Dr. Latorcai János (KDNP)

DR. LATORCAI JÁNOS (KDNP): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Miniszterhelyettes Úr! Kedves Képviselőtársaim! A visszaemlékezésekből tudjuk, hogy ’56. november 4‑e ködös, már-már telet idéző vasárnap volt. Az emberek békésen és reménykedve várták a hétfői napot, a november 5-ei munkakezdést. Az ország dolgozni, élni akart, megmutatni, hogy képes a romokból a hazát újjáépíteni.

Éppen ez a szellemiség volt az, ami igazán dühítette a kommunistákat, hiszen október 23-a után jórészt egycsapásra eltűntek az ávósok, a pártvezetők, a tsz-elnökök, a gyárak irányítói, azonban mégsem omlott össze az ország. A magyar társadalom nem parancsra, nem a terrortól félve, hanem önszántából és önmagáért kezdett dolgozni, miközben bámulatos sebességgel rakta le a demokratikus önigazgatás alapjait.

Sajnos erre a demokratikus fordulatra már esélyünk sem volt, többszörös árulás áldozataivá váltunk. A két nagyhatalom, Amerika és a Szovjetunió már korábban megegyezett, a belső árulás és az ország eladása pedig végleg megpecsételte forradalmunk sorsát, november 4-én megindult annak eltiprása. A szovjetek még aznap lefegyverezték a hivatásos katonai alakulatokat, majd november 5-én összehangolt támadást indítottak a szabadságharcosok ismert központjai ellen.

Szabadságharcosaink a szovjet támadással szemben eleinte még képesek voltak helyi sikereket elérni, de az óriási túlerővel szemben előbb a vidéki ellenállás, majd a budapesti ellenálló központok, így a Széna téri, a gellérthegyi és az óbudai, végül pedig a Corvin közi is elbukott. November 5-ével hazánkban eddig soha nem látott terror kezdődött, fiatalok sokaságát hurcolták el a Szovjetunióba, százaknak a bitófa jutott osztályrészül, több mint 200 ezren hazánk elhagyására kényszerültek, nekik az emigráció, az idegenbeli sors lett életük része, és sokan már csak holtukban érinthették meg újra a magyar földet.

A rendszer, amely ’56 szellemiségének tagadására épült, mindezt igyekezett kitörölni a nemzet emlékezetéből, így még ma sem tudjuk pontosan a kivégzettek és az egy életre megnyomorítottak számát, csupán annyit tudunk, hogy a megtorlások közel hét éven át, egészen 1963-ig tartottak.

Tisztelt Képviselőtársaim! A megtorlások emlékezete ma már főképp történelmi mélységű, ugyanakkor a Kádár-rendszer néhány sajátossága még ma is velünk él. Ezért ma is fel kell tennünk a kérdést, hogy kinek az örökségét visszük tovább: a forradalmárokét vagy az őket elárulókét, az áldozatokét vagy a hóhérokét, a sokszor csak harcok és lemondások árán biztosítható nemzeti függetlenségünk mellett kiállókét, vagy az idegen érdekeket mindig örömmel kiszolgálókét.

(10.20)

Utóbbiakat akkor internacionalistáknak, ma globalistáknak nevezzük, de közös bennük az, hogy mindig valami vagy valaki másnak, ma az Unió érdekeit részesítik előnyben hazánk érdekeivel szemben. Nem nehéz meglátni a hasonlóságot a magyar nemzeti érdekek feladása és a nemzetközi érdekek kritikátlan kiszolgálása, mai globalista brüsszeli gyakorlata és a Kádár-rendszer moszkovita, konformista politikája között. Mindkettő ’56 szellemiségének a tagadására épül, annak a szellemiségnek a lábbal tiprására, melynek legfontosabb jellemzője, hogy Magyarország függetlensége és szuverenitása túlmutat a világnézeti megosztottságon, túlmutat a pártpolitikai küzdelmeken és túlmutat az egyéni ambíciókon.

Tisztelt Képviselőtársaim! Forradalmár hőseink, mártírjaink áldozatvállalása arra tanít, arra int minket, hogy nemzeti függetlenségünk kivívása és megőrzése megmaradásunk legfőbb záloga, s az ennek érdekében hozott áldozatvállalás pedig a legszebb példa kell hogy legyen valamennyiünk számára a jövő felé vezető utunkon. Köszönöm a figyelmet. (Taps a kormánypártok padsoraiból.)