Dr. Bősz Anett (független)

BŐSZ ANETT (független): Tisztelt Képviselőtársaim! Az otthonápolók helyzetét érdemes egy kicsit távolabbról is szemlélni, mint ahogy eddig szemléltük talán és nemzetközi kitekintést is tenni, ugyanis nem felejthetjük el azt, hogy jelen pillanatban a kórházi szakszemélyzet nagyarányú elvándorlása köszönhető annak, hogy még regionális tekintetben is lemaradtunk a bérezésben, és a kórházban dolgozó, szolgálatot teljesítő ápolók is jóval kevesebbet keresnek, mint a regionális társaik. Csehországban az átlagos ápolói bér 330 ezer forint volt, Szlovákiában és Lengyelországban ugyanez 260 ezer forint, miközben Magyarországon ennél jóval alacsonyabb, átlagosan 170 ezer forint.

Erről is beszélnünk kell, de miután jelen pillanatban az otthonápolókra fókuszálunk, arról szeretném meggyőzni önöket, tisztelt kormánypárti képviselőtársaim, tisztelt államtitkár úr, hogy gondoljanak arra, hogy azok, akik jelen pillanatban 0-24-ben szolgálatot teljesítenek akár beteg gyermekük, testvérük, szüleik, bármely hozzátartozójuk, szerettük mellett, azok lényegében az állami intézményrendszer feladatait vállalják magukra, jelen pillanatban még az előttünk fekvő törvénymódosító javaslat értelmében is éhbérért. Hogyha belegondolnak abba, hogy mit jelent a bruttó 100 ezer forint, ez bizony a létminimum alatti jövedelem, és ebből nem kizárólag az otthonápoló, hanem az ápolt is élni kényszerül.

Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy aki azt vállalja, hogy nem támaszkodik a szociális, illetve az egészségügyi intézményrendszerre, az gyakorlatilag nyomorogni kényszerül. Ismerjük azokat a történeteket, ahol nemcsak a beteg gyermeket, hanem a többi gyermeket is megeteti még ugyan az édesanya, de ő már a szomszédtól vagy valamely baráttól kap vacsorát. Azt gondolom, hogy ezeket az embereket nem szabad álcivilnek nevezni, tisztelt képviselőtársam, nem szabad azt mondani, hogy ezeket a mozgalmakat az ellenzék emelte fel a nyár folyamán. Ezek az emberek most az utolsó segélykiáltásaikat fogalmazták meg a kormány felé, és szeretném néhány érvvel újfent alátámasztani, hogy miért küzdöttünk ellenzéki képviselőtársaimmal annak érdekében, hogy ismerjék el az otthonápolást munkaként.

Nagyon nagy előrelépésnek tartom egyébként azt, hogy a szolgálati időbe már beleszámít. De ha belegondolnak, hogy ezeknek az embereknek a nyugdíja egyáltalán nem gyarapszik az alatt az idő alatt, ami alatt szolgálatot teljesítenek beteg hozzátartozóik mellett, akkor gyakorlatilag nemcsak jelen pillanatban kényszerülnek arra ezek az emberek, hogy nyomorban éljenek, hanem akkor is, amikor majd elérik az öregségi nyugdíjkorhatárt, és gyakorlatilag ez jelentősen hozzájárul az ő időskori elszegényedésükhöz. Történik ez gyakorlatilag főleg abban az esetben, amikor valaki egy beteg gyermeknek adott életet, és több évtized esett ki az életükből anélkül, hogy normális kerékvágásba terelhették volna az életüket.

Amellett szeretnék érvelni, tisztelt kormánypárti képviselőtársaim, hogy ezek az emberek, akik hogyha módjukban állna, meg tudnának fizetni egy otthonápolót, és több százezer forintért tennék ezt, megérdemlik azt, hogy ha mentesítik az államot, az állam alkalmazásában álló szakszemélyzetet attól, hogy az ő hozzátartozóikat gondozzák, akkor igenis megérdemlik azt a bérezést, amit egyébként a szakápolók megérdemelnek, és a szakápolók megkapnak a munkájukért.

Felhívnám arra a figyelmet, hogy ezeknek az embereknek az esetében nincsenek ünnepek, nincsenek éjszakák, hallották az ellenzéki képviselőtársaim felszólalását is, nagyon sok esetben, több évtizeden át szondával etetik saját gyermekeiket. Én azt hiszem, hogy nem kell amellett különösebben sem anyagi, sem erkölcsi érveket még felsorakoztatni, hogy aki ezt 0-24-ben magára vállalja, felhívnám a figyelmet arra, hogy az nem kizárólag a kórházi szakszemélyzet bérezésétől mentesíti az államot, hanem az állami intézményrendszerben fizetendő egyéb költségek alól is mentesül ilyen értelemben az, akit kiemelnek, és otthon ápolnak.

Úgyhogy én kérem önöket, hogy ne csak azokat az előrelépéseket tegyék meg az otthonápolási díj esetében, amelyeket már megtettek, és amelyeket üdvözlendőnek tartok, mert látom azt, hogy a kormánypártok is felismerték ennek szükségességét. Vegyék észre azt, hogy itt 33 ezer ember nemcsak nyomorban él, hanem teljesen méltatlan körülmények között, nem tudják méltó körülmények között ellátni azokat a beteg hozzátartozókat, akikről nem tudjuk azt, hogy meddig szorulnak még ellátásra. Egészen egyszerűen a kilátástalanság netovábbja az, ami ezeknek az embereknek az életében zajlik.

Kérem önöket tehát, hogy segítsenek abban, fogalmazzák át ezt a törvénymódosító javaslatot olyan módon, hogy elismerik az otthonápolást munkaként, elismerik azt, hogy itt ez egy olyan szolgálat, amiben jelen pillanatban sem élhet nyomorban a szolgálatot teljesítő, az sem, akit ápolnak, és a jövőre nézve pedig az öregségi nyugdíjkorhatár elérésekor törekedni kell arra, hogy ezek az emberek szintúgy megbecsültségnek örvendjenek, mint ahogyan többi honfitársunk.

Kérem továbbá arra önöket, hogy ne tegyenek különbséget otthonápoló és otthonápoló között. Értem én azt a szándékot, értem én azt, vagy érteni vélem azt, hogy nagyobb tragédiának gondolják önök, hogyha valaki egy beteg gyermeknek ad életet, vagy valakinek időközben olyan beteg, súlyos betegségben szenved a gyermeke, ahhoz képest, hogy valakinek az idős hozzátartozója képtelen már ellátni magát. Tehát értem azt, hogy önök ebben látnak valamifajta erkölcsi vagy morális különbséget, én magam nem látok, és financiális értelemben is indokolhatatlan az önök álláspontja.

Úgyhogy kérem, hogy tegyék lehetővé a jelen törvénymódosító javaslat keretein belül az egyenlő méltóság elvét, az egyenlő bánásmód elvét és azt is, hogy ezek az emberek méltóképpen élhessék az életüket, úgy az otthonápolók, mint az otthonápoltak. Nagyon szépen köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps az MSZP, a DK, az LMP, a Párbeszéd és a függetlenek soraiból.)