Ander Balázs (Jobbik)

ANDER BALÁZS (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! A pedagógusnap másnapján szomorúan kell megállapítanunk, hogy a jövő évre tervezett költségvetés nem sok jót tartogat a hazai pedagógustársadalom számára. Ugyan Orbán Viktortól, a bérből és fizetésből élő Orbán Viktortól megérkezett a levél, a szokásos mellébeszélő, ám mondjuk úgy, hogy nagyon olcsó fizetséget jelentő levél a pedagógusoknak, ahol elmondta a miniszterelnök úr, milyen kemény munkát végeznek a hazai tanítók és tanárok, de az igazi anyagi és erkölcsi megbecsülésnek híre-hamva sincsen.

Azt hiszem, hogy talán több tapasztalatom van azzal kapcsolatosan, hogy mit jelent bérből és fizetésből élni, hiszen 2014-ig magam is tanítottam egy vidéki szakképző iskolában, úgyhogy talán meg merem engedni magamnak azt az ellenzéki luxust, hogy egy ilyen alkalomból idehozzam a pedagógus kollégáknak a hangját, a panaszát, azt, hogy mit szeretnének ők.

Nézzük meg, hogy mire volt, mire van pénz Magyarországon és mire nincs! Nincs pénz jelentős tanáribér-emelésre, viszont volt pénz, mondjuk, 4 milliárd 208 millió forint arra, hogy kifizessék Balásy Gyulát, azt, aki a kormánypropagandát tolja orrba-szájba. Volt pénz arra, hogy 18 milliárd forintot adjanak a nemzet, mondjuk úgy, hogy malacperselye számára, hogy 14 szállodából álló hotelláncát fel tudja újítani a járvány közepén, miközben dolgozóinak felét elbocsátotta.

Volt és van pénz a Magyar Nemzeti Bank székházának több mint 50 milliárdot kóstáló felújítására, lesz pénz vadászati világkiállításra, és akkor most csak az apróról beszéltünk, hiszen vannak hatalmasabb tételek is, mint a kínai egyetem 500 milliárdos vagy éppen a Budapest-Belgrád vasút szintén kínai hitelből megvalósuló és soha meg nem térülő ezermilliárdos projektje. Szóval, ezekre volt pénz, viszont nincsen pénz, és immáron évtizedek óta nincsen pénz, hiszen be kell látni, egy 75 éves adósságról van szó, szóval, nincsen pénz a hazai pedagógustársadalom megbecsülésére.

Föl kell tenni a kérdést, hogy hisznek‑e a kormánypárti oldalon, mondjuk, annak a Széchenyi-féle idézetnek az igazában, amely szerint egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik, és hogyha hisznek, akkor elfogadják‑e azt, hogy ebben bizony kulcseleme van a pedagógusoknak. Hát, hogyha hisznek, akkor miért nem tesznek, hogy valamit javuljon az ezen a nemzetstratégiailag roppant fontos területen dolgozóknak a helyzete?

Az a helyzet, hogy szabadságra lenne szükségük a pedagógusoknak, nem pedig arra van szükségük, hogy ők a Klebelsberg Központ cselédjei vagy éppen a NER napszámosai legyenek. Ők a nemzet lámpásai szeretnének lenni, ehhez viszont valóban szabadság kellene a mindenkori oktatáspolitika irányítóitól, valamint az a bizonyos erkölcsi és anyagi megbecsültség; amit az a Klebelsberg Kunó, akire oly előszeretettel hivatkoznak a kormánypárti padsorokban, bizony meg tudott teremteni, és el tudta érni azt, hogy a kultusztárca legyen az új honvédelmi tárca Magyarországon a két világháború között, akkor, amikor ezt az országot szétszaggatták az első világháborús vereség után, amikor még egy jóvátételt is a nyakába akasztottak, amikor a román csapatok mindent vittek, amit csak lehetett, el tudta érni azt, hogy valóban stratégiai ágazattá váljon az oktatásügy Magyarországon. No, ez lenne az, amit a magyar tanítók és tanárok a mostani kormányzattól is szeretnének, ennek viszont a hírét nem látjuk.

A valóság az, hogy menekülnek a pályáról, hatalmas a lemorzsolódás, ennek köszönhető az, hogy 50 százalékban most már olyanok alkotják a pályát, akik lassan elérik a nyugdíjkorhatárt, hiszen a pedagóguskorfa végzetesen elöregedett ‑ nem véletlenül, hiszen nem vonzó ez a rettenetesen gyönyörű hivatás.

Azt kérik tehát a magyar pedagógusok a mostani kormányzattól is, hogy tegyenek ez ügyben. Látjuk, ezt a kérést immár évek óta eleresztik a fülük mellett, és ennek a kérdésnek a rendezése bizony majd arra a kormányzatra vár, amely 2022-ben leváltja a narancsos társaságot. Köszönöm a figyelmüket. (Taps az ellenzék soraiban.)