Hohn Krisztina (LMP)

HOHN KRISZTINA, az LMP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Képviselőtársaim! Az előttem szóló képviselőtársam nagyon helyesen mondta, hogy a 2021-es költségvetésnek a zöldfordulatot és az újjáépítést kellene szolgálnia. Ehhez képest a jövő évi költségvetés a jövő felélésének a költségvetése, mert továbbra sem néz szembe a klímaválsággal és a szociális válsággal, azzal, hogy nem folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk. A szembenézés helyett tovább központosít, tovább nyomorítja a helyi közösségeket, elvonja forrásaikat, ellehetetleníti a helyi gazdaságokat. A zöldfordulat éppen az ellenkezőjét követelné meg, a helyi gazdaságok, közösségek erejének növelését és védelmét.

A kormány a helyi gazdaságok és közösségek védelme helyett azok lerombolását célozta meg. Ezt bizonyítja, hogy kis léptékű helyi gazdaságfejlesztés helyett megalomán építkezésekbe öli adóforintjainkat. A vidéken élőket kiszolgáló vasúti mellékvonalakat bezárják, helyette ezermilliárdért a kínaiaknak építenek vasutat, hogy özönölhessen rajta még több kínai gagyi áru, nehogy esetleg a könnyűiparunk feléledésének akár esélye is legyen. Miközben a multikat százmilliárdos támogatásokkal tömi, a kistelepülésen pedig lassan az utolsó bolt is bezár.

A zöld újjáépítésnek azt kell megcéloznia, hogy alapvető szükségleteink kielégítését helyben vagy regionális keretek között megoldhassuk. Az élelem, az energia, a tisztálkodási szerek, az építőanyag, de a ruházkodás is helyben kielégítendő alapvető javak. Ennek megteremtése volna a valódi patrióta gazdaságpolitika, nem néhány dúsgazdag oligarcha agyontámogatása. Ösztönözni kell a helyi gazdaságokat, segíteni az őstermelőket. Ehhez első lépésben ki kell húzni az ország nagy részét, különösen a leszakadó térségeket a szociális válságból.

Ahogy Csárdi Antal képviselőtársam elmondta, a kormány és így a költségvetés a gazdagokat támogatja, a szegényeket pedig az árok szélére löki, így úgy tűnik, nem érdekli a nyomor és nem érdekli a leszakadás. Az egyre sűrűsödő szociális válság az önkormányzatokra marad, akik egyre kevesebb eszközzel rendelkeznek, most pedig láthatóan még ezektől is megfosztják őket. Gondoljunk csak az elvett gépjárműadóra vagy akár a szolidaritási adóra.

A kormány elmúlt tíz évére most sportszerű nehezítésként jött a járvány okozta gazdasági válság. Ennek a következményeit már nem lehet oda nem nézéssel kezelni, itt sürgősen tenni kell és a régen bebetonozódott problémákat kezelni. Kezelni kell például a közmunkát és a közmunkások helyzetét. A 2011-ben bevezetett közmunkarendszer egyre lejjebb taszította az abban kényszerűen részt vevőket. Amíg 2011-ben még a minimálbér nettójának 78 százaléka volt a közfoglalkoztatotti nettó bér, addig ma ez körülbelül 50 százalék, és alig 7 ezer forinttal, egyébként az inflációtól is elmaradottan emelkedett kilenc év alatt, tehát az évi ezer forintot sem érte el. Az előttünk álló feladat tehát az, hogy meg kell emelni a közfoglalkoztatotti bért, hogy az abban részt vevőknek megélhetést biztosíthasson. Ahhoz pedig, hogy akár ki is lehessen belőle törni, képzésekre, kompetenciafejlesztéssel egybekötött közmunkaprogramokra van szükség, hogy a benne részt vevők alkalmassá váljanak arra, hogy vissza tudjanak menni a munkaerőpiacra.

(12.30)

Kell tehát mentori tevékenység, kellenek a szociális munkások és azok, akik segítik őket abban, hogy legyen erejük mind mentálisan, mind pedig fizikálisan, illetve kell hogy legyen megfelelő végzettségük ahhoz, hogy helyt tudjanak állni a munkaerőpiacon. Ezek nem valami elhanyagolható sallangok, ezektől lehet sikeres, bár nagyon nehéz ez a küzdelem.

A képesítést és gyakorlatot adó képzés akkor ér valamit, ha közben a közmunkás díjazása nem az éhbér alatt van, nem betonozza be a szegénységet. Van olyan közmunkás ismerősöm, aki több mint tíz éve valamifajta közmunkából él. A mentális, szociális és egyéb állapotáról most inkább nem mondanék semmit, de azt tudniuk kell, hogy a nyomor szélén tengődik ‑ és nincs ezzel egyedül. Ahol élek, az én falumban, ahol polgármester voltam, ott is több család él sajnos még mindig közmunkából, és erőtlenek ahhoz, hogy ebből ki tudjanak mászni.

Az elnyomorodás és az elvándorlás ellen természetesen be kell vetni a szokásos eszközöket is, az univerzális juttatások ‑ mint a családi pótlék ‑ azok, amelyek a válság idején felértékelődnek. Hiába hangoztatják, hogy a segély megalázó ‑ mindezt persze olyanok mondják, akik kényelmes házakban és megfelelő jövedelemmel, jövedelmi viszonyokkal rendelkeznek ‑, a helyzet az, hogy gazdasági válság idején igenis növelni kell a szociális kiadásokat, mármint ha nemzetben gondolkodunk, és nem csak egy gazdag réteg érdekeit képviseljük. Az egyes juttatások mellett pedig radikálisan emelni kell a szociális szférában dolgozók bérét, ami már évtizedes adósság, és különösen a járvány alatt az első vonalban dolgozóknak ez a minimális elismerés.

Egy vezérszónoki felszólalásban, különösen ilyen rövid idő alatt nem lehet mindenre kitérni, de a vidéken élők egészségügyi ellátására muszáj. Mindenki tudja, hogy a kormány kivéreztette az egészségügyet, nem adta meg, és továbbra sem adja meg a szükséges béremeléseket, hogy dolgozóikat itthon vagy a pályán tartsa. A közegészségügy alulfinanszírozásával párhuzamosan tolja a milliárdokat az úgynevezett egészségiparba, ahol baráti vállalkozók kiépítik a fizetős egészségügyet, a nemzeti szolidaritáson nyugvó egészségbiztosítás pedig szépen lassan eltűnik. S ami az egészségügyben a vidék szempontjából talán a legsúlyosabb, az a háziorvosi rendszer válsága, az idős háziorvosok magas aránya és a sok üres praxis, emiatt a rengeteg rosszul ellátott ember, mégsem hajlandó átgondolni a kormány a praxisfinanszírozást, és nem hajlandó azon emelni. A legújabb ötlete az államosítás, ami túl azon, hogy rengeteg háziorvos több évtizedes munkáját nullázná le, nem fogja megoldani ezt a problémát. A háziorvosok helyzetén túl javítani kell a védőnői szolgáltatásokat, az anya-, gyermek- és ifjúságvédelmet, amelyek némelyike szinte kritikus állapotban van. Óriási hiány van az otthoni szakápolásban, a házi segítségnyújtásban, pedig mindezek az egészségügy és a szociális gondoskodás határán mozgó tevékenységek a válság által okozott zuhanást állíthatják meg hálót képezve.

De mivel polgármester voltam, nem mehetek el szó nélkül az önkormányzatok mellett sem. Mindezen szociális és egészségügyi problémák megoldásának, majd a helyi gazdaság fellendítésének természetes aktorai a helyi, települési önkormányzatok ‑ lennének ‑, ők ismerik személyesen a rászorulókat, az egyedi problémákat és hogy mi volna az igazi segítség, a kiút. Mégis úgy tűnik, a kormány eldöntötte, hogy felszámolja az önkormányzatiságot. Először kivérezteti a települési önkormányzatokat, most épp a korábban kiürült megyét bízva meg a feladatokkal ‑ hisz ott még megbízható, jó káderek ülnek, de egy idő után majd azok sem lesznek jók.

Tudniuk kell, hogy az önkormányzatok elsorvadása, elsorvasztása a vidék elsorvadását is jelenti. Ha nem ezt a jövőt akarjuk ‑ mi nem ezt a jövőt akarjuk ‑, hanem élő vidéket, erős helyi gazdaságokat, akkor az önkormányzatokat támogatni kell, és meg kell őket erősíteni. Meg kell emelni az ott dolgozók szégyenletes módon 12 éve változatlan alapbérét ‑ gondolunk itt a köztisztviselőkre és a közalkalmazottakra egyaránt ‑, vissza kell adni az önkormányzatoknak a most elvenni tervezett sok pénzt, a 200 milliárd forintot, amelyet elvonnak. Erős önkormányzatok nélkül nincs erős vidék, és erős vidék nélkül nincs erős Magyarország.

Zárszóként tehát azt szeretném hangsúlyozni, hogy a mostani, jövőt felélő, központosító költségvetés helyett a vidéknek egy lokális és zöldfordulatra van szüksége a túléléshez. Köszönöm szépen a szót. (Taps az ellenzék soraiban.)