Dr. Lukács László György (Jobbik)

DR. LUKÁCS LÁSZLÓ GYÖRGY (Jobbik): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Július 1-je, vasárnap Semmelweis-nap volt. Ez az a nap, amikor tisztelettel és hálával adózik mindenki az egészségügyi dolgozók és az egészségügyben dolgozók előtt. Éppen ezt tette a Jobbik ifjúsági tagozata is, amikor köszöntve a munkába igyekvőket, aszfaltrajzokkal lepték meg az intézményben dolgozó valamennyi egészségügyi vagy technikai személyzetet. De ez a nap nemcsak arra ad alkalmat, hogy tiszteletünket fejezzük ki, hanem arra is, hogy megvitassuk közös ügyeinket az egészségügyben, rávilágítsunk arra, hogy mik is a teendők az egészségügyben. Azért fontos ezt tisztázni, mert úgy tűnik, itt van valami eltérés nemcsak a kormány és az ellenzék álláspontja, hanem a kormányzati álláspont és a valós adatok és statisztikák között is.

Ugyanis nagyon jól példázza ezt az eltérést az a vitatható, de egyébként minimum vitára okot adó kijelentése, válasza az új egészségügyért felelős államtitkárnak, Nagy Anikónak, amelyet Andy Vajna televíziójában egy riportban válaszként adott. A kérdés így hangzott, hogy mikor lesz jobb, elfogadhatóbb az egészségügyi ellátás, és mikor lesz európai színvonalú. Azt mondta, hogy már az, a magyar egészségügy nemzetközileg is híresen elfogadott, jó ellátást nyújt, felszereltségünk európai szintű. Azaz, az ő álláspontja szerint egészségügyünk mindenben európai szintű.

Tisztelt Államtitkár Úr! Ezt azért fontos jobban körbejárni, mert meglepő egy ilyen kijelentés az egészségügyből érkező államtitkár személyétől, aki egyébként testközelből tapasztalta az általa egyébként remekül vezetett intézményben, hogy milyen nehézségekkel küzd a hazai egészségügy. Láthatja azokat a száraz tényeket, adatokat, statisztikákat, mint például hogy milyen eszközhiány van az egészségügyben. Elég, ha csak az egyik legfejlettebb képalkotó diagnosztikai eljárásra, a CT-re gondolunk, amelyben, ha a környező országokkal összevetem, Magyarország nagyon rosszul áll a közfinanszírozott CT-k számában. Ez egyrészt azt jelenti, hogy kevesebb vizsgálatot lehet elvégezni, a gépek nagyobb terhelésnek vannak kitéve, sőt a felújításuk, illetve cseréjük sem abban az ütemben történik, ahogy nemzetközileg elfogadható lenne.

De beszélhetünk olyan apró dolgokról is, amik az egészségügy mindennapi bosszúságai, amikor a hozzátartozóknak kell például nyomtatópapírt vagy higiéniai eszközöket a kórház részére vinni, mert elfogyott a keret. Hiszen olyan kicsi összegből gazdálkodnak, ezt mutatja egyébként az adósságuk termelődése is, amiből egyszerűen képtelenek elvégezni rendesen a megfelelő munkát. Sőt, sajnos tisztában kellene lenni azzal is államtitkár asszonynak, hogy a magyar népesség Európa egyik legrosszabb mind megbetegedési, mind halálozási mutatóival küzd, mind a morbiditás, mind a mortalitás terén, és egyes betegségeknél, szív-ér rendszeri betegségeknél, daganatos megbetegedéseknél sajnos Európa legutolsói között kullogunk.

A hazai lakosság 40 százaléka egyébként túlsúlyos, önmagában ez is elég nagy probléma, ez mutatja a népegészségügyi problémáinkat, sőt minden második magyar ember szív-ér rendszeri vagy daganatos megbetegedésben halálozik el, tisztelt államtitkár úr, amiben szintén Európa egyik legrosszabb nemzete vagyunk. Sőt, szomorúan látjuk, hogy ez utóbbi két statisztikában a környező államok, mint például Csehország, a velünk egyébként nagyon hasonló adottságokkal rendelkező Csehország lényegesebben nagyobb változást, sokkal nagyobb javulást tudott elérni 1990 óta. Kicsit úgy lehetne jellemezni a helyzetet, mintha Magyarország a startpisztolynál beragadt volna, míg a csehek egy tisztességes, rendes munkával sikeresen csökkentetni tudták azt a különbséget, ami az európai átlag és az ő színvonaluk között volt.

Sőt, hogy mondjunk egy még rosszabbat, teljesen friss adat, hogy Magyarországon az elkerülhető halálozásoknál a 75 év alattiaknál a halálozások 41 százaléka elkerülhető lett volna. Ez persze sok mindentől függ. Egyrészt függ attól, hogy milyen népegészségügyi programunk van, milyen a betegeknek az egészségügyben való szocializációja, de függ attól is, hogy mit tud a rendszer kihozni magából, mit tudnak kihozni magukból az intézmények.

Azt látjuk, hogy az intézmények java része azért nem tud jó eredményt kihozni saját helyzetéből, mert kevés a pénz rá. Holott a dolgozók mindent megtesznek, sőt talán ők az egyedüliek, akik életben tartják jelenleg a magyar egészségügyet.

S mindennek a következménye és egyik kiindulópontja az alacsony finanszírozás. Tisztelt Államtitkár Úr! Önök még mindig nagyon messze vannak attól, amit az egészségügyre költeni kellene. Az európai országok legjava, sőt a környező országok többsége is lényegesen többet költ a közfinanszírozott egészségügyére, mint mi.

És itt van még akkor a hálapénz torzító hatása, amiről beszélhetnék, és ami, úgy gondolom, szintén nem az európai színvonalat támasztja alá. Sőt, mondhatnánk azt is, hogy népegészségügyi szempontból az elmúlt időszakban, az elmúlt 8 évben önöknek nem sikerült semmi különöset letenni az asztalra. Holott az elmaradásunkat talán itt kellene a legjobban csökkenteni.

Tehát, tisztelt államtitkár úr, minimum megegyezhetünk abban, hogy rengeteg teendő van. Sőt, abban is, hogy politika felett álló érdeknek kellene lenni az egészségügy javításának. Önök, tisztelt államtitkár úr, eddig kétszer kaptak kétharmados felhatalmazást, mindkétszer a szavazókat cserben hagyták, nem tudtak érdemi változást és javulást elérni. Nagyon reméli a szakma is, a szavazók is, hogy a mostani kétharmados felhatalmazásukat végre arra használják fel, hogy az egészségügy érdemben javuljon, és végre tényleg európai színvonalúvá váljon. Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik soraiban.)