Z. Kárpát Dániel (Jobbik)

Z. KÁRPÁT DÁNIEL (Jobbik): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Ha meg akarjuk állapítani, hogy hol lenne érdemes leginkább beavatkozni a családtámogatási rendszerbe, többször elmondtuk, hogy az egygyermekeseknél leginkább vagy éppen az első gyermeküket tervezőknél is érdemes lenne olyan motivátorokkal hatni, amelyek által azt érezhetik, hogy részei ennek a rendszernek. Főleg azért, mert ha a Demográfiai portré 2018-as adatait vizsgáljuk, amiben nagyjából a kétszer elmúlt nyolc év adatai fellelhetők, vagy akár még régebbre tekintenek vissza, azt látjuk, hogy az ezredforduló óta megfigyelhető az első gyermeküket vállalók arányának a csökkenése 92 százalékról 84 százalékra.

Ez egy az egyben azt jelenti, hogy 8-ről 16 százalékra emelkedett a gyermektelenek aránya. Csökkenés látszik, bár szerencsére csak minimális, a kétgyermekesek számarányában, és 75 százalékról 67 százalékra csökkent azok száma, akik az elsőt követően második gyermeket is vállalnak. Az az óriási szerencsénk, hogy a nagycsaládosok helyzete stabil, tehát mondhatjuk, hogy ők húzzák a hátukon ezt az egész szisztémát a tekintetben, hogy nem még nagyobb a zuhanás, és nem még nagyobb a mélyrepülés.

Úgy gondolom, bár a bérszínvonal nagyon fontos kérdéskör, de legalább második helyen, második pillérként található a lakhatási szegmens megoldása. Éppen ezért, ma már elhangzott, hogy mennyire riasztó adott esetben az új építésű ingatlanok vagy éppen az átadott lakások száma. Ha a jelenlegi ütem folytatódik, elmondhatjuk, hogy olyan 200-250 évente fordul meg a jelenlegi magyar ingatlanállomány, amely egy békásmegyeri panelház esetében nem túl rózsás jövőképet fest fel. Azt is látjuk, hogy míg valóban 2005-ben még 41 ezer fölött volt az egy évben átadott, megépített ingatlanok száma, addig most óriási küzdelmek árán sikerült ezt 18 ezerre feltornászni a tavalyi évben, ami már egy komoly előrelépés, mondjuk, a ’14-es, ’15-ös állapotokhoz képest, ahol 7-8 ezres adatok sorjáztak egymás mögött. Nyilvánvaló módon a CSOK átmeneti felhajtó hatása ebben benne van. Pontosan az a problémám vele, hogy jellemzően a felső középosztálytól felfelé tud ez hatni, és új építésű ingatlanok tömegéről van szó, miközben van egy óriási üres ingatlanbázis, nagyjából félmilliós, jellemzően leromlott állapotban. De ha csak az egytizedét bérlakás formájában be tudnánk hozni ebbe a rendszerbe, számos magyar fiatal számára adna érdemi életlehetőséget, és a bérlakásprogramról sem mondtunk le, ahogy említettük.

A CSOK módosítása tekintetében viszont lényegi és érdemi módosító javaslatokkal szeretnék élni. Államtitkár asszonynak köszönöm az érdemi választ a bevándorolt jogállásúak által elérhető CSOK tekintetében. Ugyanakkor van itt még két bökkenő, amin én mindenképp módosítanék. Az egyik az lenne, hogy a használt ingatlanok tekintetében nemcsak a kedvezményes hitelt terjesztenénk ki, hanem az adott támogatás mértékét is egyfajta nyomon követő rendszerben hozzáemelnénk ehhez, ha kell, akkor lépcsőzetesen, ha több év alatt, akkor több év alatt. Úgy gondolom, itt lenne mozgástér, és a hazai építőiparnak ez egy újabb felhajtóerőt adna például abban az irányban, hogy az évenkénti 40 ezer átadott ingatlant újra elérjük. Ez százévenkénti ingatlanállomány-cserét tesz még mindig csak lehetővé. Tehát az említett békásmegyeri panelházunk lakói még mindig nem lélegezhetnek fel, de egy kicsit rózsásabb lehet az a jövőkép.

Szeretném hozzátenni, hogy mindenképp indokoltnak tartanék valamilyen felső határt bevezetni nemcsak a CSOK kiterjesztése vagy a CSOK egésze tekintetében, de számos családtámogatási elemnél. A CSOK példájával élve érdekel a véleményük a tekintetben, hogy mondjuk, egy 150 vagy 200 milliós villa esetében érdemes‑e nekünk családi otthonteremtési kedvezményt adni. Én azt mondom, hogy legalább nyissuk ki ezt a vitát; nyilván a nem felé hajlok. Tehát azt mondom, hogy bizonyos vagyontömeg vagy pedig bizonyos ingatlanérték fölött nem feltétlenül akarok olyan mértékű támogatást adni, mint a valóban rászorulók esetében, de úgy gondolom, ez legalább vitára érdemes pont. Valamilyen értelmes, összegszerű felső határban mindenképpen meghúznám ezt, nem is elsősorban jövedelemarányosan, hanem inkább az ingatlan értékét figyelembe véve. Egyértelműen az lenne a cél, hogy a „befektetési” céllal kedvezményt felvevőket egy kicsit hátrébb szorítsuk azoknál, akik valóban rászorulnak erre a kedvezménytömegre, és nyilvánvalóan ezzel demográfiai szempontokat is szolgálunk.

Végül pedig még egy olyan kérdés merült fel, amellyel kapcsolatban egyértelmű választ nem kaptunk, ez a családi pótlék és számos más befagyott családtámogatási forma legalább inflációkövetővé tétele. Én nem vagyok olyan bátor, mint egyes ellenzéki képviselőtársak, én nem mondanám azt, hogy ezeket azonnal 500-100 vagy 400 százalékkal emelni kellene. Nagyon támogatom azt a vonalvezetést, amely a munkajövedelem könnyebb elérhetővé tételét priorizálja azzal szemben, hogy alanyi jogon kapjanak magyar családok támogatást. Tehát ha valaki megkérdez engem a feltétel nélkül bevezetendő alapjövedelemről, akkora nemmel fogok szavazni, hogy ez a gomb itt kiszakad előttem. Tehát egyértelműen támogatom azt az irányvonalat, hogy a munkajövedelmet tegyük könnyebben elérhetővő.

(Az elnöki széket Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)

De vannak bizonyos esetek, ahol a családtámogatási formákat legalább inflációkövetővé téve olyan tisztességes magyar embereken segíthetünk, akik egészségi állapotuknál fogva, szociális körülményeik váratlan romlása folytán ‑ például egy devizahiteles krízisből következően ‑ olyan helyzetbe kerültek, hogy érdemi és életbe vágó segítséget nyújthatunk számukra, akár ezen formák inflációkövetővé tételével. Úgy gondolom, így lehetne kiegyensúlyozni ezt a rendszert. Higgyék el, ennek a demográfiai pozitív következményei is, ha nem is egy vagy kettő esztendőn belül, de fél évtizedes távlatban jelentkeznének. Köszönöm a figyelmet. (Taps a Jobbik padsoraiban.)

(15.00)