Bencsik János (független)

BENCSIK JÁNOS (független): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! Szeretnék a figyelmükbe ajánlani egy mostanában, talán a mai napon megjelent tudósítást, ha esetleg elkerülte volna a figyelmüket. Ursula von der Leyen európai bizottsági elnök asszony látogatást tett Charles Michel Európai Tanács-elnökkel a török államfőnél, Erdoğannál, és a beszélgetés kezdetén, mielőtt elkezdődött volna, a bizottsági elnök asszonyt az a méltatlan, megalázó helyzet érte, hogy a kanapéra ültették, miközben a török elnök és az Európai Tanács elnöke helyet foglaltak a székeken. Azt gondolom, hogy ennek az egész ügynek a szimbolikus üzenete mint cseppben a tenger hordozza az egész Európai Uniónak mint politikai intézménynek mindenfajta nyomorát.

Fel kell tenni a kérdést, hogy hogyan jutottunk el idáig. Mi, magyarok is 2004 óta európai uniós állampolgárok vagyunk ‑ legtöbbünk szép reményekkel, nagy várakozásokkal csatlakoztunk ehhez a politikai közösséghez ‑, és biztos, hogy számos oka van, hogy eddig a pontig eljutott a történet, hogy az Európai Unió jelenleg egy identitását vesztett, érdekérvényesítő képességében korlátozott, az utóbbi időben kelet-európai despoták és államférfiak által kispadra ültetett, megalázott intézmény képét mutatja. Számos oka lehet ennek. Azt gondolom, hogy egy nagyon fontos oka ennek az, hogy az Európai Unió elveszítette azt a közösségi szellemet, azt a kötőanyagot, azt az erkölcsi fundamentumot, amely egykor megvolt.

Ha megnézzük azt, hogy a mostani Európai Uniót milyen közös értékek, milyen közös vállalások, milyen közös célok tartják össze, akkor sajnos azt látjuk, hogy a sokszor hivatkozott alapító atyák által lefektetett értékekből sokat már csak nyomokban tartalmaz ez a mostani Európai Unió, az egykori Unió alapító értékeit. Ha nagyon sommás ítéletet akarunk vonni, én azt látom, hogy a mostani formájában, a mostani vezetése alatt az Európai Unió mint politikai intézmény szinte kizárólag egy dologra jó, hogy a tőkeerős multinacionális cégeknek a profitszerzését, a piacfoglalását támogassa, az előttük lévő jogi akadályokat kiiktassa. Nagyon szomorú, hogy ez így van.

Nagyon szomorú az, hogy mindazok a közös ügyek, eszmék és célok, amelyek az alapvetését, a fundamentumát kellene adják ennek a 450 milliós közösségnek, ezek teljesen marginális szerepben vannak, vagy értetlenséggel, vagy érdektelenséggel találkoznak az európai uniós vezetők részéről.

Több mint egymillió ember az aláírásával tanúsította azt, hogy jogot formál arra, hogy a szülőföldjén, azon a földön, ahol az ősei és az őseinek az ősei is ezt a földet belakták, benépesítették, kultúrát építettek, identitást adtak, hátrányos megkülönböztetés nélkül tudjon boldogulni. És erre azt mondja az Európai Bizottság egy mozdulattal, hogy kösz, nem, ezzel nincs dolgunk, ezt oldjátok meg ti magatok.

Hogyan lehet ezután bármilyen európai uniós polgárnak… ‑ és nem kevés emberről beszélünk egyébként. Több tíz millió ember van, aki valamely nemzeti közösséghez tartozik az Európai Unión belül. Milyen üzenete van ennek az európai uniós polgárok felé? Hogyan lehet ezután hitelesen kiállni bármiféle kisebbségvédelmi vagy bármiféle közösségi ügy mellett? Azt gondolom, hogy hitelesen sehogy.

Bár nekem, a magyar nemzethez tartozó állampolgárként különösen is fáj az, hogy az Európai Bizottság nem hajlandó foglalkozni ezzel a nagyon-nagyon fontos, a világban és a Kárpát-medencében több országra szakadt magyarság számára húsbavágó kérdéssel, az ügy ezen is jóval inkább túlmutat.

Azt gondolom, hogy egyetlen esélye van az Európai Uniónak, hogy újra a világ színtere előtt ne egy kispadra ültetett, megalázott, kvázi papírforma szerint világhatalom, a valóságban pedig egy másodrangú politikai közösség képét mutassa, az pedig az, ha visszatalál az alapító értékeihez, és megbecsüli a saját közösségének a tagjait. A megbecsülésnek nagyon sokféle formája van. Az egyik legminimálisabb kifejezési forma az lenne, hogy az Európai Unió világossá teszi, hogy nincsenek elsőrangú és másodrangú állampolgárai, függetlenül attól, hogy milyen közösséghez tartoznak. Idáig kéne eljutni.

Azzal együtt is, hogy politikai értelemben ez a küzdelem most átmenetileg megfeneklett, vagy legalábbis egy oldalvágást kapott, én bízom benne, hogy a kezdeményezőkben lesz elég elszántság és kitartás, hogy ezt végigvigyék. Bízom benne, hogy a nemzeti kisebbségvédelmi kezdeményezés egy olyan ügy lesz, amely szabályt erősítő kivételként talán itt, e Ház falain belül is a különböző politikai pártcsaládokhoz tartozó és a különböző politikai nézeteket valló képviselőket egy adott, közös cél mentén egyesíti, és közös cselekvésre készteti.

Mind a saját magam nevében, mind a Polgári Válasz Mozgalom nevében, aminek képviselője vagyok, a támogatásomról tudom biztosítani mind a kezdeményezőket, mind pedig azokat a szervezeteket, beleértve egyébként a magyar kormányt és a magyar kormányhoz kötődő különböző lobbiszervezeteket, uniós intézményeket, amelyek azért küzdenek, hogy ez a több éve tartó szakadatlan kisebbségvédelmi, jogi, identitáspolitikai harc ne legyen hiábavaló. Sok sikert kívánok önöknek! (Németh Zsolt tapsol.)