Tordai Bence (Párbeszéd)

TORDAI BENCE, a Párbeszéd képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Kedves Polgártársak! Kósa Lajos képviselő úr, hogyha esetleg befejezné a telefonálást, és előterjesztőként egy kicsit figyelne arra, hogy mit gondol az ellenzék, mit gondolnak az emberek a maguk rabszolgatörvényéről, akkor szívesen elmondom önnek. Merthogy itt gyakorlatilag sírva könyörgött érvek híján, hogy ne nevezzük rabszolgatörvénynek ezt a benyújtott javaslatot. Érvek nem voltak mellette, amik voltak, azok inkább nem érdemesek a minősítésre, de van egy rossz hírem: nem mi nevezzük rabszolgatörvénynek, az emberek nevezik rabszolgatörvénynek, a szakszervezetek nevezik rabszolgatörvénynek, és ennek megfelelően mi is próbálunk megragadni a dolog lényegéből valamit, és ezért rabszolgatörvénynek nevezzük. De tudja mit? Teszek egy szívességet, bár látom, maga is tesz egy szívességet azzal, hogy elhagyja az üléstermet. (Kósa Lajos: Nem megyek el!) Nem megy el, jaj, de jó!

Teszek egy szívességet: akkor ne nevezzük most rabszolgatörvénynek néhány percig, nevezzük időutazásnak! Merthogy az emberek, amikor kiszámolták, hogy mit jelent ez számukra, hogy maguk 400 órányi kötelező túlmunkát rendelhetnek el gyakorlatilag a munkahelyeken, ez azt jelenti, hogy hetente 8,5 órával növekszik a munkaidejük. 48,5 óra lesz ezek után egy magyar dolgozó munkaideje. Tudja, hogy mikor volt 48 óra a kötelező munkaidő? 1951-ben. Tehát ez egy időutazás vissza az 50-es évekbe. És most nem a politikai rendszer lényegét illetően mondom azt, hogy a Rákosi-időszakba utazunk vissza, hanem az emberek, a dolgozóknak a terhelését tekintve látjuk azt, hogy vissza az 50-es évekbe. Aztán a 60-as években 44-re, a 80-as években 42, majd 40 órára csökkent a kötelező munkaidő hetente, és hát maguk, úgy látszik, több mint 30 év kihagyás után nemhogy a munkaidő csökkentése irányába mozdulnak el, hanem egyenesen visszarepülnek 70 évet, és ismét 48 óra fölé lökik a kötelező munkaidőnek a mértékét.

Kissé zavaros volt az előterjesztés, hogy most ez egy unortodox politika, amit maguk itt képviselnek, vagy éppen hogy a német mintát próbálják követni. Azt hiszem, hogy a német mintából az unortodox részt követik annyiban, hogy az ipari lobbi érdekeit valósítják meg, azokat az érdekeket, amiket Németországban ezek az óriásvállalatok nem tudnak átnyomni a szakszervezetek ellenállásán, nem tudnak átnyomni az emberek ellenállásán, nem tudnak átnyomni a politika ellenállásán, amely ott a választóit képviseli és nem a nagytőkét. Magyarországon, úgy látszik, hogy a politika ellenállását már megtörték, valószínűleg nem is volt túl nagy ára, a Fidesz harminc ezüstpénzért eladta a magyar munkavállalókat a német ipari lobbinak. Az a kérdés, hogy a szakszervezetek és az emberek ellenállását meg tudják‑e törni. Én azt remélem, hogy nem, mert látjuk, hogy az időutazás visszafelé eléggé egészségtelen dolog, a munkavállalókra nézve különösen. Szeretnénk az időben előreutazni.

Az időben való előreutazás, a jövő felé való elmozdulás pedig egyértelműen a munkaidő csökkentése, ahogy erre a Párbeszéd éppen most leszavazott javaslata is javaslatot tesz. De az biztos, hogy akár unortodox, akár ortodox módon, de ha a német példát akarják követni, akkor nem a német ipari lobbi által lediktált munkatörvénykönyv-módosításokat kell végrehajtani, hanem nézzék meg, hogy mi a német valóság. Elmondom!

A német valóság az, hogy évente 1363 órát dolgozik egy átlagos német munkavállaló, egy átlagos magyar munkavállaló pedig 1761 órát, tehát Magyarországon már most is évente 400 órával többet dolgozik egy munkavállaló, mint Németországban. Valahol nagyon elrontották a matekot, tehát nem még hozzáadni kéne 400 órát, hanem kivonni 400 órát. Ennyivel kéne csökkenteni a magyarok munkaterhelését ahhoz, hogy elérjük a német példát. Ennek következményei vannak nemcsak a munkavállalók egészségére nézve, hanem az életére nézve is.

Ha megnézzük, hogy hogy alakult a munkahelyi balesetek száma például a 2012-es munkatörvénykönyv-változtatás után, ahol már szintén egy az egyben németből fordították le egyes részeit az új munkakódexnek, akkor azt látjuk, hogy 17 ezerről 23 ezerre nőtt a munkahelyi balesetek éves száma. Hatezerrel több baleset történik évente a magyar munkahelyeken, mert egyre kiszolgáltatottabbak, egyre kizsigereltebbek, egyre fáradtabbak, egyre betegebbek a magyar munkavállalók az önök jogmegvonó politikájának köszönhetően.

A másik, szintén elég fontos mutató, amiben jó lenne, ha Németországot próbálnánk utolérni, az a halálozási ráta. A standardizált halálozási ráta 100 ezer főre vetítve Németországban 1057, Magyarországon pedig 1500. Tehát közel másfélszer akkora a halálozási ráta. És ez nyilván köszönhető egyrészt a maguk által teljesen szétvert egészségügyi ellátásnak, de köszönhető annak az életmódnak is, amit maguk rákényszerítenek a magyar emberekre, ami miatt a szív- és érrendszeri megbetegedésben meghaltak, illetve a rákos megbetegedésben meghaltak aránya a legrosszabbak között van az egész Európai Unióban. Ezt okozza a munkahelyi stressz, ezt okozza a munkahelyi túlterheltség, és maguk ebbe az irányba akarnak továbbmenni. Megint csak 70 évvel vissza az időben.

Elmondom, hogy ha megfelelő irányba haladnánk az időben, egyre növekvő évszámokat próbálnánk kitűzni magunk elé, akkor mi lenne az irány, mik lennének azok a feladatok, amiket el kéne végezni, és mik lennének azok a célok, amiket követniük kéne. Én értem azt, hogy növelni akarják a versenyképességet, ezt az elmúlt 8 évben valóban nem sikerült megtenni. Én értem azt, hogy növelni akarják a termelékenységet, de ezt nem a munkaórák számának a növelésével, hanem az egy munkaórára jutó termelékenység növelésével érdemes megtenni. Ehhez kell két dolog: egyrészt a munkaszervezés, illetve a munkakörnyezet fejlesztése, beleértve ebbe a mesterséges intelligenciák alkalmazásától a robotok elterjedésének a támogatásán keresztül nagyon sok mindent, másrészt pedig a munkavállalók oldaláról nézve kellenek hozzá jól képzett munkavállalók, egészséges munkavállalók, kipihent munkavállalók. Ehhez képest maguk a közoktatást is szétverték, szétverik egyébként a felsőoktatást is. Magyarország az egyetlen az Unióban, ahol a diplomások aránya a fiatalok között csökken, az egészségügyi ellátórendszernek a vergődéséről, a végromlásáról szerintem nem kell senkinek beszélni, aki ebben az országban él, és hát most már arról sem tudok sok újat mondani, hogy mennyire pihentek a magyar dolgozók, és mennyire lesznek pihentek akkor, ha maguk gyakorlatilag kötelezővé teszik a heti 6 napos munkavégzést.

Pontosan fordított az irány. Ha munkaerőhiány van, akkor azt béremeléssel kell kezelni, ha nem tudnak a munkaadók béremelést kigazdálkodni, akkor a munkát terhelő adók csökkentésére van szükség az alacsony és közepes kereseti kategóriákban, szükség van egyébként a minimálbér és a garantált bérminimum emelésére. A Párbeszéd szerint szükség van az alapjövedelem bevezetésére, ami szintén a bérjövedelmeknek, illetve a munkában állók jövedelmének a növekedésével jár. Ilyenekre van szükség, és nem arra, amit maguk csinálnak, hogy tényleg visszautazunk 70 évet az időben.

Úgyhogy én azt javaslom, hogy felejtsék el az 1950-es évek munkakultúráját, és próbáljanak szétnézni a 2010-es évek Európájában, hogy merre van előre, nézzék meg Németországot, de a tényleges Németországot nézzék meg, és ne azt a Németországot, amit a német ipari lobbisták festenek fel a maguk szeme elé. Persze értem, hogy ha egy-egy BMW motor lepottyan a futószalagról véletlenül a törvény beterjesztőjének a lába elé, akkor nagy a kísértés, hogy felüljön rá, és aztán bemotorozzon ide, és elmondja ezt a vállalhatatlan szöveget arról, hogy a 400 órányi pluszmunka elrendelése nem jelent munkaidő-emelést.

(20.30)

De hogyha esetleg szembenéznek a valósággal és szembenéznek a választók felé meglévő felelősségükkel, akkor ezt a törvényjavaslatot vissza fogják vonni, és talán kihagyjuk ezt az időutazást, és akkor nem fogjuk rabszolgatörvénynek becézni a maguk beterjesztését. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps az ellenzék soraiban.)