Németh Zsolt (Fidesz)

NÉMETH ZSOLT, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Miniszter Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! A védelmi együttműködési megállapodás az Egyesült Államokkal meglehetősen hosszú történetre tekint vissza.

Az Egyesült Államok ’17 novemberében tett javaslatot arra, hogy a fegyveres erőinek magyarországi jogállását szabályozó, 22 éves kétoldalú megállapodást egy új egyezmény, a védelmi együttműködési megállapodás, tolvajnyelven a DCA váltsa fel. Úgy gondolom, hogy a megállapodás megkötésének a folyamatában volt néhány fontos mérföldkő, az egyik mindenféleképpen Pompeo külügyminiszter úrnak az idén februári budapesti látogatása.

Hadd hívjam föl a figyelmet arra, hogy volt egy kis idő, ami eltelt a mostani külügyminiszteri látogatás meg az azt megelőző külügyminiszteri látogatás között, pontosan nyolc esztendő, 2011-ben volt az utolsó külügyminiszteri látogatás, illetőleg fontos hangsúlyoznunk azt, hogy maga a magyar Országgyűlés is, a Külügyi bizottság delegációja is kivette a részét a lobbizásból, hiszen áprilisban Washingtonban nagyon sok tárgyalást folytattunk ezzel a kérdéssel kapcsolatban. Míg aztán ez a folyamat elvezetett Szijjártó Péter külügyminiszter úrnak az idén áprilisi washingtoni látogatásához, amely végül is az aláírást elhozta.

(Az elnöki széket Jakab István, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

Szeretném kifejezni ezen a helyen az elismerésemet a Külügyminisztériumnak. Nagyon hosszú tárgyalási folyamat volt, érzékeny tárgyalási folyamat volt, és ebben személyesen Szijjártó Péter külügyminiszter úrnak is része volt, aki vastagon kivette a részét ennek a megállapodásnak a tető alá hozásából.

Tavaly júniusban érkezett hazánkba az új amerikai nagykövet, David Cornstein úr, és ő már a posztja elfoglalását követően, egy éve jelezte, hogy az egyezmény megkötése számára személyesen és a kormánya számára is prioritás. Ő is kivette a részét, úgy gondolom, abból, hogy mára azt tudjuk mondani, hogy a magyar-amerikai kapcsolatoknak egy rendkívül fontos fejezetén vagyunk túl, amikor is Trump elnök fogadta Orbán Viktor miniszterelnököt a Fehér Házban. Ennek a megállapodásnak fontos szerepe volt ebben a folyamatban, és David Cornstein nagykövet úr szintén vastagon kivette a részét mindebből.

A Trump-adminisztráció két, magyar részről különösen fontos szempontból szakított elődei külpolitikájával. Azt gondolom, helyes, hogyha ezt itt leszögezzük. Először is a Trump-adminisztráció újra felfedezte magának Közép-Európát. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy Trump elnök 2017 júliusában a második külföldi útján már Varsóba látogatott, és ezen a látogatásán egy rendkívül fontos beszédet, azt merném állítani, hogy talán a legfontosabb külpolitikai beszédét tartotta meg, és ez rólunk szólt. Ez a beszéd elhangozhatott volna Budapesten is, és elhangozhatott volna egyébként egy magyar közjogi személyiségnek a szájából is. Az Egyesült Államok elköteleződése Közép-Európa katonai védelme iránt ennek a beszédnek a fényében is, ma egyértelműen állíthatjuk, megkérdőjelezhetetlen.

A másik fontos változás, hogy az amerikai külpolitika középpontjában immáron jó két és fél éve már nem a szövetségesek megnevelése, kioktatása áll, hanem az Egyesült Államok úgy érvényesíti az amerikai nemzeti érdeket, hogy közben szövetségeseit igyekszik partnerként kezelni.

Ez a két fejlemény tehát, amely a Trump-adminisztrációnak a külpolitikájában bekövetkezett, a kardinális változást tükrözi: egyrészt számunkra megkönnyebbülést hozott ‑ erre a megkönnyebbülésre, úgy gondolom, hogy pártpolitikára való tekintet nélkül tekinthetünk ‑, másrészt Közép-Európa fölértékelődött az amerikai stratégiai külpolitikai gondolkodásban, az Egyesült Államok fantáziát lát Közép-Európában.

Mindennek a két változásnak az eredményeképpen az a helyzetértékelés, ami egyébként Orbán Viktor és Trump elnök találkozóját követően megfogalmazódott, hogy az Egyesült Államok és Magyarország között kialakult egy stratégiai partnerség, ez talán egy olyan diplomáciai kifejezés, amely pontosan írja le a két állam között meglévő kapcsolatot.

A megállapodás aláírására végül másfél évnyi tárgyalás után idén áprilisban, a NATO megalakulásának 70. évfordulója alkalmából rendezett washingtoni külügyminiszteri tanácskozásnak a margóján került sor.

A NATO-val kapcsolatban és ennek a megállapodásnak az összefüggésében nem véletlen ez. Az Úristen nagy szervező ilyen szempontból: ennek a megállapodásnak a megkötése beleilleszkedik abba a folyamatba, amikor is a NATO újra megtalálta önmagát. Bátran mondhatjuk, hogy a 2014-es, Ukrajnával szembeni orosz agressziónak mindenféleképpen az a pozitív kollaterális hatása volt, hogy a NATO újra megtalálta a saját hangját, a NATO feltámadt: a 2014-es walesi csúcstalálkozó már kijelölte annak a NATO-nak az útját, amelyet aztán a varsói, illetőleg a brüsszeli csúcstalálkozó és ez a mostani megállapodás is hűen tükröz.

A megállapodás megkötése tartós és kölcsönös elköteleződést jelent, annak az elismerését, hogy az amerikai fegyveres erők tevékenysége hozzájárul Magyarország és Közép-Európa biztonságának és stabilitásának az erősítéséhez, amit ezzel a megállapodással Magyarország elismer és viszonoz.

(11.10)

Tehát bátran mondhatjuk, hogy noha nagyon szerteágazóak a kapcsolataink a gazdaságban, mint ahogy ezt itt a miniszter úr elmondta, vagy a legfelsőbb politikai szinten, és nélkülözhetetlen volt, hogy itt egy áttörésre sor kerüljön, és örvendetes, hogy ez az idei esztendőben, 2019-ben megtörtént egy külügyminiszteri találkozóval, egy elnöki szintű találkozóval, de mégis bátran kijelenthetjük azt, hogy a NATO jelenti a legerősebb kapcsot az Egyesült Államok és Magyarország között. Ezért a NATO-nak, illetőleg a NATO-val összefüggésben lévő biztonsági kérdéseknek a megkülönböztetett kezelése fölöttébb indokolt.

Hazánk 20 éve tagja a NATO-nak, azóta vagyunk tehát az Egyesült Államokkal hivatalosan is egy katonai szövetségben. Ez alatt a 20 év alatt különösen is a NATO nemzetközi misszióiból és általában a nemzetközi katonai műveletekből jócskán kivettük a részünket, és részt veszünk most is; mintegy 500 magyar katona szolgál Koszovóban, az afganisztáni kontingens létszáma hamarosan 180-ra nő, hogy csak néhány példát említsek. Köszönettel tartozunk ezért a helytállásért minden magyar katonának, legyenek azok bármilyen rangú katonák.

A kollektív védelemnek a fogalma ma már általánosan ismertté vált, és nem okoz Magyarország számára egy nehezen földolgozható kihívást az a gondolat, hogy Magyarországnak az elemi érdekeit a magyar katonáink Afganisztánban védik meg. Ez a kollektív védelemnek a logikája.

Azonban az expedíciós erőket leszámítva a Magyar Honvédség egészen a közelmúltig egyáltalán nem volt jó állapotban, nem lehetett róla elmondani, hogy egy modern, XXI. századi haderő. Ennek mindenekelőtt az az oka, hogy a mostanit megelőző kormányok jobb esetben hagyták elsorvadni, de gyakrabban maguk is tevékenyen hozzájárultak a tönkretételéhez. (Dr. Vadai Ágnes: Nem igaz!) 2002-ben például egy hosszú folyamat eredményeképpen ‑ amikor érvényben volt az a célkitűzés, hogy elérjük a honvédelmi ráfordításoknak a 2 százalékát ‑ elértük az 1,5 százalékot, 2010-re, tisztelt képviselőtársam, 0,7 százalékra sikerült (Dr. Vadai Ágnes és dr. Harangozó Tamás: Nem igaz!) letornázni ezt az adatot (Dr. Harangozó Tamás: 2015-re!), tehát ennek a drámai visszaesésnek az adatai önmagukért beszélnek. (Dr. Harangozó Tamás: Hát, ez egészen elképesztő!)

Most azonban a helyzet megváltozott, egyrészt persze azzal, hogy szerencsére már jó ideje nem (Dr. Vadai Ágnes: Németh Szilárd…) azok vannak kormányon, akik ezt a kártételt elkövették, másrészt ‑ ez az előzővel szorosan összefügg ‑ a magyar gazdaság is szárnyal, és a számok lehetővé teszik, hogy valóban többet költsünk haderőfejlesztésre, összhangban egyébként a NATO walesi célkitűzéseivel, illetőleg Trump elnöknek a nagyon határozott vonalvezetésével a megválasztását követően.

Harmadszor pedig: az is immáron egy széles körű felismeréssé vált, hogy Európának képessé kell válnia arra, hogy megvédje önmagát. Szükségünk van az amerikaiakra, nélkülük elképzelhetetlen Európa védelme, jó tehát, ha itt vannak, erről szól ez a megállapodás is, de Európának hosszú távon saját önvédelmi képességre is szüksége van.

Ha valamit elismerhetünk egyértelműen a Juncker-bizottságnak a teljesítményéből ‑ nincs túl sok ilyen kérdés ‑, azt gondolom, hogy a Permanent Structured Cooperation, tehát a megerősített állandó együttműködés a védelmi politika területén mindenféleképpen egy nagyon komoly eredmény az Európai Unió védelmi stratégiájának a kialakításában. Persze, a nagy kérdések még nem dőltek el a NATO, illetőleg az európai szintű védelmi együttműködés kapcsolatát illetően. Nagyon komoly kérdés az, hogy együtt vagy külön fogjuk fejleszteni az európai, illetőleg az atlanti védelmet, beleértve egyébként a védelmi iparnak a kérdéseit is.

A magyar kormány arra vállalkozott, hogy felépít egy modern magyar hadsereget, ehhez minden rendelkezésünkre áll: kiváló magyar katonáink nagyon komoly nemzetközi tapasztalattal, elegendő források és meghatározott technológiai alapok immáron ahhoz, hogy ezeket a forrásokat hatékonyan tudjuk felhasználni, és rendelkezésünkre áll egy modern haderő megteremtéséhez a szükséges politikai akarat is. Ennek az építkezésnek van olyan része, amelyben az amerikaiakra is hangsúlyosan számít Magyarország. Idetartozik például a közepes hatótávolságú légvédelmi rakétáknak a kérdése, amivel kapcsolatban szintén egy nagyon fontos előrelépést hozott a magyar miniszterelnök washingtoni látogatása. De a lényeg, ami tükrözi ennek a modern magyar hadseregnek a megvalósítására irányuló törekvést, a 2026-os Zrínyi-program, illetőleg az az eltökéltség, hogy 2024-re legkésőbb Magyarország 2 százalékos szintre fogja emelni a védelmi költségvetését.

Az egyezmény két konkrét vonatkozására szeretnék még röviden kitérni. Az egyezmény túlmutat a huszonéves OMNIBUS megállapodás korszerű alapokra helyezésén, és kiterjed a magyar katonai létesítményeken az amerikai haderő által végzett beruházások jogi kereteinek a megteremtésére is. Ez egy nagyon fontos gyakorlati vonatkozás; 22 év után teljesen indokolt, hogy összenőjön az, ami összetartozik.

És van egy nagyon fontos elvi vonatkozás, amit a miniszter úr is érintett, ez pedig a szuverenitásnak a kérdése. Fontos leszögeznünk azt, hogy a megállapodás nem sérti Magyarország szuverenitását. Ugyebár, volt olyan katonai szövetség, a Varsói Szerződés, amelyről ez nem volt elmondható. Rendkívül fontosnak tartom azt, hogy a NATO konszenzuselven működik, és ez egy nagyon fontos vonatkozás az Európai Unióban zajló egyik legizgalmasabb, legfontosabb vita vonatkozásában is, nevezetesen, hogy egyre erőteljesebb nyomás irányul Magyarországra és számos hozzánk hasonlóan gondolkodó tagállamra, hogy az Európai Unióban a védelmi és a biztonságpolitika területén vezessék be a többségi döntéshozatalt. Ez a nyomás kezd fojtogatóvá válni, ezért rendkívül fontosnak tartom azt, hogy legyen Magyarországon egy külpolitikai egyetértés, egy védelmi és biztonságpolitikai egyetértés is a többségi döntéshozatal bevezetésének az elutasítása tekintetében.

Mi úgy gondoljuk, hogy az Európai Uniónak tanulnia kell a NATO-tól. Ha a NATO-ban képes egy konszenzusos stratégiai, biztonsági, védelmi és külpolitikai döntéshozatal működni, akkor miért ne működhetne ez az Európai Unióban? Az elmúlt években is ezen az elven működőképes volt. Tanuljon az Európai Unió a NATO-tól! És ha nem talál megoldást, akkor talán keresse önmagában a hibát, és próbálja megvizsgálni azt a kultúrát, azt a viselkedésmódot, azt az eljárásmódot, amit a NATO-ban képesek az egyes szövetségesek és a tagállamok kialakítani. Mi úgy gondoljuk, hogy igenis összeegyeztethető a nemzeti szuverenitás és a kollektív biztonság kérdése.

Az Egyesült Államok fegyveres erői hazánk jóváhagyásával, az Alaptörvény és más jogszabályok maradéktalan tiszteletben tartásával tartózkodhatnak és végezhetik tevékenységüket Magyarország területén. Erről szól ez a megállapodás.

Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)

(11.20)