Bencsik János (független)

BENCSIK JÁNOS (független): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! 2010 óta új politikai kurzus irányítja az országot, egy önmagát nemzetinek és kereszténydemokratának meghatározó politikai kurzus, amely az emlékezetpolitika kapcsán is teljesen más megvilágítást, más fénytörést és más politikát alkalmaz, mint az előzőek. Ennek az új diskurzusnak a történelemkutatásban igenis vannak erényei, új, illetve régi témák új megvilágításban való bemutatása, a „merjünk kicsik lenni” elvvel való szakítás, Trianonnak, a Horthy-korszaknak és 1956-nak egy más megvilágításba való helyezése, illetve korábbi tabuk döntögetése. Ezek mind-mind komoly előrelépést jelentenek a 2010 előtti emlékezetpolitikához képest. Nagyszerű filmek születtek, színvonalas konferenciák és kutatások is.

Ezek még akkor is elismerésre méltó eredmények, ha egyet kell értenem azon ellenzéki képviselőtársaimmal, akik szóvá tették, hogy bizony az elmúlt években számos példát tudunk hozni, amelyek nem a dicső fejezetekhez tartoznak, amikor a XX. századi történetet meg kellett másítani vagy meg kellett erőszakolni ahhoz, hogy aktuális politikai kurzushoz, politikusi szereplőkhöz vagy propagandacélokhoz lehessen ezeket használni. Voltak, vannak és valószínűleg lesznek is vadhajtások, ami már csak azért is szomorú, mert ezek a történések árnyékot vetnek mindazoknak a kutatóknak, annak a több száz kutatónak a kemény és megfeszített munkájára, akik egyébként a szakmai elköteleződésükhöz, hivatásukhoz hűen végzik a mindennapokban a saját kutatómunkájukat. Ez a fajta történelemmegmásítás az ő munkájukra vet elég hosszú árnyékot.

De nekem a fő problémám nem is feltétlenül ez, vagy nemcsak ez, hanem az, hogy vannak itt olyan szereplők, akik az elmúlt években, mint kiderült, bizony-bizony aktív, hosszú múltra visszanéző kommunista múlttal rendelkeznek, és ezek a szereplők a mostani politikai kurzusnak köszönhetően tudtak pozícióban maradni vagy pozícióba emelkedni. Kikre gondolok? Itt van például Xantus Gábor, aki úgy lehetett a Magyar Művészeti Akadémia alapító tagja, hogy korábban erdélyi magyar írókról jelentett, aktív besúgó munkát végzett. Ez már egyértelműen kiderült. Orbán Viktor miniszterelnököt itt, e ház falai között szembesítettem ezzel, ő azt mondta, hogy utánanéz, de azóta sem érkezett semmi visszajelzés. Tehát azt kell levonnom következtetésként, hogy önök szerint ez rendben van, belefér, volt szekus besúgók Magyar Művészeti Akadémián való tartása belefér ebbe a politikai, nemzeti-kereszténydemokrata kurzusba. De ott van például Szita Károly kaposvári polgármester, aki III/II-es operatív tiszt volt, és most a Megyei Jogú Városok Szövetségének elnöke. Vagy például Tasnádi László, aki egészen 2016-ig belügyi államtitkár tudott lenni úgy, hogy III/II-es tiszt volt. Vagy például Békés Sándort említhetném, aki szintén III/III-as besúgóként kormányzati nyomásra lett egy vadászati szaklap főszerkesztője.

Vagy itt van például a kevésbé ismert nevű Horváth József, aki úgy lett az Alapjogokért Központnak a dolgozója ‑ nem tudom, érzik‑e a szürrealitását ennek ‑, hogy korábban alhadnagyként aktívan támogatta, a munkájával építette a szocializmust és működtette az elnyomó rendszert.

Itt kiemelném: nem olyan emberekről van szó, akik kiszolgáltak egy rendszert, hanem olyanokról, akik aktívan működtették, vezetői voltak az állami terrornak. Ezek az emberek, önöknek köszönhetően, tarthatták meg vagy kaphattak új közjogi tisztségeket. Hogy van ez a dolog, tisztelt kormánypárti képviselőtársaim? Hogy férhet össze egymással ez a két dolog? Ha önök kormányzati missziójuknak tekintik, hogy feltárják és bemutassák a kommunizmus bűneit, akkor hogyan emelhetnek piedesztálra a kommunizmus bűneiben nemhogy osztozó, részt vevő, hanem vezető szerepet vállaló embereket? El kellene dönteni, hogy melyik, mert vagy az egyik, vagy a másik, a kettő nem fér meg egymás mellett, és az egyik hitelteleníti a másikat. Mindaddig nem fogják tudni hitelesen képviselni az antikommunizmus ügyét, a múlttal való őszinte szembenézést, a múlt feltárását, amíg a magyar állampolgárok azt látják, hogy egyes emberek, akik egy kivételezett klikkhez vagy körhöz tartoznak, minden bűnük mellett részt vehetnek ennek az új kurzusnak a történeti, kulturális elitjében vagy annak a másodvonalában.

Beszéljünk néhány szót az intézményrendszerről! Itt is el kell ismerni, hogy 2010 óta történt egy kurzusváltás, és ennek vannak igenis pozitív, előremutató, elismerésre méltó fejleményei. Ott van például a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet vagy a VERITAS Történetkutató Intézet, amely a XX. századi magyar történelem újraértékelése kapcsán igenis nagyon komoly, elismerésre méltó tudományos munkát végzett és végez a napokban is. De nem lehet szó nélkül elmenni olyan intézetek mellett sem, mint például a Magyarságkutató Intézet, amely ugyanezt a munkát, amelyet az említett intézetekben dolgozók a XX. század terén becsülettel elvégeztek, a saját tudományterületükön, az őstörténetben nemhogy nem tudták elvégezni, hanem közröhej és nevetség tárgyává tették.

Önöknek meglett volna a lehetőségük arra, hogy a gondolkodástörténeti paradigmaváltást levezényeljék, és végre szakítva a régi dogmákkal és tabukkal, a „merjünk kicsik lenni” politikával, azzal, hogy a magyarság keleti származásának eltitkolása, letagadása egyfajta kötelező nemzetpolitikai minimum volt 2010 előtt, tehát ezzel szakítva végre megteremtsék az intézményi feltételeit, kinyissák a kapukat, forrást biztosítsanak azoknak a kutatásoknak, amelyek végre valós történeti kutatómunka alapján a magyar őstörténetnek megadják azt a fajta elismerését, rangját, nemzeti, nemzetközi megbecsültségét, amelyre minden magyar büszke lehet.

(19.30)

De szemben a XX. századi történetkutatással, amelynek, mint említettem, vannak vadhajtásai, meg vannak szégyenfoltjai, de összességében mégiscsak nagyon pozitív előremozdulás, a magyar őstörténetben ez elmaradt, és nemhogy elmaradt, hanem, elnézést kérek, egy kicsit erősen fogok fogalmazni, de muszáj, mert önök a Magyarságkutató Intézetet futóbolondoknak, szélhámosoknak a gyülekezetével töltötték fel, és a magyar őstörténetet nevetség tárgyává tették.

Ott van a pozsonyi csatáról szóló film, ikonikus lett, bejárta a világhálót. Biztos vagyok benne, hogy az ellenzéki padsorokban sok képviselőtársam jóízűt kacagott ezeken a képsorokon. Én nem tudtam ezeken jóízűt nevetgélni, engem ez a film, ez a gagyi, történelemhamisító film mellbe vágott, és a magyarságomban alázott meg, én ezen nem tudtam jót röhögcsélni. Engem magyarként ért gyalázat és sérelem, és meg kell mondjam, hogy nem a jóízű szánakozás, hanem a düh volt a legerősebb érzés bennem, amikor ezt megláttam.

Valahogy olyan irányba kéne elindulni, hogy a múltnak a kényszerű átideologizálása, megerőszakolása és az aktuális propagandacéloknak való felhasználása helyett teret biztosítsunk azoknak a nagyon komoly munkát végző kutatóknak, akik most, mint mondtam, az elmúlt tizenpár évben elő tudtak jönni, elő tudtak lépni, és komoly munkát tudtak kifejteni. Ennek a kutatói, történészi gárdának kéne még több teret biztosítani.

Jómagam a Polgári Válasz mozgalom képviselőjeként azt vallom, hogy különösen az 1945 utáni magyar történelemben felül kell írni a hamis narratívákat, új múltképre van szükség, de ez csak és kizárólag hiteles és elkötelezett szakemberekkel történhet. Erre biztatom önöket, ehhez kívánok jó munkát, kitartást és elköteleződést minden egyes történésznek, kutatónak, aki ebben a munkában részt vesz, és biztatom őket, hogy szakmai integritásuk megtartása mellett tartsanak ki a munkájuk mellett, és álljanak ellen mindenféle ez ellen ható erőnek. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak.