évvel ezelőtt ezen a napon elindult háború sok-sok tragédiát, sok-sok szörnyűséget, gyötrelmet hozott, tegyük hozzá, kimondottan elsősorban az ukrán népnek, és nehéz, de ki kell mondani, az oroszoknak is, és ki kell mondani, Európának és a világnak is.

Nyilván a legnagyobb áldozatot, nem is kérdés, az ukrán emberek, az ukrán családok hozták, azok, akik katonaként a fronton vannak akár három év óta, akár néhány hete, mind-mind megszenvedték ezt a szörnyűséget.

(16.10)

Ugyanígy megszenvedte ezeknek az embereknek a családja is. Borzalmas lehet akár anyaként, édesapaként, édesanyaként, akár házastársként is látni a szenvedést, a pusztulást, sokszor a csonkolást és sokszor a halált. Amikor én Kárpátalján jártam, láttam, hogy több településen is, ahogy átutaztunk, szinte minden temető ukrán zászlókkal volt tele. Ezek mind-mind egy-egy katona síremlékét díszítették ‑ emlékeztek rá inkább.

Hozzá kell tennem, hogy mindez sajnos két ‑ és ezt ki kell mondani a történelem alapján ‑, ortodox kereszténységben azonos, történelmükben sokszor közel álló, egyébként nyelvükben is közel álló nemzetnek, mondjuk ki, testvérnépnek a szörnyű háborúja. Talán így még fájdalmasabb. Éppen ezért Magyarország Kormánya, de nem is a kormány a lényeges, a magyar emberek rögtön az első naptól kezdve minden segítséget megadtunk. Én részese lehettem ennek, hiszen a Karitatív Tanácson keresztül, karitatív szervezeten keresztül sok-sok mindent megadtunk azokban a napokban egészen máig: segítségpontok felállítása, támogatások, orvosi segítség, oktatási-nevelési segítség, amint ön is mondta; és nemcsak Magyarországon, nemcsak a hazánkba érkező több mint másfél millió embernek, hanem Ukrajnában is. És ez mind köszönhető volt a magyar emberek jó szándékának, köszönhető volt a magyar emberek pénzügyi felajánlásának, és köszönhető volt annak az összefogásnak, amely jellemezte a segítségnyújtást egészen máig is.

De egy dolgot a magyar emberek nagy többsége kimondott, egy dolgot a magyar emberek elsöprő többsége kimondott, hogy nem fogunk szállítani sem fegyvert, sem pedig katonákat nem engedünk, mert az nem a háború megállítását szolgálja, nem a szenvedő emberek szenvedésének a végét jelenti, hanem pontosan továbbviszi ezt a szenvedést. Mi ezt tudjuk, mi, magyarok is, hiszen Kárpátaljáról magyar fiatalokat is besoroztak százával; százával szenvedtek és adott esetben élték meg azt az életet, amit nyilván a többségi ukrán nemzet megélt. Éppen ezért mondtuk ki minden egyes lehetséges alkalommal, legyen az Brüsszel, legyen az a budapesti találkozó, az európai uniós elnökségünk során miniszterelnök úr nem véletlenül tárgyalt, akikkel csak lehetett, a tűzszünetről és a békéről.

Most, ha megengedi, ezen a napon arról nem beszélek, hogy a hála milyen formában jelent meg az ukrán legfelső politikában. Nem az emberekről beszélek, nem a tömegekről beszélek, a legfelső politikáról; hogy miket mondtak; hogy búcsúzott el az akkori nagykövet, aki azt mondta nekünk, hogy nyugalmatok csak a sírban lesz. És nem sorolom tovább azokat az elfogadhatatlan mondatokat, amelyek erre a segítségnyújtásra válaszként érkeztek.

Nekünk a feladatunk továbbra is, kötelességünk is, hogy mindent megtegyünk, hogy a nagyhatalmaknak a békekötését, békeszerződését segítsük (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.), és elutasítjuk azt, amit Brüsszelben továbbra is tesznek, hogy a háború tovább folytatódjék. Köszönöm szépen felszólalását. (Taps a kormánypártok soraiból.)