Dr. Varga-Damm Andrea (független)

DR. VARGA-DAMM ANDREA (független): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! A T/13258. számú törvényjavaslatot tárgyaljuk, amely egyes adótörvények módosításáról szól, annak érdekében, hogy a kormány némileg az általa már elfogadtatni kért költségvetési törvény számait valamelyest hozni tudja.

(13.30)

A javaslat rendkívül sok adminisztrációs jellegű vagy jogtechnikai jellegű módosító javaslatot tartalmaz, ezekkel nem is szeretnék foglalkozni. Egy biztos, 184 paragrafuson keresztül 26 törvényt módosítana, és 154 oldal ennek a javaslatnak a terjedelme, tehát aki ezt fel tudta dolgozni, az valóban elmélyülhetett ennek a javaslatnak a rejtelmeiben. Maga az anyag olyan széles adóskálán megy végig, hogy tulajdonéppen majdhogynem egy kis kódexnek lehetne tekinteni, ha nem ennyiféle törvényt módosítana.

A személyi jövedelemadó vonatkozásában egy olyan kezdeményezés van, hogy a súlyosan fogyatékosnak minősülő magánszemély eddig az összevont adóalapját terhelő adót csökkenthette 8050 forinttal, kvázi ezzel próbálta valamelyest a kormányzat kompenzálni a fogyatékossággal élő munkavállaló honfitársaink adóterhét. Most ez annyiban alakul át, hogy az adóalapot csökkentheti, nem ezzel az összeggel, hanem a minimálbér egyharmadával. Nem igazán van információm arról, hogy ez milyen széles társadalmi csoportokat érint, és milyen nagyságrendű jövedelemről beszélünk. Én azt remélem, vagy azt tudom remélni, hogy azon honfitársaink számára, akik kénytelenek ezzel élni, ez kedvezőbb lesz.

Üdvözlöm a javaslat azon részét, amely a költségvetési szférában a 450 ezer forintig terjedhető béren kívüli juttatást meghatározta. Ez rendkívül kellemetlen volt a közszférában, hogy egyes intézményekben csak 200 ezerig, másokban 450 ezerig lehetett adni az úgynevezett kafetériát. Most ez a javaslat némi harmóniát teremt.

A társasági adóról és az osztalékadóról szóló jogszabályjavaslat tulajdonképpen az ellenőrzött külföldi társasági minőséggel függ össze. Európai uniós irányelv az, amely előírta, hogy ezt a módosítást meg kell tenni.

A harmadik fontos kérdés, a harmadik törvénymódosítási javaslat a kisadózó vállalkozások tételes adójáról szól, és itt, ha megengedik, képviselőtársaim, egy kicsit megállok. Az elmúlt időszakban rendkívül heves és szenvedélyektől sem mentes vita alakult ki abban, hogy a kormányzat a kisvállalkozói adózást némileg szigorítani kívánja azzal, hogyha egy szerződéses partner 3 millió forintnál nagyobb bevételre tesz szert, ezzel tulajdonképpen már az ezen fölüli összeget egy nagyon komoly, 40 százalékos adóval sújtja.

Természetesen én magam is megértettem azokat az ellenzéki ellenállásokat, amelyek arról szóltak, hogy egy nagyon kedvező adózási rendszert dolgozott ki a kormány olyan polgárokra, akik kisvállalkozásaikat működtetik, és ebből próbálják a családi megélhetés összegét előteremteni, de meg kell hogy mondjam, hogy ebben a kérdésben némileg értem a kormányzat álláspontját is.

Vissza akarok utalni a kilencvenes évekre. Miért akarok visszautalni? Azért akarok visszautalni, mert a kilencvenes években reneszánszát élte az, hogy munkavállalói státuszokból komolyabb vállalatok rákényszerítették a dolgozóikat arra, hogy vállalkozzanak, úgynevezett saját lábra álljanak, és ennek minden terhét, adminisztrációs, adózási terhét, kockázati terhét, a vállalkozás megrendelésének elvesztési lehetőségét is ráterhelték ezekre az úgynevezett kényszervállalkozókra ‑ úgy is hívtuk őket, hogy kényszervállalkozók ‑, és ezzel óriási széles társadalmi rétegeket kiszolgáltattunk a piac könyörtelen szabályainak. Nagyon kevesen emlékeznek erre, csak az olyan öregek emlékeznek inkább, mint én, akik számtalan olyan embert ismertek, akik klasszikusan egy munkáltatónak egy munkafeladatot végeztek, soha senki másnak nem dolgoztak, és mégis a vállalkozás kényszerpályájára szorították őket.

A kisvállalkozói adó, meg kell mondjam, hogy újra elindította ugyanezt a folyamatot, csak egy óriási különbség van a kilencvenes évek és a mai időszak között. Míg a kilencvenes években munka törvénykönyve volt, a szó nemes értelmében a munkavállaló érdekében és az ő jogainak garantálása érdekében, addigra mára munkáltatói munkatörvénykönyv van, azaz a munkaviszonyban is rendkívül kiszolgáltatottak a dolgozók, lehet, hogy nem közvetlen a piac törvényének kiszolgáltatva, de közvetetten igen, mert ahogy a piac törvényei vagy a piac alakulása a nagyvállalatoknak, a vállalkozóknak a sorsát változtatja, akár negatív értelemben, ez azonnal leképeződik az egyszerű munkavállalónál, azaz mára a munkavállalók viszik el mindannak a terhét, ami a vállalkozások számára a piacon a kockázatot jelenti.

Tehát ezzel az új adózási formával bizony újra elkezdődött az a reneszánsz, annak a kényszervállalkozói körnek a kialakulása, akik lehetséges, hogy úgy érezték, hogy szabadabb lehetőségeik vannak vállalkozói státuszban a piacról munkát kapni, de jellemzően a nagy részük most is egy-egy nagyobb vállalkozónak vagy egy-egy komolyabb szervezetnek dolgozik, azaz klasszikus értelemben munkafeladatot lát el. Ha nem visszaélésszerű lenne a jogviszonyok létrehozása, akkor ők munkaviszonyban lennének.

Ha én lennék a pénzügyi tárca gazdája, és azt látnám, hogy ezt a kisvállalkozói adót komoly nagyvállalatok arra hozták létre, hogy alvállalkozói, kisadózói láncolattal ússza meg azt, hogy munkaviszonyban kelljen olyan embereket tartania, akik klasszikusan nem csinálnak mást, csak ezt a munkafeladatot, és kiszolgáltatják őket a piac törvényeinek, pedig nem tudják a piacot befolyásolni, akkor én is azt mondanám, hogy ennek valahogy véget kell vetni. Csakhogy az is igaz, hogy ma azért nem tudja a munkavállaló megkülönböztetni, hogy ő munkaviszonyban jár‑e jobban vagy ebben a kisvállalkozói viszonyban, mert a mai munka törvénykönyve semmivel sem védi őt jobban, mint a szabadpiacon a piac hektikus kiszámíthatatlansága.

Ezért nem látjuk azt a fajta társadalmi mozgalmat, amely pont azért indult volna el, hogy ne kényszerüljenek vállalkozói formában dolgozni, ha már klasszikusan egy szervezetnek munkafeladatokat látnak el, mert már nem tudják a két viszony adottságait megkülönböztetni egymástól.

De én elmondom, hogy hol lesz az a pillanat, amikor meg tudnák különböztetni egymástól: ez pedig az, amikor nyugdíjba akarnak menni; ez pedig az, amikor idősödnek, jönnek a betegségek, és többször kerülnek táppénzre, de sajnos ‑ bár igaza van Varju László képviselőtársamnak, aki arról beszél, hogy a be nem fizetett adókülönbözetet, a kedvezményes kisvállalkozói adózás és a korábbi adóteher különbözetét öngondoskodásként esetleg elteszi, és idősebb korára ez a tartalék számára majd egy többletforrást nyújt a megélhetéshez, bár úgy lenne, amit képviselőtársam mondott, bár úgy lenne! ‑ a magyar társadalom még mindig rendkívül csekély módon öngondoskodó; még mindig nagyon kevéssé látható az, hogy tartalékot képeznek, tudatosabban gazdálkodnak, gondolnak a nehezebb, váratlan időszakokra, az idősebb korra ‑ nem, nem, nem! Akkor, amikor azzal szembesülnek ezek a kisvállalkozók, amikor nyugdíjba készülnek, hogy ezekre az időszakokra gyakorlatilag a minimálbér alapján számítják ki majd jelenértékre akkor a nyugdíjuk összegét, akkor fognak szembesülni azzal, hogy úristen, igen, most ez nekem könnyebb volt ebben az időszakban, de amikor már nehezebben élek, nehezebben kapok munkát, nem tudok már olyan aktív lenni, szükségem van a nyugdíjra mint jövedelempótló ellátásra, és az olyan csekély lesz, amiből nem tud megélni.

Ezért mondom azt, hogy ebben a javaslatban rendkívüli módon üdvözlöm egyrészről azt, hogy a kisvállalati adóalanyiság megszűnésének értékhatára 6 milliárd forint. Üdvözlöm azt, hogy a belépési értékhatárok közül a bevételi értékhatár és a mérlegfőösszeg szerinti értékhatár 3 milliárd forintra emelkedik, ugyanis ez óriási szélesre tárja azoknak a vállalkozóknak a körét, akik élhetnek ezzel, de akkor én meg azt mondom, hogy ez a kompenzációja annak, hogy akkor ne kisadózó vállalkozóként dolgoztasd az egy darab munkaműveletet folyamatosan végző emberkét, aki másnak nem dolgozik, hanem jelentsd be, barátom! Tény: még mindig nagy a munkát terhelő adók és járulékok mértéke a jövedelemszintekhez képest Magyarországon, ez vitathatatlan, de ha nem kezdjük el beterelni azokat az embereket, akik nem vállalkozói munkát végeznek, hanem klasszikus munkajogviszonynak megfelelő munkát végeznek, hogy ők bejelentett dolgozók legyenek, mert hosszú távon nekik ez a biztosíték arra, hogy egy hosszú tartamú munkaviszonnyal, tisztességes jövedelemszinttel majd olyan nyugdíjat fog tudni kapni, amiből úgy is meg tud élni nyugdíjaskorában, hogy nem kell mellette dolgoznia.

(13.40)

Tehát ennek ez a hosszú távú hatása, és bár hangsúlyozom, nekem sem tetszik, hogy becsalogatunk egy adózási formába rengeteg embert, majd egy tollvonással megpróbáljuk ezt kiterelni, mert nagyon rövid is hozzá az idő, én sem értek vele egyet, azt viszont igenis, magam is követelem, hogy nem lehet vállalkozói jogviszonyban az, aki klasszikusan egy munkáltatónak egy munkafeladatot lát el, tehát ennek véget kell vetni.

És még egyet hadd mondjak ‑ nem fog a 15 percbe beleférni, majd még szót kérek ‑, azt, hogy itt van az idegenvezetők helyzete. Mi történt a pandémiával? Nullára csökkent az idegenforgalom. Itt van számtalan idegenforgalomban dolgozó idegenvezető, akik részesei egy 6,8 százalékos GDP-termelésnek, és azért nem kaptak az égadta világon semmifajta jövedelempótló támogatást ebben az időszakban, mert mindegyikük kisadózó vállalkozói formában van, azok is, akik egy darab idegenforgalmi cégnek, kizárólagosan annak dolgoznak, senki másnak nem dolgoznak. Klasszikusan munkajogviszonyban kellene lenniük, mert munkafeladatot látnak el, de mert ezek az emberek nincsenek bejelentve, ezért kiestek a jövedelempótló támogatás lehetőségéből, azok a vállalatok, akik őket dolgoztatták, pedig széttárták a karjukat, holott az idegenvezetők maguk kényszerültek arra, hogy vállalkozók legyenek, mert különben nem kapnak szerződést. De nagyon sok társadalmi csoport van az országban, akik ugyanennek az áldozatai.

Úgyhogy én annak vagyok a támogatója, hogy az egyedi ember a központ, minden szabályt úgy kell meghozni, hogy az ő érdekeik szerint működjön. Ha az az érdek, hogy igenis, aki munkafeladatot lát el egy szervezet részére, az munkaviszonyban legyen, és akkor annak legyen tisztességes bére, és természetesen a járulékai viszont ne tegyék tönkre azt a szervezetet, vállalatot ‑ ez is fontos kérdés, mert különben nincs munka ‑, de az, hogy joggal való visszaélés, szerződéses jogviszonyok rendszerét szolgálja egy kormányzati munka, és ahhoz adja a maga hozzájárulását, hogy emberek tömege legyen az ilyen jogviszonyokkal kiszolgáltatva, na, azt viszont nem nagyon szeretném.

Következő téma. Végig, a kisadózó vállalkozásokkal kapcsolatban több szabály van. A következő felszólalásomban szeretnék beszélni a pálinkáról, mert az legalább 5 perc, mert van mondanivalóm, gondolom, nem csodálja senki; és a gépjárműadóról pár szót engedjenek meg. Nekem sem tetszik, hogy központosították. Önmagában nekem ennek az adónak a jelenléte sem nagyon tetszik, de az egy külön előadás tárgya lehet, de ha már ez egy önkormányzati adó, én is azt gondolom, hogy az önkormányzatoknál kellett volna hagyni. Az más kérdés, és ez nagyon fontos, megfontolandó dolog, különösen vidéki viszonylatban, hogy rengeteg település van terhelve gépjárműforgalommal úgy, hogy alig van gépjármű az adott településen, ami után adóztatni tudnának, holott rendkívüli terhet jelent, átmenő forgalmat ‑ bizonyára önöknek nem kell erről beszélni ‑, határ menti településeknél különösen. Tehát azt igazságosnak tartanám, ha a gépjárműadó-bevételből aránylag harmonikusan, lakosságszám-arányosan részesülnének a települések, ennek mindenképpen partnere lennék, hiszen nagyon sokszor a gépjárművek nem a saját településüket terhelik, ahova be van jelentve a gépjárművek tulajdonosa lakni. Tehát azt, hogy ezt a rendszert átalakítsák igazságosabbá, abszolút partner vagyok, és szeretném, de az, ami ebben a javaslatban van, és ennek a következménye, az viszont számomra nem kedvező. Köszönöm szépen.