Z. Kárpát Dániel (Jobbik)

Z. KÁRPÁT DÁNIEL (Jobbik): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Kissé furcsán érzi magát az ellenzéki képviselő, hiszen máshoz szoktunk hozzá, képviselőtársaim. Ahhoz szoktunk hozzá, hogy jönnek értelmes jobbító ellenzéki javaslatok, ezekben témafelvetéseket fogalmaznak meg, a Fidesz-KDNP elmondja, hogy ez marhaság, lesöpri az asztalról, plagizálja mindezt, jobb esetben a saját neve alatt beadja, igaz, kicsit kilúgozva, aztán a kétharmados többség megszavazza, az ellenzéknek meg esetleg marad az erkölcsi győzelem vagy fölény tovatűnő érzése, amit otthon este az íróasztal mögött vagy a laptop képernyője mögött érezhet, de amúgy a szélesebb nyilvánosság előtt nem.

Most nem ez a helyzet. Bejött egy javaslat, és a Fidesz-KDNP látta, hogy ezt bizony nem tudja megsemmisíteni, elvenni, nem tud az élére állni. Ezért mit csinált? Tönkretette. Kilúgozta, kiválogatta, szelektálta belőle azokat a területeket, amelyekkel nem tud vagy pontosabban nem akar mit kezdeni, és meghagyott egy torzót, meghagyott egy olyan politikai Frankensteint, amelyről itt nagyon sokszor beszéltünk az utóbbi években, de ilyen vegytiszta állatorvosi ló módján még nem nagyon láttuk megjelenni. Most itt van előttünk ez a politikai Frankenstein, ez a torzó.

Maradt benne valami; persze ez vitaképes is lehetne, biztos, hogy vannak benne támogatható pontok és vannak kevésbé támogathatók. De engem már a kormánypárti felvezetés, indoklás is kissé irritált. Nem azért, mert az elhangzott szavak adott esetben ne lettek volna igazak vagy rossz szándék lett volna mögöttük, hanem azért, mert a megközelítés zavarba ejtő és megtévesztő. Például a magyarországi CO2-kibocsátás kapcsán, amikor a németországival hasonlítják azt össze, vagy éppen a módszerváltás időszakával, 1990 környékével. Hát, képviselőtársaim, ne tagadják el a valóság leglényegesebb szeletét: Magyarországon egyetlen árva okból csökkent a kibocsátás 1990-hez képest, azért, mert önök tetszettek hagyni leépíteni, lezülleszteni a magyar termelőkapacitás szinte legnagyobb egységeit. És igen, kormányon lévők és ellenzékiek az elmúlt harminc évben, biztos, hogy különböző arányban ‑ s ez megint egy külön vita lehetne ‑, de benne voltak ebben a buliban, hagyták a leépítést, a spontán privatizációt, a multiknak paradicsomot csináltak, és 2010 óta is, képviselőtársaim, nemcsak előtte. Még talán az 1998-2002 közötti időszakra mondom azt, hogy gazdaságpolitikai szempontból egy korrekt éráról beszélhetünk, számomra az akkori mozgások voltak a legszimpatikusabbak ezen a téren. De azt az egy rövid időszakot a maga hibáival együtt leszámítva nem találok olyat, ami ne a gazdasági önfeladás szinonimájaként vonulna be majd egy valódi történelemkönyvbe. Tehát önmagában a termelőkapacitás leépítéséből kifolyólag előállt károsanyagkibocsátás-csökkenésre önök nem lehetnek büszkék ebben a Házban, ezért nem fognak jeles bizonyítványt kapni. Németországban pedig, örömmel vagy kevésbé örömmel jelentem, de azért működő iparról beszélhetünk, és nem kizárólag multinacionális, illetve külföldi cégek különböző összeszerelő üzemeiről.

De ha már itt tartunk, abszolút egyetértek kormánypárti képviselőtársammal, aki említette, hogy a nagy cégek bevonását a közteherviselésbe e téren is szorgalmazni kellene. Ezzel maximálisan egyetértek. Éppen ezért ábrándít ki az, amit majd egy holnapi vitán fogunk mélyebben elmondani a különleges gazdasági övezetekről szólva, hogy jön egy multicég, szennyez, olyan dolgokat csinál, amiket a magyar piacon és a nemzetgazdaságban nem volna szabad megengedni. Erre a helyi önkormányzat kontroll-lehetőségét elvenné Magyarország Kormánya, odaadná ennek egy részét a fideszes többségű megyei vezetéseknek, de ez a kontroll igazából megszűnik. Göd esetében azt látjuk, hogy a beruházó multi úgy foganatosít környezetszennyező beruházásokat, úgy vág ki erdőt, úgy viszi el a telephelybővítés során a gyár kerítését akár a lakóövezet legszéléig is, hogy semmiféle lakossági ellenállás lehetősége nem marad ebben a kérdésben. S az, hogy nem marad, Magyarország Kormánya mozgásainak „köszönhető” ‑ és itt a köszönhetőre a jegyzőkönyvben kérünk szépen egy nagyon-nagyon vastag idézőjelet.

S el kell mondjuk azt, hogy amíg ezek a jelenségek fennállnak, és amíg a multicégek Kánaánja, paradicsomja Magyarországon létezhet, addig nagyon nehéz nekünk arról beszélnünk, hogy a klímavészhelyzet kihirdetésén túl egyáltalán mi az, amiben Magyarország Kormánya elszánt. Amit én viszont már árulásnak tartok és nem tudok önöknek megbocsátani ‑ valóban nem tudom ‑, az a lakossági szegmens energiahatékonysági programjainak az elszabotálása. Nem lehet erre finomabb szót használni, képviselőtársaim. Tíz évük lett volna rá, és uniós források rendelkezésre állnak. Erre mit csináltak? A közintézmények tekintetében elkezdték használni ezeket a forrásokat, tehát hozzányúltak az uniós pénzhez, és közintézmények energetikai korszerűsítésére használták.

Lett volna jogi, politikai, gazdasági lehetőség arra, hogy kinyissuk ezt a kasszát a lakossági szegmens felé, de önök ezt nem tették meg, nem akarták megtenni. Ez az én szememben nemzetstratégiai szempontból mindenképp több, mint az önfeladás, tehát árulásként nyugodtan kezelhető, mert magyar emberek sorsa múlik rajta, demográfiai vetülete is van mindennek, a kivándorlási spirálra is van némi ráhatása annak, hogy egy lakhatási kataklizma, szegénységi örvény alakult ki Magyarországon.

(16.30)

Ez egy nagyon sok összetevős problémakör. Az energiahatékonysági, korszerűsítési része csak az egyik, de nyilván önök is érzékelték a problémát, hiszen amikor a CSOK bővítésre vonatkozó kedvezményrendszerét egy idő után bővíteni akarták, akkor érzékelhették azt a fennálló elképesztő nagy problémát, hogy nagyon sok magyar fiatal azért nem tud családot alapítani, azért nem tudja a vágyott gyermeket vállalni, mert egész egyszerűen nincs hova. S azt is látjuk, hogy a magyar közüzemi számlák egy része, a magyar családok kasszájának egy része szó szerint elfüstöl egy nagyon hatékonytalan, visszamaradott, elmaradott rendszeren belül, ahol hozzá kéne nyúlni a távhőszolgáltatástól kezdve az egyszerű lakás-korszerűsítéseken át nagyon sok mindenig, de hát odajutottunk, hogy ez a kormány az utóbbi években ezen folyamatok ellenére hatott.

Hadd mondjak egy életből eredő példát, amit egyszerűen nem értettek meg itt a Házban. Társasházak esetében egy tipikus kazáncsere hogy valósult meg, mondjuk, az utóbb tíz évben, két-három évvel ezelőttig? Jellemzően úgy, hogy ez a társasház a közös költségből és egyéb befizetésekből gyűjtögetett-gyűjtögetett, mondjuk, egy Fundamenta-számlán fialtatta ezt az összeget, mert volt hozzá egy állami támogatási láb is, ily módon sokkal gyorsabban gyűlt ez az összeg, és amikor összegyűlt a pénz, akkor egy kazáncserét tudtak foganatosítani. Mit csinált Magyarország Kormánya? Elvette a magyar fiataloktól is a lakáscélú előtakarékosság állami lábát, de nem gondolt közben a magyar társasházban élőkre sem, és tőlük is elvette ezt a lehetőséget, anélkül, hogy helyette bármit javasolt volna.

Talán képviselőtársaim megerősítenek abban, hogy a CSOK nem nyújt teret egy társasház vagy lakóközösség számára egy kazáncserére. Talán abban is egyetértenek velem, hogy a családi adókedvezmény vagy a nagycsaládosok autóvásárlási kedvezménye sem nyújt ilyen lehetőséget. Tehát az a problémám ezzel a viselkedéssel, hogy tipikus magyar élethelyzeteket kifelejtenek az önök dimenziójából. Én egyáltalán nem bánom azt, hogy családokat a felső középosztálytól felfelé adott esetben jobban is támogatnak, mint másokat, bár kicsit fájlalom, de nem sajnálom tőlük a támogatást, hanem a többieknek is ugyanezt a kiemelt szintet szeretném elérni.

Azt viszont fájlalom, hogy tipikus magyar élethelyzetek kimaradnak, a lakossági szegmens kimarad, a társasházban élők kimaradnak energiahatékonysági programokból; tulajdonképpen a lakossági szektor teljes egésze egyszerűen elfelejtődött, nagyon nem magyaros kifejezéssel élve. Ha nincs így, akkor cáfolja meg, képviselőtársam, de az a helyzet, hogy a CSOK-tól kezdve a családi adókedvezmények rendszerén át a legtöbb kedvezménytömeg felső középosztálytól fölfelé csapódik le ‑ és még egyszer mondom, én tőlük nem sajnálom.

De azt is látni kell, hogy az a demográfiai háttércél, amit egyébként helyesen fogalmazott meg Magyarország Kormánya, és én támogatom ebbéli céljaiban, higgyék el nekem, az egész egyszerűen nem jött össze, nem sikerült. Szekunder szégyenérzet volt bennem, amikor Bencsik András vezércikkét olvastam a Demokratában, vagy Novák Katalin államtitkár asszony a demográfiai mutatókról szóló elemzését, hiszen minden egyes mutató tekintetében sajnos rontottunk ‑ bárcsak ne így lenne!

Erre mit csináltak? Egyértelmű, élveboncolással felérő beismerés helyett fogtak a 12-ből 2 hónapot, amikor szerencsére javult az élveszületésekre vonatkozó adatsor ‑ más hónapokban pedig romlott ‑, ezt a kettőt kiterjesztették egy egész évre, és Bencsik András leírta a Demokratában, hogy Magyarország az évente kisvárosnyi népességfogyása mellett szerinte belépett a gyarapodó nemzetek sorába. Egészen elképesztő álvalóság, egy tipikus bolsevik típusú valósághamisítás az, ami ebben a témakörben zajlott, miközben mi is segítenénk önöknek, és minden jóérzésű magyar ember segítene, ha őszintén szembenéznénk a problémával. De az élveszületések száma sajnos folyamatosan csökken, a termékenységi arányszám is kis felfutás után megint az 1,40-es szinthez van közelebb, mint az 1,50-eshez, és azt is látjuk, hogy az elhalálozások száma sem mutat egy fejlődő pályát, bár fejlődésről ebben a kérdéskörben nem szabad és nem is lehet szerintem beszélni.

Azt látjuk, hogy őszinte szembenézésre lenne szükség, és rájönni, hogy ezeket az említett társadalmi folyamatokat ez is befolyásolja, hogy egy magyar család milyen körülmények között tud családot alapítani, hogyan tudja az életét tervezni, hogyan tud bővíteni, és ezen nagyon messzire mutató témakörök mentén nagyon fontos lenne, hogy ne heréljék ki az ezzel foglalkozó ellenzéki javaslatokat, legalább a vita és diskurzus terét tartsuk fenn ezen nemzetstratégiai fontosságú kérdésekben. Köszönöm a figyelmet. (Szórványos taps az ellenzék soraiban.)