Dr. Varga-Damm Andrea (független)

DR. VARGA-DAMM ANDREA (független): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! A magáncsődtörvénynek egy apró korrekcióját terjesztette a KDNP a Ház elé, olyan korrekcióját, ami mindenképpen, azt gondolom, hogy valamennyi ilyen nehéz helyzetbe került honfitársunknak segítséget fog jelenteni. De ahogy az Igazságügyi bizottság ülésén is elmondtam, ez töredéke azoknak a problémáknak, amelyeket már akkor felvetett az ellenzék, amikor ezt a törvényjavaslatot annak idején a Ház elé hozták. Sorban derült ki az alkalmazás során, hogy minden egyes felvetés, amit annak idején az ellenzéki képviselők jó szándékból és segítőkészségből előadtak, az megalapozott volt, és ez az oka annak, hogy egy durván egymilliós, adósságot fölhalmozott populációból pár ezer ember tudta igénybe venni ezt az intézményt.

Amikor a devizahitelek tragédiája 2010-re már kulminált és aztán kormányváltás lett, rendkívül nagy reményünk volt abban, miután a kormányfő ebben a Házban, a másik ülésteremben csalóknak nevezte a bankokat, nemzettragédiának nevezte ezt a problématömeget, hittük, hogy az új kormány első intézkedése az lesz, hogy minimum valamifajta, 10-15 százalékos árfolyam-emelkedésen túl nem engedi, lezárja az árfolyam-növekedés alkalmazhatóságát a hiteleknél, és szépen visszafordítja ezeket a szerződéseket a gazdasági egyensúly útjára.

Teltek a hónapok, ebben a Házban gyakorlatilag mindenki erről beszélt, az emberek lakásait, otthonait vitték a végrehajtók és a bankok, a közjegyzők csúcsra járatták a közjegyzői okiratok záradékolását, hogy minél előbb segítsenek minél több embernek otthonát veszteni ‑ ezt nekik egyszer még meg kell fizetniük, addig nem megyek el a politika színpadáról ‑, és semmi más nem történt, mint az, hogy a kormányzat 180 forinton, a haveroknak való segítés érdekében két hónapos időtartamra megengedte, hogy végtörlesszenek és kiszabaduljanak ebből a csapdából. Döbbenetes volt ráadásul, hogy ezt év végére időzítették, amikor mindenki tudja, hogy sokan szabadságon vannak, a hivatalok nem működnek, a bankok nem tudtak ilyen ütemben lépést tartani ennek a megoldásával. Tehát nagyon sok olyan ember is kiesett, aki, hogyha több idő lett volna rá, igénybe tudta volna venni.

És átfogó megoldás továbbra sem volt; felszínkapargatás, beszélünk róla, de nem csinálunk semmit. Aztán persze a legdurvább az, amikor kihasználva egy európai bírósági színtérre ment ügyet, ahol is az árfolyamrés volt az egyik indok a semmisségre, képes volt azt mondani a kormányzat, hogy ja, hát ezekkel az ügyekkel semmi más probléma nincs, csak az árfolyamrés és a kamatemelés, akkor azt kivezetjük, és természetesen az árfolyam-emelkedésről továbbra sem beszélt senki.

2012-ben készítettem egy komplett magáncsődtörvényt, amelyet annak idején egy független képviselő terjesztett be ebbe a Házba, és konkrétan az egész ellenzék támogatta ‑ a kormánypártok természetesen nem ‑, aminek az volt a lényege, hogy nem egy ügytípusra fókuszálunk, hanem megpróbáljuk megteremteni azt a támogató közeget, amely segít az embereknek egy hibás döntésből vagy egy nagyon nehéz élethelyzetből eredő tartozásokat rendezni és nem cipelni magukkal egész életen át.

Magyarországon a különböző pénzügyi intézmények, amelyek hiteleket nyújtanak, illetőleg a szolgáltatók, amelyeknek rendkívül drága a szolgáltatása, azért tudják könnyedén megtenni, hogy ezeket a terheket és követeléseket rátelepítik a polgárokra, mert Magyarország speciálisan egy olyan hely, ahol bárki egy tartozásért egész életén át felel akkor, hogyha ezt nem tudják tőle behajtani. Még azt is meg lehet csinálni, hogy az elévülési időn belül mindig újrateremteni, újra felszólítani, és újra kezdődik ennek a tehernek a viselése. Hiába van esetleg egy hitel mögött jelzálogjogviszony, míg a nyugati világban, nagyon helyesen, a jelzálogjoggal biztosított hiteleknél, igenis, ahogy Z. Kárpát Dániel képviselőtársam mondta, elsétálási joga van, tehát nem felelhet többel, mint ami a zálogba adott vagyontárgy értéke, kézizálognál ugyanez, addig Magyarországon gyakorlatilag korlátlan mennyiségű és idejű követelést lehet az emberekkel szemben fenntartani.

Hogy miért gondoltam már akkor is azt, hogy ebben az országban csak átfogó magáncsődtörvénnyel lehet a társadalmat kivonni abból a helyzetből, hogy akár egy életen át is cipeljenek akár egy darab hibás döntést, ennek elmondom és már máskor is elmondtam, de most összefoglalom az okát, amiért az államnak, igenis, kötelezettsége és felelőssége van.

Mi ugyanis örököltünk egy szocialista rendszerbéli társadalomszerkezetet, az ottani bér- és árviszonyokat, és ’90-ben, egyik pillanatról a másikra a szocialista gazdaságból átkerült az egész társadalom a piacgazdaságba. Csak két dolgot nem tett meg a rendszer: nem építette ki azokat a hálókat az emberek alá, amelyek segítettek volna abban, hogy akik vesztesei a piacgazdaságnak, azok ne essenek a földre, hanem ez a rendszer tartsa fenn őket.

Gondolják meg: egyik pillanatról a másikra gyárak, vállalatok tömege zárt be, emberek százezrei lettek munkanélküliek, teljesen kilátástalanul, hogy mi lesz velük. Milyen érdekes, a piac viszont nagyon gyorsan be tudott gyűrűzni, csak a piaccal szembeni védelmi rendszer nem tudott gyorsan kialakulni, az árak elképesztő gyorsasággal emelkedtek. A ’90-es évek közepére 33 százalékos infláció volt, és tulajdonképpen a magyar társadalom bekerült egy olyan mókuskerékbe, ami rendkívül nehéz, nemcsak a nehezebb sorsú vagy a nehezebb élethelyzetből jövő embereknek, hanem még azoknak is, akiknek aránylag erős a gazdasági hátterük és a lelkierejük.

Tehát a magyar állam adós a polgárokkal szemben, pont az abból eredő és rendkívül sok családot szétszakító viszonyok miatt, amit a ’90-es években kellett megélniük. Lehet, hogy nem hiszik el, képviselőtársaim, de nagyon sok család van, akik azóta nem tudják az adósságaikat kiheverni. Azóta, mint egy mókuskerék, kiegyenlítik, jön a másik, kiegyenlítik, jön a másik, mert nem volt olyan rendszer, ami egyszer csak egy tabula rasát csinálhatott volna, és nulla pontról indulhatnak tovább.

Ezért mondtuk azt, hogy ez a magáncsődtörvény mindenképpen csak egy parciális részét, egy parciális társadalmi csoportot tud megszólítani és annak segíteni, és pont azokat, akik a legnehezebb helyzetben vannak és a legrégebbről hordozzák magukkal az adósságterheket, és cipelik mindazt, amit egyébként a rendszer rájuk telepített, azok igazából ezzel nem tudtak élni.

Természetes az, hogy ha csak egy embernek jó egy javaslat, azt már megszavazzuk, ez nem kérdés. Tehát az, azt hiszem, nem kérdés egyikünknél sem, hogy ezt a javaslatot megszavazzuk, mert ha egy mondata jobb egyetlen embernek a hazánkban, akkor az legyen úgy. De ahogy az Igazságügyi bizottságban is mondtam, ez nem elég, rendszerszinten kell ezt a problémát kezelni. Olyan természetes támogató közegként kell a magáncsőd intézményének működni mindenféle adóssággal terhelt élethelyzetre, hogy az emberek biztosak lehessenek abban, hogy nem fognak végérvényesen elveszni, nem fognak teljesen kisemmizettekké lenni csak azért, mert egyszer akár rossz döntést hoztak, akár döntési kényszerhelyzet született, és nem tudtak más kiutat találni az adott helyzetből.

(13.10)

Azok, akik jólétben élnek, akiknek jó körülményeik vannak, el sem tudják képzelni, hogy micsoda küzdelem emberek sokaságának az apró fillérjeiket beosztani, és azon gondolkodni, hogy most a vízszámlát fizessem be, vagy a gyereknek vegyek cipőt, vagy ne csak a legolcsóbb szalonnát tudjam megvenni, hanem esetleg egy egészségesebb élelmiszert a gyermeknek. Pedig nekünk, akik nem vagyunk ebben a társadalmi közegben a mindennapjainkban, kellene meghoznunk azokat a döntéseket, ami az ő életüket könnyebbé teszi, a túlélésüket könnyebbé teszi.

Hiába mondja a kormányzat azt, hogy mennyivel nő az átlagbér, 400 ezer fölött van az átlagbér, meg kell már végre érteniük, hogy rendkívül széles társadalmi rétegek milliós jövedelemmel bírnak, és azok rendkívüli módon kompenzálják azoknak a szegény rétegeknek a jövedelmi viszonyait, akik viszont, ha tetszik, ha nem, a vegetáció állapotába kényszerültek. Nekünk, politikusoknak a társadalommal rendkívül nagyvonalúaknak kell lennünk. Mindig, amikor valamilyen döntést hozunk, amikor valamilyen intézményrendszert bevezetünk vagy módosítunk, akkor a legfontosabb, aminek meg kell jelennie a mi attitűdünkben, a mi gondolkodásmódunkban, az a nagyvonalúság. Valakinek nagyvonalúnak kell lennie az emberekkel, hiszen a mindennapjaikban alig találkoznak olyannal, hogy egy rendszer vele nagyvonalú tudjon lenni.

Aki az állami költségvetés pénztárcájának a kulcsát hordja, annak olyan óriási eszközrendszer van a kezében, amivel igenis, ha tetszik, ha nem, nagyvonalú lehet. Mert egyébként az apró nagyvonalúság a társadalomban olyan erőteljes pozitív attitűdöket, pozitív változásokat, pozitív hangulatot hoz, amelyből, ha tetszik, ha nem, a társadalmi és gazdasági eredményeket sokkal hamarabb, gyorsabban és hatékonyabban lehet elérni. Ez egy önmagát erősítő folyamat, és aki ezt nem veszi tudomásul, az sajnos a társadalmat nem veszi tudomásul.

Azt kérem a kormányzattól, hogy ne legyen olyan szigorú az emberekkel szemben, merthogy a magyar emberek, ha tetszik, ha nem, az elmúlt 150-200 évben mindig csak azt hallják, hogy majd holnap vagy holnapután jobb lesz. Közben mindig csak azt látják, hogy egy kivételezett rétegnek lesz jobb, méghozzá nagyon jó, úgy, hogy ennek a kivételezett rétegnek nem látszik a befektetett munkája. Én nem fogom soha elfelejteni azt a kormányfői mondatot, amit persze már régen mondott ki, azóta már nem mond ilyet, hogy az mégiscsak hogy néz ki, hogy a magyar ember a rezsire keres; ugye, emlékeznek rá, amikor még azt remélte, hogy miniszterelnökké választják. Hogy néz ki az, hogy a magyar ember a rezsire keres? Hát, jelentem mindenkinek, hogy a magyar polgárok 25 százaléka még mindig a rezsire keres, és akkor az alacsonynyugdíjasokról nem beszéltem még.

Én úgy gondolom, hogy a magáncsőd intézményét, például alkalmazkodva az egyesült államokbeli vagy a németországbeli magáncsőd intézményrendszeréhez, kellene átfogóan szabályozni, és egy olyan védvonalat kiépíteni az emberek háta mögé, hogy ha hátrálniuk kell, ha kényszerhelyzetben vannak, ha nehézségeik lettek, ha nem tudnak helytállni az anyagi nehézségeikben, és ahogy hátrálnak, hátrálnak, ne essenek le a szakadékba, hanem álljon ott egy rendszer mögöttük a végső lépés előtt egy várként, egy erődként, és azt tudja minden magyar ember mondani, hogy én egy olyan országban élek, amely országban az én nehézségeimből nemcsak nekem kell megpróbálnom kijutni egyedül, hanem egy egész államszervezet véd engem.

S akkor, képviselőtársaim, még egy nagyon fontos tényezőről nem beszéltem. Amiért az adósokkal szemben a rendszer ennyire szigorú és ennyire teljes vagyont felszámoló egy-egy tartozás miatt, és ez tény, ott vannak az intézmények, a pénzügyi intézmények, a szolgáltatók, akik azért merik megtenni azt, hogy drágák, és hogy lenyűgözően próbálják az emberekkel elhitetni, hogy nekik hiteleket kell fölvenni, illetőleg hitelből kell vásárolni, azért teszik ilyen könnyedén, mert nincs nekik sem korlátjuk. Nincs egy rendszer, amely megálljt parancsol, hogy eddig és ne tovább. Nem fegyelmezettek ezek az intézmények a hitelnyújtásoknál. Nem fegyelmezettek a szolgáltatók, amikor meg kellene határozni, hogy egy szolgáltatásnak tényleg annyi legyen az ára, amennyi az értéke, és a monopolhelyzet alapján ne tudjon jóval nagyobb árat követelni az emberektől, amit ők viszont már nem tudnak kifizetni.

Tehát azok a rendszerek, amelyek az embereket fosztogatják, azért teszik ezt korlátlanul, mert nekik sokkal több jogaik vannak ebben az országban, mint azoknak, akik tartoznak. Ebben a vonatkozásban tényleg kapitalizmus van. No de azért annak is kell határt szabni. Attól, hogy egy kapitalista rendszerbe léptünk harminc évvel ezelőtt, nem váltunk embertelenné. A kapitalista rendszer nem embertelen rendszer, csak embertelenül lehet gyakorolni.

Úgyhogy nagy tisztelettel azt kérem KDNP-s képviselőtársaimtól, hogy ne álljanak meg ennél a javaslatnál, készítsenek egy átfogó magáncsődtörvényt. Szívesen ajánlom azt, amit kilenc évvel ezelőtt én magam csináltam. Köszönöm szépen.