Tordai Bence (Párbeszéd)

TORDAI BENCE (Párbeszéd): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Kedves Polgártársak! A Párbeszéd javaslata arról szól, hogy az 1 százalékos adófelajánlásokat ne csak a civil szervezeteknek, ne csak az egyházaknak, hanem a szakszervezeteknek is meg lehessen tenni, hiszen azt hiszem, hogy ez egy nagyon sikeres intézménye a magyar demokráciának, a kilencvenes évek második felében, a szocialista kormányzás idején vezették be az szja 1 százalék felajánlás rendszerét, úgyhogy talán ezért is fontos, hogy közösen nyújtottuk be ezt a javaslatot Korózs Lajos képviselőtársammal. Azt hiszem, hogy ez a rendszer jól vizsgázott, garantálta a civil szervezetek egy jelentős részének anyagi függetlenségét és biztonságát, és komoly segítséget jelentett azoknak az egyházaknak is, amelyeknek sokszor más forrásból csak minimális bevétele van.

Nem mehetünk el persze amellett szó nélkül, hogy az Orbán-rezsimben a kegyenc egyházak meglehetősen komoly pénzeket kapnak ezen felül is. De ne azzal foglalkozzunk, hogy mik ezek a pénzek, és vajon jó-e, ha nem állami stadionok, hanem egyházi stadionok épülnek, foglalkozzunk azzal, hogy kik azok, akiknek sokkal nagyobb szüksége lenne az állampolgárok anyagi támogatására. Ezek pedig a szakszervezetek, amelyek nyilvánvalóan szerencsés esetben, egy ideális társadalomban a tagjaik befizetéseiből is remekül eltartják magukat, de azt is tudjuk, hogy az államszocializmus összeomlása, a rendszerváltás után a szakszervezetek taglétszáma is összeomlott, és mostanra nagyjából tizedannyi szervezett munkás van, mint az előző, vagy ha úgy tetszik, kettővel megelőző rezsimben volt.

A szakszervezetek miközben 4,5 millió magyar dolgozó érdekeit képviselik, sajnos nem számíthatnak mindannyiuk támogatására, úgy tűnik, hogy az elmúlt évtizedekben egy elég komoly válságon mentek át. De azt is látjuk, hogy ennek a szakszervezeti válságnak az eredményét elsősorban nem ők kénytelenek elkönyvelni veszteségként, hanem a magyar dolgozók. Tehát nem az a nagy veszteség ebben a történetben, hogy néhány szakszervezeti vezető elveszítette a megélhetését, hanem az, hogy nem képesek egyszerűen ‑ emberi és anyagi erőforrások hiányában ‑ a magyar szakszervezetek érdemi ellenállásra, érdemi dolgozói érdekképviseletre.

Jó példa erre a 2012-es fideszes munka törvénykönyve, ami valójában már akkor is a munkáltatók rabszolgatörvénykönyve volt, és amely ellen a Párbeszéd mai vezetői akkor népszavazást kezdeményeztek. Ez a kezdeményezés nem járt sikerrel, és ebben jelentős szerepe volt annak is, hogy a szakszervezetek számos okból nem tudták megszervezni magukat. Most azonban, 2018 végével végre úgy látszik, hogy világossá vált a probléma, világossá vált az, hogy a magyar dolgozók kiszolgáltatottságára épül ez az államkapitalista rendszer, az, hogy az Orbán-rezsim és a vele összefonódott gazdasági érdekek beletolják a magyar munkást egy kiszolgáltatott és kizsákmányolt pozícióba. És látszik, hogy ez nem valami rejtett agenda, ez kimondott konkrét tény, sőt ez az Orbán-kormány versenyképességi filozófiájának az alapja. Ez az, amivel befektetőket toboroz Orbán Viktor és Szijjártó Péter szerte a világban, hogy a magyar munkavállaló olcsó, hogy a magyar munkavállaló kiszolgáltatott, hogy a magyar munkaügyi törvények úgymond rugalmasak, tehát hogy a munkáltatók bármit megtehetnek.

Ennek akart végre ellentartani a magyar ellenzék, a magyar szakszervezeti mozgalom és a magyar dolgozók, amikor tavaly decemberben elkezdődött a rabszolgatörvény elleni mozgalom. Ebben a harcban is nagyon jól látszott, hogy ki az, aki képviseli egy-egy konkrét esetben a dolgozói érdekeket, és ki az, aki a saját törvényeire is fittyet hányva az út szélén hagyja a magyar munkavállalót. Ilyen volt például a Suzuki-gyár esete, ahol minden munkáltatói elnyomás ellenére szakszervezet alakult, amit megtámogatott a független magyar média, beszámolt róla, tőlük telhetően megtámogattak a magyar ellenzéki pártok, amelyek a helyszínen is biztosították a dolgozók harcát a támogatásukról, és azzal a nyilvánvaló, kimondott törvénysértéssel szemben, hogy a megalakult szakszervezet nem képviselheti a dolgozók érdekeit, a magyar kormány és annak szervei nem tettek semmit.

Itt van tehát az ideje annak, hogy a szakszervezeteket képessé tegyük arra, hogy kiálljanak a dolgozók érdekeiért, ha a kormányra nem számíthatnak, akkor számíthassanak ne csak a saját szervezett dolgozóikra, a saját tagdíjfizetőikre, hanem számíthassanak az adófizető magyar polgároknak a közösségére, ezzel is elismerve, hogy a szakszervezetek munkája létfontosságú, és a magyar dolgozók érdekeit közös feladatunk megvédeni. Remélem, támogatják ezt az indítványt.

Köszönöm szépen. (Taps az ellenzéki padsorokból.)