Z. Kárpát Dániel (Jobbik)

Z. KÁRPÁT DÁNIEL (Jobbik): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Én magam mindig meglepetéssel adózom kormánypárti képviselőtársaim teljesítményének, amikor olyan színvonalú termelési jelentéseket hoznak be ide elénk (Nacsa Lőrinc: Tények!) az utóbbi tíz év gazdaságpolitikájáról, ami egészen méltatlan a palament által elvárt színvonalhoz képest. (Nacsa Lőrinc: Tények!) Tehát ha államadósság-menedzsmentről beszélünk, Nacsa képviselőtársam, ön rendszeresen elmondja, hogy mennyivel csökkent Magyarország államadósságból következő tehertétele. A helyzet az, hogy 2010-ben nagyságrendileg húszezer milliárdos adósságtömeggel vették át önök a kormányzást. Ez most mennyi, képviselőtársam? (Dr. Varga-Damm Andrea: 32!) Ugye, hogy 32 fölött van? 20 ezerről 32 fölé. És az a helyzet, hogy ezt azért csökkenésnek beállítani elég brutális csúsztatásnak tűnik.

Értem én és elfogadom alelnök úrnak, hogy a GDP-arányos mutatóval igyekeznek foglalkozni. Egyrészt elismerem, hogy részben a nemzetközi piacok azért ezt figyelembe veszik, és markánsan nyomon követik, ebben nincsen vita közöttünk, hiszen ez szakmai kérdés, de önmagában az államadósság-menedzsment az, amivel az Orbán-kormány semmit nem tudott tenni, se kiköpni, se lenyelni nem tudta az államadósság-tömeget. A helyzet az, hogy amikor 2010-ben országgyűlési képviselő lettem, és készültem az első költségvetési vitára, megnéztem a tervezetet, hogy Magyarország mennyit fizet az államadósság-terhei után. Képviselőtársam, azt találtam, hogy akkoriban emlékeim szerint nagyjából 1250 milliárdos csak kamattétel volt az éves teher. Ehhez képest most ott tartunk ‑ mutogathat persze a 2010 előtti időszakra, nekem is nagyon sok kritikám van azt illetően ‑, ugyanennyi van vagy még több az azóta eltelt időszak tekintetében, hiszen most is, a most előttünk fekvő költségvetésekben, zárszámadásokban 900 milliárdos, 1000 milliárdos nagyságrend szerepel államadósság kamatterheinek törlesztésére.

(13.30)

Ne csúsztassanak! Legyenek legalább magukhoz őszinték! Amikor belenéznek abba a tükörbe, legalább ott nyíljanak meg egy kicsit, és ne verjék át saját magukat, amikor ezermilliárdos nagyságrendet fizet az ország tíz éve, minden egyes esztendőben.

Ha összeadjuk, és megnézzük, hogy abból a 10 000 milliárdból mit lehetett volna Magyarországon létrehozni, akkor legalábbis annyi kiderül, hogy az államadósság-menedzsment megváltoztatása kapcsán nincs elképzelésük önöknek, szakmailag alkalmatlannak bizonyultak arra, hogy kezeljék legalább az államadósság kezelési módszertanát, vagy valamifajta új ötlettel előálljanak. Az első években még próbálkoztak, és ezt ne vitassuk el, 2010-től nagyjából olyan 2013-ig. Nagyon sok államtitkáruk azt mondta, hogy majd nagyon gyorsan nő-nő a magyar gazdaság, és olyan gyorsan fog nőni, hogy majd kinövi ‑ ez volt az önök akkori kommunikációs panelje ‑ az államadósságot, ez az évenkénti kamatteher folyamatosan fog csökkenni, és a végén olyan mikroszintűvé válik, hogy észre sem vesszük a költségvetési tervezésben.

De hát, könyörgöm, 20 000-ről, ugye, jóval 30 000 milliárd fölé emelkedett az adósságtömeg, tehát maga a tömege! Közben a százalékos aránnyal persze lehet bűvészkedni, és lehet nagyjából szinten tartani ‑ jó dolog, ha szinten marad, nem vagyok ellendrukker ‑, de azt állítani, hogy Magyarország akár kinőtte, akár meghaladta, akár máshogy kezelné az államadósságát, az egész egyszerűen csúsztatás. Ilyenkor, ha önök őszinték lennének, azt mondanák, hogy annyit tudtak elérni tíz év alatt, hogy ez az adósságtömeg nagyjából fix nagyságrendű maradt, terheli ballasztként az összes költségvetést, és minden évben körülbelül 5, azaz öt bérlakásprogramnyi fejlesztési lehetőséget vesz el Magyarországtól.

Abban is egyetértünk egyébként, hogy néha gusztustalan gazdaságpolitikai folyamatok vezettek az államadósság felhalmozásához. A spontán privatizációnak egyébként magam is nagy kritikusa vagyok, tehát több évtizedes távlatban azt látjuk, hogy a nemzeti vagyon egy jó részét felélték (Nacsa Lőrinc: Hát, ez az!), ebből nemhogy költségvetésibevétel-tömeg nem keletkezett elvárható szinten, hanem az ország adósságot gyártott, termelt, ennek az államadósságnak a menedzsmentjén pedig a tíz éve regnáló kormányok nem tudtak változtatni. Ez a szigorú folyamatábra, és azóta a tíz éve regnáló kormányok a nemzeti vagyon további részeit élték fel, privatizálták, sajátították el szűk oligarchakörökben.

Azt is el kell mondani az őszinteség kedvéért, hogy gazdaságpolitikai szempontból még nem érkezett meg a XXI. századba a Fidesz-KDNP. Tehát amikor egy Matolcsy Györgytől lényegesen modernebb, lényegesen frissebb ötletek, elképzelések látnak napvilágot, mint ami egyébként a kormány eszköztárában szerepel, akkor ki kell jelentenünk, hogy ordító a szakadék önök között, csak hát a Matolcsy-féle csomagban is vannak elképesztő túlfutások, vadhajtások, vannak egyébként nagyon profi és nagyon megalapozott ötletek, amelyeket aztán rendre nem valósít meg ez a kormányzat, és van egy szűk keresztmetszet, amit megvalósít.

Olyan ez, Nacsa képviselőtársam, mint amiről szoktunk mi diskurálni. Azért hozom szóba a demográfiát, mert a jegybankelnök úr is megtette ezt a korábbiakban, amikor 110 ezres éves születésszámot célzott be, és bárcsak ez egy reális cél lehetne, és nem a science fiction kategóriája.

A helyzet az itt a demográfiai fronton is, hogy ugyanez a kormány hozzáállása. Beszél róla, fontosnak tűnik számára ‑ én elhiszem, hogy az önök számára, akár személyükben is fontos lehet, bár 2015-ig nem volt az a Fidesz-KDNP számára ‑, aztán megnézzük az eredményeket, és azt látjuk, hogy teljes társadalmi csoportokról lemondanak, tehát őket kizárják alapból a támogatotti körből, akiknél a gyermekáldások száma egyébként növekedhetne, aztán csodálkoznak, hogy megjönnek az eredmények, és egy helyben stagnálás vagy csökkenés mutatkozik.

Önök itt elmondják rendre, hogy a tavalyi évhez képest találtak olyan hónapot, ahol 5,5 százalékkal nőtt az élveszületések száma, és ez jó; ebben egyezzünk meg, hogy ez jó! Azt felejtik el hozzátenni, hogy egy rettenetesen alacsony bázisév nagyon rossz időszakát választották ki, aztán kiguglizták az idei körülbelül legjobb hónapot. A kettő között természetesen van eltérés, örömteli, hogy van, mert jó, hogy több gyermek született, de azért ezt trendfordulónak ne nevezzük!

És hogy miért utaltam Nacsa képviselőtársamra? Van a KDNP-nek egy kiváló, zseniális tanulmánykötete „Jövőnk a gyermek” címmel, én magam már többször átforgattam. Az önök mintegy 200 szakértője írta meg ezt a tanulmánykötetet, és ebben tíz nagyon jó, zseniális népesedési javaslat szerepel. Tippeljünk, hogy a KDNP hányat nyújtott be a KDNP-szakértők által kidolgozott tíz javaslat közül! Nullát, képviselőtársam! Nullát! (Mesterházy Attila: Hihetetlen!)

Olyan javaslatok szerepelnek az önök szakértői hálójának a javaslatai között, amelyek meg tudnák változtatni a demográfiai mélyrepülést Magyarországon, lassítani tudnák a zuhanást, el tudnánk érni talán már évtizedes távlatban azt, hogy legalább stagnáljunk, és utána el lehetne érni talán azt is, hogy Magyarország a gyarapodás irányába induljon. Az önök, a KDNP szakértői szerint ‑ nem én mondom, le van írva a „Jövőnk a gyermek” című tanulmánykötetben ‑ a mostani élveszületési szám több évtizedes távlatban egy 6,5 milliós Magyarországot feltételez, tehát ahányan most születnek, az alapján 30-40 év múlva vagy egy kicsit később Magyarországon 6,5 millióan fogunk élni. Önök írták le papírra, az önök emberei, és igazuk van.

Ilyenkor kéne nemzeti konszenzust létrehozni, és meghallgatni azt a Matolcsy Györgyöt, aki 110 ezer élveszületésről beszél, és megvizsgálni, hogy ahhoz, hogy ez sikerüljön, elképzelhető, hogy egy anyának átlagosan akár négy gyermeknek kellene életet adni; nyilván a mai realitások között ez még a politikai science fiction kategóriája.

De azt mindenképp megvizsgálhatnánk, hogy ha leírják ezek a KDNP-szakértők, hogy igenis segíthetne a helyzeten az, ha az édesanyák már három megszületett gyermek után teljes személyijövedelemadó-mentességet kapnának, akkor ne játsszák a politikai boszorkánykonyhát, mint ahogy önök csinálták! Megnézték, hogy ez mennyibe kerülne, hú-hú, ez sok lenne, akkor mondjuk azt ezeknek, hogy a négygyerekeseknek biztosítjuk az szja-kedvezményt. És még elkövették azt a hibát képviselőtársamék, hogy be is jelentették a háromgyerekes édesanyákra vonatkozó szja-mentesség ötletét, a miniszterelnök úr is emlékeim szerint ezzel előreszaladt, és amikor idekerült a javaslat, már csak a sokkal-sokkal szűkebb demográfiai kohorszt érintő, négygyermekesekre vonatkozó javaslatot nyújtották be.

Ugyanígy: önöknek nem feltétlen az új építésű lakóparki lakások megvásárlását kéne 10, illetve 20 millióval támogatni, nem feltétlen 15 milliós új autóknak a vásárlását, hanem a tipikus magyar élethelyzetekben a megfelelő műszaki paraméterekkel rendelkező használt autó vásárlását is, albérletből kiszabadulni vágyó fiatal otthonteremtési céljait. Erről beszélünk tehát, hogy lenne lehetőség, lenne mozgástér, de inkább a politikai látványpékség a jellemző, ahol egy nem túl sokba kerülő, nem túl sok embert érintő javaslatot ki lehet tenni, a köztévén be lehet mutatni sokszor, lehet indokolni vele azt, hogy a kormány cselekszik, csak közben az élveszületések számából egy 6,5 milliós Magyarország következik.

Ezt látjuk a GDP fetisizálása terén is, ahol sokszor elmondtuk, hogy nem jelenik meg az a mikro-, kis- és közepes vállalkozói volumen, amiről Nacsa képviselőtársam beszél. Ha megjelenne, nagyon jó lenne, és én azt szeretném, hogy egy magasabb szinten kapcsolódhassanak be a nemzetközi termelési értékláncba, mondjuk, egy Audi esetében a beszállítói háló sokkal magasabb hozzáadott értéket tartalmazzon, mint most tartalmaz, de nem látjuk ezt visszaköszönni számokban.

Azt látjuk, hogy a Trianon óta eltelt száz év legjobban sikerült évtizedének nevezni ezt merő cinizmus, és állítom, hogy önöknek nincs joguk ehhez. A helyzet ugyanis az, hogy ha a multik által előállított GDP hasításához hozzá is járultak gazdaságpolitikai eszközökkel, és lehet, hogy önmagában a GDP-növekmény kimutatható tízéves távlatban, és ez egy jó dolog, de ezt egy vegytisztán neoliberális gazdaságpolitikával érték el, amely elképesztő szociális kataklizmát okozott. Nincs még egy kormány, amely 13 ezer honfitársunk elhelyezés nélküli kilakoltatásához járult volna hozzá, és nincs még egy kormány, amely nettó társadalmi csoportokról ilyen kegyetlen, kíméletlen, neolibsi módon mondott volna le. Az önök stratégiai partnerei, a német autógyártók, megértem, odaadják a receptet, hogy hogyan kell őket kedvezni, hogyan kell őket kényeztetni. Az önök többi stratégiai partnere, a Bankszövetség tagjai is önöknek kottába adták 2015 februárjában, ott van fönn angol nyelven a kormány honlapján, hogy nem lehet a bankokat egy forinttal sem terhelni a devizahiteles kataklizma után.

Nagyon sokszor visszamutogat Nacsa képviselőtársam a 2010 előtti korszakra, és igaza van abban, hogy a figyelmeztetések ellenére engedték felszaporodni ezt a hitelállományt. Na de az igazi kataklizma, amely 2010 óta bekövetkezett, nem egy elháríthatatlan következmény. Hát, arra nem kényszerítette önöket senki, hogy aki 165 forinton vette fel az úgynevezett hitelét, annak egy 100 forinttal drágább átváltási árfolyamot kössenek ki! Képviselőtársam, önök összejátszottak a pénzintézetekkel, becsicskultak a bankoknak, térdre borultak előttük, és egy 100 forinttal magasabb, majdnem piaci árfolyamot tűztek ki. Ki kényszerítette erre önöket? A Kúria vagy az Alkotmánybíróság? Ne röhögtessen! Ha így van, akkor mutassa meg a Kúria elvi döntéseiből azt a szakaszt, amely előírt volna önöknek egy átváltási árfolyamot! Nem volt ilyen.

Önök lepaktáltak a bankrendszerrel, lepaktáltak a multikkal, és ezek kiszolgálásáért cserébe feláldozták az érintett magyar társadalmi osztályokat. Ha ilyen a trianoni gyalázat óta eltelt időszak legsikeresebb évtizede, akkor lehet, hogy nagyon sok magyar ember ennek nem akar a részese lenni; mert nem akar a kilakoltatás sorsára jutni, nem akarja azt, hogy nemcsak otthagyják az út szélén, de leszórják az út szélét napalmmal.

(13.40)

Kíméletlen és kegyetlen hozzáállás volt ez önöktől, nem lehet vele azonosulni, és az önök jobboldali ellenzékének alelnökeként és keresztényszociálisan markánsan érzékeny emberként elutasítom azt, hogy ezt a tíz évet ezek ismeretében sikersztorinak állítsák be.

Nincs még egy erő Magyarországon, amely emberek tízezres nagyságrendjének ilyen szintű kivéreztetéséhez asszisztált volna. Szégyelljék magukat érte! (Mesterházy Attila: Úgy van!)