Z. Kárpát Dániel (Jobbik)

Z. KÁRPÁT DÁNIEL (Jobbik): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Csak hogy megértessem azt, hogy mit is vitattam én ezen vita alapját illetően, tehát hogy miért nem tudunk mi a nemzeti, illetve az állami vagyonról érdemben vitatkozni egy nemzetivagyon-leltár nélkül: első körben azért, mert a két fogalom nem fedi egymást, tehát az állami vagyon nem egyenlő a nemzeti vagyonnal, másrészt pedig itt van előttem a Magyar Nemzet 2019. augusztus 17-ei, szombati száma, ahol reggel 6 óra 45-kor tették fel következő címmel az érintett cikket: „Hétezermilliárd forinttal nőtt 2010 óta a magyar állam vagyona.” Emögött kimutatás nem jelenik meg, csak dicshimnusz azt illetően, hogy 2010 óta nagyjából 70 százalékkal bővült szerintük a nemzeti vagyon, szerepel már a leadben; tehát a címben és a cikk felvezetőjében már különböző és nem egymással egyenértékű fogalmak szerepelnek. Aztán ami ennél sokkal inkább meglepő, hogy a Magyar Nemzetet a nemzeti vagyonért felelős tárca nélküli miniszter sajtóosztálya tájékoztatta arról, hogy szerinte az állami, illetve a nemzeti vagyon nagyságrendje mekkora. Végül kiderül a cikk végigolvasása során, hogy gyakorlatilag a vállalatokban nyilvántartott részesedések összértékét veszik górcső alá, ami távolról sem egyenértékű egy nemzet vagyontárgyainak összességével, részesedéseivel, termelési lehetőségeivel, tehát teljes fogalomzavar lelhető fel még a kormánypárti sajtóban is. Legyünk őszinték a korrektség kedvéért, az ellenzéki sajtó sem mindig tesz túl ezen fogalomzavar tekintetében ezen a teljesítményen.

Tehát azt tartanám elfogadható módszertannak, ha egy nemzetivagyon-leltár kerülne ide az asztalra, erről lefolytatnánk a szükséges vitákat, és ezek alapján azok az előterjesztéseket illető viták, amelyeket most folytatunk, sokkal egyszerűbbé válnának.

Még egy gondolatot hadd osszak meg arról, fideszes képviselőtársam, hogy miért tartunk mi attól, ha állami vagy korábban államivagyon-eszközöket, ingatlanokat meglátunk adott esetben MNV-kezelésben vagy más új tulajdonosnál, és egyáltalán nem a hitéleti vetületére gondolok most ennek a történetnek, hanem mondjuk, a MÁV-épületek sorsára. Ha csak egy-két sajtóhírt veszünk górcső alá, megint azt láthatjuk, hogy „Árverésen értékesíti balatoni üdülőit az MNV Zrt. Az első ütemben értékesítésre szánt üdülők összértéke meghaladja a két és fél milliárdot.”

Aztán találunk még a vagyonkezelői közlemények tekintetében olyan cikkeket, melyek szerint állami vagyonná lettek azok a korábbi vagyonelemek, amelyek megúszták a privatizációs folyamatokat, és aztán ezek a nagy értékű ingatlanok csomagban kerülnek licitre. Az MNV Zrt.-nél ez egy létező piaci forma, csomagban licitáltat ezekre, és több ütemben befektetési célú ingatlancsomagokat is értékesít. Nem önmagában a befektetési céllal van bajunk. Azzal van bajunk, ha a magyar nemzeti vagyonhoz tartozó vagy korábban állami vagyoni ingatlantömeg blokkokban befektetési céllal kerül úgy magánkezekbe, hogy feltételezhetően a magyar állam ezen tetemes összegeket veszít.

Egyértelmű, hogy az MNV Zrt.-t sem lehet önmagában hibáztatni, hiszen itt egy profiltisztítási stratégiáról van szó, a nehezen továbbadható vagy nem annyira likvid vagyontárgyakat igyekeznek blokkokban árveréseken továbbadni olyanoknak, akik vélhetően piaci eszközökkel tudják ezeket hasznosítani. Amikor bármilyen államivagyon-tárgy, nemzetivagyon-részesedés új használatba adása, más tulajdonos kezébe adása merül fel, akkor az ellenzéki képviselők jó nagy részében ilyen félelmek ébrednek, hogy megint csak, ha nem is az elkótyavetyélés kifejezést lenne célszerű itt használni, de nem feltétlenül a leghatékonyabb módon kerülnek piaci viszonyok közé ezek a vagyontárgyak.

Tehát hosszú távú, mondhatom, hogy most már harmincéves tapasztalataink alapozzák meg azokat a félelmeket, amelyek kezdődtek a spontán privatizációval. Ilyen tekintetben még saját képviselőtársaimmal vagy saját frakcióbeli képviselőtársaimmal is vitatkozom, én állítom, hogy nem történt rendszerváltás Magyarországon, mert azok a nettó korrupciós mechanizmusok és kicsatornázási módszerek, amelyek korábban fellelhetők voltak, ugyanúgy a kilencvenes években folytatódtak. ’94-98 között teljes szektorok cseréltek gazdát, aztán nyilván az első Orbán-kormány lassított ezen a tempón, lényegesen kevesebb is volt a vagyontárgy, és talán nem is volt annyira szándék ezeknek az elkótyavetyélése.

(14.20)

De azt látjuk, hogy miközben a Magyar Nemzet arról ír, hogy az állami nemzeti vagyon 70 százalékkal növekedett 2010 óta, a teljes növényolajiparunk, a teljes energiaszektorunk oda, külföldieké, idegeneké, a gyáraink is oda. Ha régen végigment az ember a Váci úton, az ott lévő üzemegységek, létesítmények több tízezer ember számára adtak munkát egy metrómegállónyi területen belül. Ma minden a külföldieké. Ilyen körülmények között, amikor Magyarország egy összeszerelő üzem lett, arról beszélni, hogy az állami vagyon egyesek szerint a másfélszeresére vagy még inkább növekedett, egyszerűen felelőtlenség.

Értem én, hogy vállalati részesedésekre gondolnak; ezzel meg is fogják magyarázni, de a vitát közöttünk leginkább az döntené el, ha itt lenne a nemzetivagyon-leltár, és feketén-fehéren kiderülne, hogy a mi közös családi ezüstünk mennyi, mekkora kiterjedésű, hiszen ez nem a Fidesz-KDNP-é, nem az ellenzéké, hanem minden magyar állampolgárt megillető vagyonról beszélünk, kutya kötelességünk lenne tudni, hogy ez mégis mekkora, hány forintra tehető, de egyáltalán milyen növekedési kilátásokkal kecsegtet a közeljövőre nézve. Köszönöm a figyelmet. (Taps a Jobbik soraiban.)