Szabó Rebeka (Párbeszéd)

SZABÓ REBEKA (Párbeszéd), a napirendi pont előadója: Tisztelt Képviselőtársaim! Olyan témát vitatunk meg ma, ami miatt illene elfelejtenünk, hogy kormánypártiak vagy ellenzékiek vagyunk.

Az életvégi döntések ügye az a téma, amelynél tudatosítani kell magunkban, hogy mindenekelőtt emberek vagyunk, és embereknek is kell maradnunk: érző, másokkal együtt érezni tudó embereknek. Ugyanakkor gondolkodó embereknek is, akik a vitát nem harcként fogják fel, nem alkalomként, puszta előítéletek hangoztatására használják, hanem egymás érveinek meghallgatására. Remélem, hogy ez a mai vita empatikus és gondolkodó emberek vitája lesz.

Azért meg kell jegyeznem, fontos lett volna nappali órákban lefolytatni ezt, hogy a szélesebb nyilvánosság is követhesse. Bár a vitanapot technikailag a Párbeszéd-Zöldek kezdeményezte, azt, hogy ma ez a vita létrejött, kizárólag dr. Karsai Dániel bátorságának és felelősségvállalásának köszönhetjük. Karsai Dániel jogtudós a saját ALS-betegségén keresztül szembesített mindannyiunkat az életvégi döntések kérdéskörével, és erőfeszítései, személyes szerepvállalása nyomán társadalmi vita bontakozott ki Magyarországon erről a témáról.

És természetesen sokat köszönhetünk sorstársainak is. Itt ragadom meg az alkalmat, hogy köszöntsem a helyszínen Dunavölgyi Erzsébetet és Skripeg Bélát, akik szintén ALS-betegként itt vannak jelenleg az ülésteremben. (Taps a Mi Hazánk padsoraiból.)

(21.40)

Tehát ezt a már megkezdett társadalmi vitát folytatjuk most mi itt, a Parlament falai között.

Felszólalásomban Balog Zoltán református püspök Karsai Dánielnek írt levelét választottam vezérfonalként. Miért éppen ezt? Nos, nem azért, mintha Balog Zoltán bármiféle erkölcsi mércét jelentene, különösen nem a pedofilbűnsegéd kegyelmi ügye óta, de az ő levele tartalmazza azokat a főbb érveket, amelyek az aktív eutanázia kérdése kapcsán fel szoktak merülni nemcsak a hazai vitákban, hanem nemzetközi szinten is, hiszen ezt a vitát nem mi folytatjuk le először, lezajlott már a világ számos országában.

Tehát három fő vitapontot szeretnék bemutatni. Az első a „csúszós lejtő” érve. Balog Zoltán azt írta Karsai Dánielnek, idézem: „Arra kérem, ne akarja kinyitni ezt a kaput, mert ha egyszer kinyílik, akkor ezt nem fogjuk tudni többé nemcsak bezárni, hanem annak egyre szélesebbé tárását sem megakadályozni.” Balog Zoltán megfogalmaz ezzel kapcsolatban egy konkrét aggodalmat is: a felelősen gazdálkodó betegbiztosítás abban válhat érdekeltté, hogy a befejezést tanácsolja az úgymond, idézőjelben feleslegessé vált embernek. A püspök arra is utal a levelében, hogy lehetnek olyanok, akik meggondolatlanul választják az aktív eutanáziát; hogy ezek olyan döntések, amelyeket nem lehet megbánni vagy utólag kijavítani. A kapu szélesebbre tárását tehát úgy érti, hogy lehetnek olyan kvázi asszisztált öngyilkosságok, amelyek külső nyomásra születnek vagy éppen nem kellően átgondoltan.

Nos, ezt az érvet nyilván fontos nagyon komolyan megvizsgálni, hiszen az valóban borzalmas lenne, ha olyan esetekben is történne aktív eutanázia, amikor annak nincsen elég nyomós indoka. Ezek az aggodalmak minden országban előkerültek, ahol az életvégi döntésekről vitáztak vagy azt engedélyezték, és ezek az aggályok eredményezték azt, hogy egyetlen olyan aktív eutanáziát megengedő szabályozás, gyakorlat sem létezik, ahol könnyű és gyors lenne erre engedélyt kapni, sőt a kérelmek túlnyomó többségét el szokták utasítani, mert ki szokott derülni, hogy például még nem merítették ki a fájdalomcsillapítás minden lehetőségét. A holland adatok szerint például tízből csak három aktíveutanázia-kérvénynek tettek eleget; az elutasított esetek jelentős hányadában, mintegy harmadában voltak még alternatívák a szenvedés enyhítésére. Az elutasítások másik vezető indoka az volt, hogy a beteg depressziós volt, vagy más pszichiátriai problémákkal küzdött. Ezekben az esetekben az orvos más lépéseket tett a beteg szenvedésének enyhítésére.

A számok tehát azt mutatják, hogy megfelelő szabályozás mellett nem lehet indokolatlan a szabad életvégi döntés engedélyezése, és mi, a Párbeszéd-Zöldek is csak olyan szigorú szabályozás mellett tudjuk támogatni a szabad életvégi döntések magyar jogrendbe illesztését, amely kizárja, hogy ezzel a jogintézménnyel visszaéljenek.

Karsai Dániel is a nemzetközi példákra hivatkozott Balog Zoltán levelére adott válaszában. Mint írta, a püspök úr szerint az életvégi döntések bármilyen fokú legalizálása egy olyan lejtőre lökné a társadalmat, amely felmenti magát a gondoskodás kötelezettsége alól, csakhogy azon országok tapasztalatai, ahol az ilyen lehetőség adott, ezt az álláspontot egyértelműen cáfolták. „Nincsen semmilyen apokaliptikus irányba mutató lejtő, a jogintézménnyel nem élnek vissza, nemhogy rendszeresen, de egyetlen ilyen konkrét példát sem hallottunk eddig” ‑ írta válaszában dr. Karsai Dániel.

Persze, tudom, hogy sokakat a jó nemzetközi példák esetleg nem győznek meg, mert azt vallják, hogy ami máshol működik, az Magyarországon biztosan nem. Erre a pesszimista nézetre és a „csúszós lejtő” érvelés egy sajátos változatára példa Kovács József orvos-bioetikus Népszavának adott nyilatkozata. Kovács szerint mivel a magyar egészségügy nem gazdag, könnyen lehet, hogy a beteg emiatt esetleg nem kapja meg a szenvedéscsillapítás minden lehetőségét, ami azután arra vezetne, hogy a szegénység okozta szenvedésből való kiútként tekintenének az eutanáziára, ami nyilván elfogadhatatlan. Mindemellett Magyarországra nem annyira jellemző a szabálykövetés, így az emberek nem lehetnének biztosak abban, hogy minden szabályszerűen fog történni, vagyis a Kovács-féle „csúszós lejtőn” olyan betegeknél is engedélyeznék a szabad életvégi döntést, akiknél lenne mód, mondjuk, fájdalomcsillapításra, ha jutna rá pénz, de ugye, őszerinte nem jut.

Érdekes, hogy hasonló aggodalmak elhangzottak már Magyarországnál sokkal gazdagabb országokban is. Ronald Dworkin amerikai jogfilozófus azt írta az aktív eutanázia kapcsán, hogy sokan attól tartanak, hogy a szabályokat nem lehetne megfelelően betartatni, és hogy a különösen kiszolgáltatott betegekre, például a szűkös erőforrásokkal rendelkező, túlzsúfolt kórházakban haldokló szegény betegekre esetleg nyomást gyakorolnának, rávennék őket arra, hogy olyan életvégi döntést hozzanak, amit esetleg egyébként nem hoznának meg.

A jogfilozófus válasza az volt ezekre az aggodalmakra, hogy az ilyen betegek inkább jobb, mint rosszabb helyzetbe kerülnének, ha a szabad életvégi döntést megfelelő biztosítékokkal engedélyeznék. Arra mutatott rá, hogy az aktív eutanázia legfontosabb előnye ezeknek a betegeknek a számára a még jobb életvégi ellátás lehet, az ilyen szabályozás ugyanis magában foglalná azt a követelményt, hogy a kórházaknak az ilyen kérelmek elfogadása előtt bizonyítaniuk kell, hogy hatékony orvosi ellátást nyújtottak, beleértve a legkorszerűbb fájdalomcsillapítást is. Úgy vélem, hogy Dworkin érvei meggyőzőek, és érdemes fontolóra vennünk őket. Ha Magyarországon a szabad életvégi döntés lehetőségét megfelelően szigorú szabályozással vezetjük be, az javítani fogja a végstádiumú betegek helyzetét.

És röviden szólnék arról az ellentmondásról is, amely a kormány Karsai Dániel kérelmére válaszul a strasbourgi bírósághoz benyújtott ellenkérelmében és Balog Zoltán levelében foglaltak között feszül, ugyanis a kormány ellenkérelmében az olvasható, hogy Magyarországon jól kiépített hospice-ellátás áll a halálos betegek rendelkezésére, amivel megőrizhetik az emberi méltóságukat. Balog Zoltán levelében viszont az áll, hogy bár az államnak kötelessége mindent megtenni azért, hogy Magyarországon méltósággal lehessen meghalni, de idézem: „ma különösen a szegény emberek számára nem mindig adatik meg ez a lehetőség, kevés a hospice, az olyan államilag támogatott hely, ahol a hozzátartozók jelenléte, a palliatív ellátás esélyt ad arra, hogy emberi és emberies körülmények között távozzon az életből az, akinek távoznia kell.” És ezt Balog Zoltán püspök mondja, aki egykor az egészségügyért is felelős miniszter volt. Gondolom, hogy ő jól ismeri a helyzetet, és ez meglehetősen ellentétben áll azzal, amit dr. Takács Péter államtitkár úr az előbb itt felvázolt, és azt hiszem, még azok a fejlesztések sem lesznek elegendőek ehhez a helyzethez képest, amelyeket Balog Zoltán a levelében ismertetett.

Tehát egy olyan új szabályozás, amely bizonyítékokat igényelne arról, hogy megkapta‑e a halálos beteg a megfelelő fájdalomcsillapítást és a fejlett hospice-ellátást, bizonyosan pozitívan hatna az ellátás színvonalára, ugyanis felszínre kerülnének ezek a problémák, a társadalom sokkal többet tudna ezekről a kérdésekről, és így a kormányzat már nem zárkózhatna el a terület megfelelő finanszírozásától.

A második vitapont az a kérdés volt, hogy vajon csak Istennek van‑e joga ahhoz, hogy életet adjon és elvegyen. Ugye, Balog Zoltán püspök ír erről, hogy az élet Isten ajándéka, csak ő veheti el, és neki adhatjuk vissza életünket. Nos, ez azért nyilvánvalóan csak azok számára rendelkezhet meggyőző erővel, akik vallásosak, akik hisznek Istenben, de egyébként még nekik sem feltétlenül. Ne feledjük, hogy Magyarországon nem csak vallásos emberek élnek! A magyar Alaptörvény is kimondja a vallás és az állam szétválasztását, illetve a gondolat és a lelkiismeret szabadságát, vagyis ez azt is jelenti, hogy az állam nem kényszeríthet semmiféle vallási vagy filozófiai meggyőződést az emberekre az emberi élettel kapcsolatban.

Talán ezen vitapont kapcsán érdemes megemlíteni, hogy a vita nem is arról folyik, hogy eldönthető‑e objektív módon, hogy az életet érdemes‑e élni bizonyos feltételek mellett. A vita arról folyik, hogy tiszteljük‑e annyira a haldokló személy ítéletét erről a kérdésről, hogy miután biztosítottuk számára a magas színvonalú palliatív ellátást, és meggyőződtünk arról, hogy az ítélete jól informált, befolyásmentes és tartósan fennálló, ne gördítsünk akadályt az akarata útjába. Tehát tiszteljük‑e ennyire az egyént, a beteget, aki dönt?

És végül röviden a harmadik vitapont, amely sokkal egyszerűbb kérdés az eddigieknél, és ez a kormány részéről szintén elhangzott, így hangzik: elvárható‑e a gyógyításra felesküdött emberektől, hogy részt vegyenek aktív eutanáziában? Balog Zoltán szerint ‑ és itt, ugye, a kormány képviselői is ezt mondták ‑ ez egyértelműen ellentmond az orvosok hippokratészi esküjének, és ezt szerinte nem tehetik meg. De valójában ez a kérdés nagyon hasonlít az orvosok abortuszban vállalt szerepéhez, hiszen természetesnek gondolja mindenki, hogy egyetlen orvost sem szabad a lelkiismerete ellenében abortusz elvégzésére kötelezni. Pontosan ugyanez a helyzet az aktív eutanáziában való közreműködéssel is, mellesleg a külföldi példák is ezt mutatják: ott sem kényszerítenek, nem köteleznek senkit arra, hogy ebben részt vegyen.

Az abortusz szabályozása kapcsán ‑ ha már ez a párhuzam jött itt elő ‑ a kormányzat szerencsére inkább a közvélemény, mint a keresztény egyházak elvárásainak igyekszik megfelelni; alighanem ugyanerre lenne szükség az életvégi döntéseket illető szabályozásnál is.

(21.50)

Ugyanis a Medián kutatása szerint a magyarok bő kétharmados többsége támogatja, hogy élni lehessen az eutanázia, az életvégi döntések lehetőségével. Csaknem minden második állampolgár az aktív eutanáziát is támogatná. Nekünk, politikusoknak az lenne a feladatunk, hogy a társadalom elvárásainak jobban megfelelő, igazságosabb és emberségesebb szabályozást alakítsunk ki.

Az ehhez vezető út fontos lépése lehetne ez a vitanap is, de fontos lépés lett volna az a népszavazási kezdeményezés is, amelyet Karsai Dániel és testvére nyújtottak be, és amelyet véleményem szerint nem jogosan, de elutasított a Nemzeti Választási Bizottság. Megjegyzem egyébként, hogy a kormánytöbbség, a kormánypártok, ha akarnák, maguk is kezdeményezhetnének egy ilyen népszavazást, sőt, akár a propagandacélokat szolgáló nemzeti konzultációk helyett is sokkal hasznosabb lenne erről a valóban élet-halál kérdésről megkérdezni az emberek véleményét. Tehát erre a kormánypárti többségnek lehetősége lenne.

Mindenesetre mi a Párbeszéd-Zöldek részéről, Karsai Dániellel egyetértve azt gondoljuk, hogy az élet jog, de nem kötelesség. Az életvégi döntéshez való jog az emberi méltóságból fakad, és mint ilyenben az egyén szabadságát és befolyásmentes akaratát kell tiszteletben tartani.

A végén idéznék még egy bekezdést Karsai Dánieltől, aki ezt nyilatkozta: „A létezés ezen formája számomra mindenfajta értelmet és méltóságot nélkülöz. Ebben a helyzetben szilárd meggyőződésem szerint joggal igényelhető, hogy az embernek legyen joga az értelmetlen szenvedés helyett méltósággal befejezni az életét.” Én ezzel teljes mértékben egyetértek. Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps az ellenzéki padsorokból.)