Németh Zsolt (Fidesz)

NÉMETH ZSOLT (Fidesz): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Házelnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Harmincéves a magyar demokrácia. A magyar rendszerváltozásnak számos kitüntetett pillanata volt, de talán ma már némi távlatból bátran kijelenthetjük, hogy ’90. május 2-a, az első szabadon választott magyar Országgyűlés megalakulásának időpontja kiemelkedik közülük. Ez a nap a magyar rendszerváltozás csúcspontja volt. Ez az időpont egyben az ország formális, jogi értelemben vett szuverenitása helyreállításának is a pillanata, ahogy ezt a 2012-ben hatályba lépő Alaptörvényünk is tükrözi.

Természetesen a szuverenitás nem pusztán jogi fogalom. ’90-ben kezdetét vette a szuverenitás megteremtése, és ezt a folyamatot a mi felfogásunk szerint az Alaptörvény teljesítette be. Noha az Alaptörvény körüli belpolitikai egyetértés kialakulása még várat magára, abban talán konszenzus van a Ház falai között, hogy szuverenitásunk szünetelése ’44. március 19‑e és ’90. május 2-a közé tehető, amit jogszabályi szinten az Alaptörvény rögzít. Nyilvánvalóan a szuverenitásunk megszerzése ezzel nem fejeződött be, hiszen az azóta eltelt időben is folyamatos és szerteágazó erőfeszítést igényel annak védelme. Sőt, bátran állíthatjuk, hogy éppen ez a magyar Országgyűlés legfontosabb és legáltalánosabb feladata és felelőssége. Fontosnak tartom hangsúlyozni, amint az előttünk levő politikai nyilatkozat is teszi, hogy a nácizmus és a kommunizmus számos közös jellemvonása sorában a legfontosabb, hogy mindkét diktatúra éppen a szuverenitást vette el tőlünk, magyaroktól, s minden sajátos vagy közös bűnük csak ennek a fő bűnnek a következménye volt.

A ’90-es szabad választás az első és legfontosabb lépést képezte a szuverenitás visszaszerzése és a múlttal való őszinte szembenézés irányába. A nyilatkozat emelkedett hangnemben emlékezik és hajt fejet a diktatúrák ismert és ismeretlen, kiemelkedő vagy hétköznapi áldozatai, mártírjai és hősei előtt. Országgyűlési képviselők lévén talán indokolt kiemelni egy néhai képviselőtársunk nevét, aki hidat képezett a háború utáni, az ’56-os, majd a rendszerváltozást követő korszak, a nemzetiszocialista- és a kommunistaellenes, illetve a hazai és az emigrációs ellenzéki tevékenységek között. Igen, Horváth János, a 2010-es és ’14-es parlament korelnöke, az Interparlamentáris Unió elnöke mondta ‑ idézem -: „Ami van, az lehetséges.” És valóban, ami teljességgel lehetetlennek tűnt sokaknak sokáig, az bekövetkezett.

A rendszerváltozás hosszú folyamatában a sok változó esemény és szereplő mellett fontosnak tartom kihangsúlyozni egy állandó tényező jelentőségét, a keresztyénségét. A volt kommunista országok mindegyikében, noha eltérő mértékben, kitüntetett jelentősége volt az egyházüldözésnek. Ennek talán legfőbb oka az volt, hogy a totális diktatúrákban az egyházak voltak az alternatív intézményes létezésnek, gondolkodásnak és életvitelnek, bár korlátok között, de az egyedüli letéteményesei. Különösen igaz volt ez a külhoni magyar közösségek életében, akik kettős elnyomásnak voltak kitérve országaikban. Mindkét diktatúra idején bőségesen megtapasztalhattuk a keresztyénség nemzetmegtartó erejét, összhangban szintén az Alaptörvényünkkel.

Nagyrabecsüléssel és hálával emlékezünk a keresztyén mártírokra, hitüket vállaló egyháziakra és világiakra, mert ahogy a Fidesz székháza, az egykori ÁEH falán írva van a boldog mondás: „Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért, mert övék a mennyek országa.”

Hatalmas felelőssége volt az első kormánynak, amelynek újra kellett építenie a demokrácia alapjait, politikai előélet és tapasztalat nélkül. Antall József miniszterelnök ‑ hangozzék el újra az ő neve is ‑ számos tekintetben párját ritkító radikalizmussal számolt le a diktatórikus kommunista örökséggel, lerakva ezzel az önálló magyar külpolitika és a szuverén magyar állam alapjait. A teljesség igénye nélkül: a Varsói Szerződés feloszlatásának kezdeményezése, az EU- és NATO-csatlakozás meghirdetése, a szovjet csapatkivonás vagy a Bős-Nagymaros vízlépcső építésének a leállítása.

Harminc éve a nemzeti kerekasztal körül közös volt az akarat a plurális demokrácia létrehozására. Akkor ott ezt közösen akartuk, ebben nem volt különbség, és a siker, összehasonlítva a többi hasonló utat járó országgal, ennek is köszönhető.

(15.20)

Az, hogy azután és azóta sokfélék a nézeteink arról, hogy a fennálló problémák orvoslása érdekében szocialista, liberális vagy kereszténydemokráciát kell‑e építenünk, a demokrácia szépségének a velejárója. De a mai nap és ez a nyilatkozat nem a harminc év értékelése, hanem az első szabad Országgyűlés jelentőségének az értékelése. Sajnálatos és lesújtó, hogy ennek a közös sikertörténetnek a közös megünneplésére, egy közös nyilatkozat elfogadására minden jel szerint mi, magyar képviselők nem vagyunk képesek 2020-ban.

Befejezésül, a Horváth János-i nyomvonalon a „lehetséges, mert van” egyik legszebb eredménye ne maradjon említés nélkül, nevezetesen, hogy 2014-ben az Országgyűlés nemzetgyűléssé is vált a száz éve elcsatolt Kárpát-medencei magyarok jogi egyesítésével, nemzetpolitikai szempontjaik hangsúlyos megjelenésével a Ház falai között. Lélekben jelen vannak ma is, és büszkén fővárosuknak tekintik Budapestet, elsősorban e hely és intézmény miatt, amit magyar Országgyűlésnek nevezünk. Immáron tehát nemcsak az ország, hanem az egész nemzet részese a harmincéves demokrácia építésének, amiből ki-ki a maga mértékében vette, veszi ki a részét. Tevékenységünk nyomán nemcsak Magyarország, hanem minden magyar szuverenitása, éljen bárhol, erősödik és gyarapodik.

Az előterjesztés beterjesztői között hat olyan képviselő neve szerepel, akik harminc éve folyamatosan látjuk el képviselői feladatainkat. Közös meggyőződésünk, mint ahogy Alaptörvényünk is egyértelműnek tekinti, az Országgyűlés legfőbb célkitűzése ‑ ismét Antall József legelső miniszterelnöki felszólalása nyomán ‑ az egységes magyar nemzet érdekeinek képviselete. Kívánok ehhez bátorságot, hűséget, hitet, erőt és áldást minden képviselőtársamnak. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)