Dr. Dobrev Klára

DR. DOBREV KLÁRA európai parlamenti képviselő: Köszönöm szépen. Jó napot kívánok! Sok szeretettel köszöntök mindenkit, aki itt a teremben vagy akár otthon, a tévé előtt hallgatja ezt a vitát. Már csak azért is, mert én úgy tanultam és úgy tanítottam, hogy ahogy a demokrácia ünnepe maga a választás, úgy a parlamentarizmus ünnepe a költségvetési vita.

Tudják, éveken keresztül tanítottam az ELTE Jogi Karán pénzügyjogot, és amikor költségvetési jog, államháztartásjog volt a téma, akkor azt láttam a tanítványaimon, hogy nem pontosan értik, olyan messze van tőlük, 21-22 évesek; mi közöm nekem ehhez, kérdezték tőlem. És amikor elkezdtük részletesen nézni a költségvetési törvényt, akkor még papíron, jó vastag, több ezer oldalas kiadásban, később már számítógépen, és elkezdtük nézni a fejezeteket, címeket, alcímeket, előirányzatokat, akkor szépen lassan érthetővé vált számukra is, hogy a költségvetés az ő életükről szól, arról szól, hogy fel fogják‑e újítani, mondjuk, a gimnáziumi tornatermet a volt középiskolájukban, vagy hogy az egyetem falát kifestik‑e, arról szól, hogy mennyi lesz az ösztöndíjuk vagy éppen a tandíjuk, arról szól, hogy a szüleik, nagyszüleik mennyi nyugdíjat kapnak, és hogy lesz‑e elegendő pénz arra, hogy felújítsák a lakásukat. Szóval, a költségvetés a mi életünkről szól.

De volt egy fontosabb üzenet, amit mindig át akartam a diákjaimnak adni, hogy a költségvetés még ennél is több. Önök itt, hölgyeim és uraim, azért ülnek a parlamentben, ebben a házban, sőt továbbmegyek, azért épült fel ez a ház, mert sok száz évvel ezelőtt, nagyon sok száz évvel ezelőtt voltak bátrak, akik azt mondták a kormányzó önkénynek, hogy elég volt, hogy nem költheted el szabadon az ország pénzét arra, amire te akarod; azt mondták a kormányzó önkénynek, hogy márpedig ellenőrizni kell. Igen, a Magna Chartáig visszamenőleg, vagy inkább 1265 környékén, amikor először beengedték a közrendűeket is a gyűlésbe. Ezért jött létre a parlament, ezért ülnek önök itt, azért, hogy mindig és mindenkor ellenőrizzék a kormányzó önkényeseket.

Hát, nem sok mindenkinek van itt most büszkélkednivalója. 133 embernek biztos nem. Évek óta önök úgy szavazgatnak és szavazzák meg a költségvetést, hogy pontosan tudják, szinte semmilyen korlátot nem szabnak a kormányzó önkénynek; pontosan tudják, hogy megszentségtelenítik a parlamentarizmus egyik legfontosabb aktusát, magát a költségvetési törvényt. Évek óta úgy adnak felhatalmazást a kormánynak ‑ és most is erre készülnek ‑, hogy sok száz milliárd forint úgy költődik el, hogy önök azt sem tudják, mire fogják elkölteni. 233 milliárd van általános tartalékban vagy biztonsági tartalékban és közel 550 milliárd beruházási alapban. (Nacsa Lőrinc: Ez borzasztó!) És a legborzasztóbb az benne, hogy sajnos lehet sejtésük arról, hogy mire fog ez a pénz elmenni. Mert tavaly év végén például 1400 milliárdot szórtak ki egy hónap alatt, ész és értelem nélkül, de tényleg, összevissza mindenféle beruházásokra. Az önök felhatalmazása nélkül. Azt is mondhatom, hölgyeim és uraim, önök 133-an minden évben biankó csekket adnak a kormánynak. Szerintem ez nem parlamentarizmus.

Van még egy általános problémám a költségvetéssel, mielőtt rátérnék a konkrétumokra, hogy április-május környékén minek alapján fogadják el önök ezt a költségvetést. Nincsenek meg még az előző év bázisadatai sem ‑ közgazdasági szempontból teljesen nonszensz! Az Állami Számvevőszék még el sem készítette a zárszámadási törvényt, és a következő fél évben még annyit fognak változni mind a magyar gazdasági folyamatok, mind a nemzetközi feltételek. Úgyhogy az előbb azt mondtam, hogy biankó csekket szoktak adni a kormánynak, akkor ráadásul ezt a biankó csekket csukott, bekötött szemmel szokták önök aláírni. Na, ez nem a parlamentarizmus ünnepe.

Úgyhogy azt tudom önöknek mondani, és azt ígérem a választóknak, hogy 2022-ben, a választások után egy elegáns kézmozdulattal ezt a költségvetést bedobjuk oda, ahová való, a szemeteskosárba. (Nacsa Lőrinc: Családtámogatás.)

Nem lesz egyedül ez a költségvetés, mert ott lesz mellette, mondjuk, a paksi hitelszerződés, a Fudan Egyetem alapító okirata, a Budapest-Belgrád vasútvonal, és még sorolhatnám. Elég nagy papírkosárra lesz szükségünk, nézek itt az ellenzéki képviselőtársaimra (Dr. Vadai Ágnes bólogat.), lehet, hogy majd egy konténert is kell hozni, de megoldjuk. (Nacsa Lőrinc: Családi adókedvezmény. ‑ Dr. Vadai Ágnes: Maradj már csendben!)

Mert mese nincs, ennek a költségvetésnek nemcsak hogy a demokratikus legitimációja hiányzik, a szakmaisága is hiányzik, és ha továbbmegyünk, akkor egész elképesztő, hogy mi van benne. Aztán majd később arról is beszélek, hogy mi nincs benne.

Az általam már említett 783 milliárd forintnyi biankó csekk, vagy ez a fogalmunk sincs, hogy mi lesz, vagy pontosabban sajnos tudjuk, hogy ész és értelem nélkül fogják elkölteni ismét ‑ én azt látom, hogy például százmilliárd forintot fogunk jövőre költeni a hazug közmédiára. Valószínűleg ennél többet, mert pontosan tudom, hogy az előirányzatok között még elrejtve csurran-csöppen egy-két milliárd forint ennek a gyűlöletkeltésnek. És persze folytathatnám tovább a sort. A taón és más jogcímeken sporttámogatásra elmegy közel 300 milliárd forint. És mielőtt azt hinnék, hogy ez majd pont azt a célt fogja szolgálni, hogy az egészségtelen magyar emberek többet sportoljanak, egészségesebben éljenek: sajnos megtanultuk az elmúlt tíz évben, hogy ebből a pénzből, ebből a sok száz milliárd forintból újra luxusberuházás lesz.

(9.30)

Én tényleg nem tudom ép ésszel felfogni, hogy amikor már a kis falu szélére felépült egy sportcsarnok, futballstadion pontosabban, amikor már van fedett futópályája, amikor már van Makovecz-stílusú kazánháza, amikor már van mellette kis tó nagy szigettel vagy nagy tó kis szigettel, isten tudja, micsoda, akkor mindenféleképpen egy futballstadiongyep-napoztató rendszerre is kell költeni. Tényleg? 2021-22-ben, a világjárvány és a gazdasági válság hatásaira? Erre kell költeni a pénzt? Az eszem megáll. Tényleg ez a legfontosabb önöknek?

Persze még folytathatnám, a több mint 50 milliárd forintos egyházi támogatást, amiben egyébként nincs benne még az, amit határon túlra viszünk egyház- és sporttámogatásra, a Paks 270 milliárdja, amit már említettem, hogy ugyanoda kerül, mint a költségvetés, a Budapest-Belgrád vasútvonal, amiről pedig nem tudjuk, hogy pontosan mennyi, mert megint csak berakták egy nagykalapba, és a mindannyiunk kedvence, a kommunikáció, amire 30 milliárd van előirányozva. Ide a rozsdás bökőt, hogy ennek a duplája lesz a végén, mert nagyon szükségünk van óriásplakátokra, hiszen azzal minden képzelt ellenséget meg tudunk állítani.

Nem történik más, mint több száz évvel ezelőtt. Azt mondták egypáran bátrak, hogy állj, nem engedjük, hogy összevissza költsétek a pénzünket, mondjuk, mit tudom én, lovagi tornákra akkor, ma semmit nem érő stadionokra és vadászati világkiállításra; hogy elköltsétek a pénzünket, nem tudom én, háborúkra, ma szájkaratéra, aminek egyébként a megjelenési formája az óriásplakát. Nem engedjük, hogy elköltsétek a pénzünket, nem tudom én, szőrmékre és ékszerekre, ma pedig luxusórákra és luxusruhákra, jachtokra, repülőkre a szekerek helyett. Semmi nem változott. Úgyhogy egy feladatunk van: visszaadni a parlamentarizmus ünnepét és visszaadni a költségvetés ünnepét a magyar állampolgároknak.

Amit nagyjából összeszedtünk az elmúlt pár napban a költségvetésben, az közel 2000 milliárd forint. Kétezermilliárd forint összevissza támogatás. Ha ennek csak egy részéből sikerülne értelmes célokra költeni, akkor ez egy normális, élhető európai Magyarország lenne. Mert tudják, hölgyeim és uraim, a legnagyobb hiba ezzel a költségvetéssel még csak nem is a demokratikus legitimációja, még csak nem is a szakmaiatlansága, bár nagyon fáj, de még az sem, hogy mi van benne, hanem, hogy mi az, ami hiányzik belőle, vagy másképp fogalmazok, kik azok, akik hiányoznak belőle. És akik hiányoznak belőle, az a sokak Magyarországa. Ezt a költségvetést egyetlenegy mondattal meg tudom fogalmazni: 133 fideszes ember megszavazza, hogy jövőre is a kevesek, a fideszes oligarchák még sok milliárdot hazavihessenek. Erről szól.

Tudják, kikről nem szól? Hadd mondjak önöknek, hadd meséljek pár történetet! Önök is meghallanák, ha sokkal többet tudnának beszélgetni az emberekkel. Nem szól például arról az asszonyról, aki felszolgálóként dolgozik, pontosabban mindenes egy kis budapesti étteremben, egyedül neveli mind a két gyerekét. Azért kerültünk kapcsolatba és azért kezdtünk el beszélgetni, mert egy bántalmazó házasságból, egy bántalmazó családi kapcsolatból menekítette ki saját magát és a gyerekeit. Önálló misét megér, hogy az elmúlt tíz évben önök mit műveltek az isztambuli egyezménnyel és társaival. Erről majd még külön beszélünk. Szóval, egy bántalmazó kapcsolatból menekült, és ezért évek óta albérletben él. Természetesen, mint sokan mások, a válság alatt ő is elveszítette a munkáját. Ez most már több mint egy éve. Több mint egy éve ez a nő a családi pótlékból próbálja meg a két tizenegy-két éves gyerekét fenntartani. Azt tudom önöknek mondani, hogy próbáljanak meg 29 600 forintból két gyereket nevelni. És még talán az önkormányzattól itt, Budapesten kapott valamilyen segélyt. Több mint egy éve. Na, ő például hiányzik a költségvetésből.

Azt tudom önöknek mondani, hogy ’22 áprilisában, a választások után meg fogjuk emelni a duplájára azt a családi pótlékot, amelyet önök nem emeltek meg tíz éve, azoknak pedig, akik egyedülállók vagy éppen fogyatékkal élő gyereket nevelnek, háromszorosára. Elmondom, hogy mennyibe fog kerülni, mert kiszámoltam, mindent kiszámolok, mégiscsak pénzügyjogász vagyok. Körülbelül 400 milliárd forintba fog kerülni. Még az önök által összevissza eldobált tavaly novemberi pénz felét sem költöttük el, és máris sok ezer család és sok ezer gyerek számára könnyítettük meg az életet.

Aztán kimaradtak a nyugdíjasok, akikkel kapcsolatban olyan érzésem van, mintha másodrendű állampolgárként kezelnék őket, akik majd választások előtt kapnak egy Erzsébet-utalványt, vagy valami csurran-cseppen nekik. Igen, azok a nyugdíjasok, akiknek a nyugdíja immáron tíz éve stagnál, mondják önök, csökken, mondom én, mert az az infláció, amivel emelik a nyugdíjakat, az köszönőviszonyban sincs azzal az áremelkedéssel, amit viszont a nyugdíjasok tapasztalnak, mert a nyugdíjaskosár nem ugyanakkora és nem ugyanúgy néz ki, mint amiből az inflációt számolják.

Tavaly nyáron voltunk Pápán a családdal, anyósom pápai volt, és intézni kellett egy-két dolgot. Az utcán összefutottunk egy volt munkatársával, már lassan ő is a 80 felé közelít. Textilgyárban dolgozott három műszakban egész életében, utána otthon főzött, mosott, takarított, felnevelt gyerekeket, és most nyugdíjas. Katus mamával jóban volt, együtt jártak például az idősek klubjába. Azt meséli nekem reggel tízkor a főtér közelében, hogy azzal telnek a napjai, hogy felül a buszra vagy gyalogol, és körbejárja Pápán az élelmiszerláncokat ‑ tudják, van jó pár, mit tudom én, Tesco, Lidl, Spar, Aldi, isten tudja, mi minden van ‑, hogy összeszedje azokat az élelmiszereket, amelyeket meg tud vásárolni olcsón, mert lejárt a szavatosságuk. Három műszakban dolgozott egész életében. XXI. század, 2021, Magyarország. És mosolygott, mert aznap sikerült leértékelve csirkemellet vásárolnia, olyan csirkemellet, amelynek aznap járt le a szavatossága, mert húst egyébként hetente, ha egyszer tud magának vásárolni. És ettől boldog volt! Magyarországon ettől boldog egy nyugdíjas, mert csirkemellet tud magának vásárolni.

Mondom számokban is. Mondom számokban is. 2010-ben a nyugdíjasok 4,6 százaléka élt a szegénységi küszöb alatt. Most tíz évvel később, miközben növekszik a világgazdaság, mint önök állítják, növekszik Magyarország gazdasága is, tíz évvel később a nyugdíjasok 14,3 százaléka él már (Nacsa Lőrinc: Nem igaz!) jövedelmi szegénységben. 600 ezer nyugdíjas honfitársunk nyugdíja nem éri el a társadalmi létminimumot. Ezt nekünk kell jóvátenni, úgyhogy a következő áprilisban, a kormányváltás után visszavezetjük a svájci indexálást, mert ez az, ami összetartja az országot és összetartja a társadalmat, és egyszeri 150 ezer forintos kiegészítést, ha úgy tetszik, jóvátételt fogunk adni a nyugdíjasoknak. Nem választások előtt, ahogy önök szokták, hanem választások után. Ez egy óriási nagy különbség.

Itt az ideje annak is, hogy a rezsitámogatás, amit önök szoktak mondani, az végre ne a leggazdagabbakat szolgálja. Ne arra legyünk már büszkék, hogy azt támogatjuk, aki két medencét tud megtölteni egy áráért, hanem kerüljön oda, akik leginkább rászorulnak! Ne a leggazdagabbak, hanem azok a tisztességes magyarok, akik a normál villanyszámlájukat, vízszámlájukat szeretnék kifizetni a hónap végén. Igen, én azt szeretném, hogy Magyarországon egy bizonyos fogyasztási szintig ingyenes, utána a mainál sokkal olcsóbb legyen, és aki medencét, egyet, kettőt, szaunát, jakuzzit, nem tudom én, micsodát üzemeltet, vagy hatalmas nagy háza van, és mindegy, hogy jobb- vagy baloldali, fizessen többet. Mert ez így igazságos. Már kiszámoltam, mielőtt szóvá tennék: a nyugdíjasoknak nyújtott kiegészítés és svájci indexálás 450 milliárddal növelné meg a költségvetést ‑ emlékeznek, még a tartalékot sem költöttük el teljes egészében ‑, és az, hogy végre ne a leggazdagabbak kapják a rezsitámogatást, körülbelül százmilliárd forintba kerül a költségvetésnek ahhoz képest, amit ma erre költünk. Van pénz, közel 2000 milliárd, csak jó lenne végre azokra költeni, akikre igazán számíthatunk a bajban.

Kimaradt a költségvetésből az a taxisofőr is, akivel éppen a múlt héten töltöttem el a budapesti dugóban egy kicsit hosszabb időt. Elkezdtünk beszélgetni a kamasz fiúk neveléséről, 16 éves fia van, én is neveltem három kamasz fiút, és azt hiszem, előttem áll még egy kamasz fiú nevelése. A beszélgetés során kiderült, hogy a feleségét leszázalékolták nyolc éve.

(9.40)

Egy budapesti társasházban örököltek egy lakást, és ő mindent megpróbált ‑ nagyon durván magas a rezsije ‑, hogy legalább az ablakokat ki tudja cserélni. És azt tudom önöknek mondani, hogy ő az, aki nem tud CSOK-ot igénybe venni, aki mindent végigjárt, nincs a párnacihájában pár millió forint, és az összes bank kirúgta, hogy nem fizetőképes. Na, például ő sincs benn a költségvetésben.

Éppen ezért gondolom azt, hogy például a panelprogramot ki kell terjeszteni a társasházakra, és ami a legfontosabb, önrész nélkül lehetővé kell tenni, hogy végre ezt a lerobbant lakásállományt, ami Magyarországon van, azt végre felújítsuk. Egyrészt azért, hogy kevesebb legyen az emberek rezsije, másrészt azért, mert ezt kívánja meg tőlünk a klímaváltozás elleni küzdelem. Ezt kívánja meg tőlünk az új „Zöld Magyarország” program. És tudják, mennyibe kerül ez? Ha az elkövetkezendő, mondjuk, négy évben körülbelül félmillió, 500 ezer otthont újítanánk fel, aminek jelentős részére uniós támogatást lehet kapni ‑ szintén nem fogom fel ép ésszel, hogy eddig miért nem használták fel ‑, akkor körülbelül olyan 60 milliárd forint lenne az az önrész, amit az államnak át kellene vállalnia. Szerintem, ha ügyesebbek vagyunk, akkor még kevesebb is. Van itt feladat, van itt dolog, csak ez mind hiányzik a költségvetésből.

És muszáj egypár mondatot mondanom a végén a legdrámaibb helyzetről, ami most mindannyiunkat érint. Jobb- vagy baloldali, liberális vagy zöld, mindannyian emberek vagyunk itt Magyarországon, Európában. Hányszor mondtuk egymás között, hogy ó, mindent megoldunk, csak egészség legyen? Ez az egyik legfontosabb mondat. Én is sokat használtam, és bevallom önöknek, egy kicsit néha ilyen elcsépelt közhelynek tűnt, egészen tavaly októberig, mikor elkezdett járni körülöttünk a halál. Több mint 30 ezer honfitársunk családja gyászol. Sok ezren vannak, akik vagy a Covid következményei, vagy az elmaradt orvosi beavatkozások miatt nem tudnak teljes életet élni. Nem nagyon van olyan család, akit ne érintett volna meg valahogy, így vagy úgy ez a járvány, engem is nagyon sok mindenről elgondolkodtatott.

De talán, amit leginkább megtanultunk fájdalmas tapasztalat árán, hogy költhetünk pénzt drága orvosi eszközökre, kórházfelújításra, berendezésekre 2021-ben és még ’22-ben is: embert ember tud gyógyítani. Ha nem lesz elég orvosunk, ápolónőnk, nem lesz elég szakdolgozónk, nem lesz elég takarítónk a kórházakban vagy segédápoló, akkor Magyarországon továbbra is sok ezerrel több ember fog meghalni, mint Európa más országaiban, olyan betegségekben, amelyeket gyógyítani lehet, és túl lehetne élni.

Rengeteget beszéltünk arról, hogy hány orvos és ápolónő megy el az országból szinte mindennap az elmúlt tíz évben. De azt tudják‑e ‑ ’19-es adatokat mondok ‑, hogy közel 250 ezer dolgozónak van ma egészségügyi szakdolgozói végzettsége, és ebből pusztán csak 107 ezren dolgoznak az egészségügyben? A másik fele elment, nem tudom, IKEA-, Tesco-árufeltöltőnek. Vissza kell hívnunk a külföldre menekült orvosokat, és újra vissza kell hívnunk az egészségügybe azokat, akik elmentek onnan, és úgy hiányoznak az egészségügyből, vagy úgy nem dolgoznak az egészségügyben, hogy közben tudjuk, hogy milyen irtózatos munkaerőhiány van. Az ápolók 10 százaléka, a szülésznők 25 százaléka hiányzik, a mentőtisztek 13 százaléka, 1400 településnek nincsen háziorvosa. És ez még csak romlani fog, ha nem teszünk sokkal, de sokkal nagyobb lépéseket. Persze, látom, bepánikoltak a járvány alatt, de ez nem elég. Ez nem elég. Szisztematikusan el kell kezdeni gondolkodni az egészségügy újraépítéséről.

Azt számoltam ki, hogy ha a következő tíz évben 3 ezer szakorvost, 500 háziorvost és közel 9 ezer szakdolgozót vissza tudunk csábítani az egészségügybe ‑ és én már hozzászámoltam azt a béremelést is, amire még plusz szükség van ‑, akkor az közel 160 milliárd forinttal kerülne többe a költségvetésben.

És tudják, nem az a kérdés, és nem arról fogunk itt elkezdeni vitatkozni, hogy az sok vagy kevés. Azért kell ezt a költségvetést kidobni a szemeteskukába, mert nem értették meg, hogy miről szól a XXI. században egy sikeres, erős Magyarország. Az ott élő emberekről szól. Mást sem csinálnak tíz éve, mint folyamatosan számokat kergetnek, és persze, fontosak a számok, fontos a GDP, az államháztartás hiánya, az államadósság, fontos a fizetési mérleg, az infláció, fejlesztéspolitikai szakemberként ezzel éltem, ezzel foglalkoztam. Csak politikusként megtanultam még valamit: hogy ezek csak számok, 1-esek, 2-esek, nullák, és a számok mögött az országban emberek vannak. A számok mögött ott van a taxisofőr, ott van a pincérnő, ott van a nyugdíjas, ott van a segédápoló. És láss csodát, azok az országok, akik megértették, hogy nemcsak betonba, térkőbe, stadionba, templomba, nem tudom, mibe kell a pénzt tölteni, költeni és önteni, hanem az emberekbe ‑ igen, lefordítom: oktatás, egészségügy, lakhatás, egészséges környezet, szociális biztonság ‑, azokban az országokban, ahol megértették a XXI. század kihívását, és elkezdtek elsősorban az ott élő emberekre költeni, láss csodát: a számok is tartósan elkezdtek javulni. Mert ez a XXI. században a versenyképesség.

És igen, biztos vagyok benne, hogy 2022 áprilisában, miután legyőztük az Orbán-rendszert, olyan költségvetést fogunk készíteni, és olyan költségvetést fogunk elfogadni együtt, szervezetekkel, állampolgárokkal, az emberekkel, amely képes arra, hogy egy összetartó, szolidáris, egymásra figyelő Magyarországot hozzon létre. Mert ezt hívjuk magyar nemzetnek, és mi ezen fogunk dolgozni. Köszönöm szépen. (Taps a DK soraiból.)