Kunhalmi Ágnes (MSZP)

KUNHALMI ÁGNES, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Úr! Először is engedjék meg, hogy megelégedésünket fejezzem ki az iránt, hogy az előadóművészek bekerültek azok közé, akik a koronavírus miatt problémákkal küszködnek, hiszen egyéni vállalkozóként először és hirtelen sújtotta őket ez a probléma. Viszont azt szeretném mondani, hogy a most meghozott intézkedések mellett szeretnénk további intézkedéseket kérni, hiszen Hiller István képviselőtársammal mi voltunk azok, akik először az országban felhívtuk az előadóművészek sanyarú helyzetére a figyelmet.

A másik két javaslatunk, amiket szeretnénk, ha nyitott fülekre találna önöknél: egyrészt a Nemzeti Kulturális Alapot nyissák meg erre a célra, és egy külön alapot hozzanak létre. Akik igazolni tudják, hogy milyen előadásaik maradnak el, azokat segítsék meg külön, célzottan, egy szakmai testület vezetésével. És az üres hanghordozók jogdíjának 25 százalékos elengedése is kívánatos lenne jelen pillanatban. Amennyiben ezt elfogadják, azt nagy tisztelettel vennék, nem mi, hanem az érintettek.

De most térjünk rá a színháztörvényre! A parlament előtt lévő rövid, mindössze öt paragrafusból álló törvényjavaslat egy korábbi törvényalkotás folytatása. 2019 decemberében az Országgyűlés elfogadta a Nemzeti Kulturális Tanácsról, a kultúrstratégiai intézményekről és az egyes kulturális törvények módosításáról szóló CXXIV. törvényt, amellyel bevezette a közös működtetés intézményét. Már akkor nyilvánvaló volt, hogy mi ennek a változtatásnak a tartalma, amit a jelenleg tárgyalt törvényjavaslat alapján mindenki világosan láthat.

A törvényjavaslat 1. §-ából kitűnik, hogy a közös működtetés lényegében a miniszter széles körű hatalmát eredményezi a színházak felett. Amennyiben ugyanis az önkormányzati fenntartású színházat az önkormányzat és a minisztérium megállapodása alapján teljes mértékben a központi költségvetés finanszírozza, a vezető állásúakkal kapcsolatos alapvető munkáltatói jogok a minisztert illetik meg.

(10.50)

A 2. § fogalmazza meg azt, hogy melyek ezek a jogosítványok, a 3. § szerint e jogosítványok a már hivatalban lévő vezetők esetében is a miniszter kezében összpontosulnak, nyilvánvalóan a kinevezés, illetőleg a megbízatás kivételével, amelyek a korábbi kormányzati kommunikációból lényegében hiányoztak.

Felmerül a kérdés, tisztelt képviselőtársaim, hogy miért most kerül e törvényjavaslat a parlament elé. A válasz erre nagy valószínűséggel az, hogy a koronavírus miatti veszélyhelyzetben most nem nyílik lehetőség olyan tüntetés megszervezésére, amelyet 2019. december 9-én, a kormányzati elképzelés nyilvánosságra hozatalát követően szerveztek meg. Ezen a megmozduláson több ezren vettek részt Budapesten, művészek, fiatalok, alkotók és mások, a felszólalók között pedig ott volt Karácsony Gergely, Budapest főpolgármestere is.

Természetesen felmerül az a kérdés is, hogy milyen szándék húzódik meg a 2008. évi XCIX. törvény módosításának hátterében. Ezt sem a törvényjavaslat általános, sem a részletes indokolásából nem tudhatjuk meg, amely alapvetően a kormányzat és az önkormányzatok közötti igazságos tehermegosztásra hivatkozik ‑ ez az állítás azonban nem tűnik megalapozottnak.

Közismert, hogy a színházak állami támogatása már 1990-ben megjelent, hiszen az akkori kormányzat is pontosan tisztában volt azzal, hogy e területen az önkormányzatok számára megfelelő pénzügyi forrást kell biztosítani. Nem követelték azonban akkor, hogy e támogatáshoz kormányzati jogosítványok is kapcsolódjanak, és nem lépett fel ilyen igénnyel sem az első, sem a második és a harmadik Orbán-kormány sem. E támogatás negyedszázados rendszerének alapelve ugyanis az volt, hogy a színházakat ugyan az állam finanszírozza, ám ennek alapján nem kíván beleszólni az ott zajló művészeti tevékenységbe, nem kívánja alakítani az ottani műsorpolitikát, és ennek megfelelően a vezetés személyi összetételébe sem kíván beleszólni. Ez felel meg a demokratikus állam kultúrfinanszírozási tevékenységének. A világnézeti semlegesség elvének keretében a kormányok tudják, hogy főként a magaskultúra finanszírozása állami mecenatúra nélkül elképzelhetetlen, ám azt is tudják, hogy a kultúrafogyasztás az állampolgárok szabadságjogainak körébe tartozik; azt, hogy mit és hányan néznek meg, a közönség dönti el.

Ha az elmúlt tíz év eseményeire visszatekintünk, világos választ kaphatunk arra, hogy mi motiválja a mostani változtatással a Fideszt, illetve a kormányát. Kiindulópontként Orbán Viktor 2010. május 30-ai kötcsei beszédére hivatkozom, melyet egy nappal a miniszterelnökké választása után tartott. Ebben a kormányfő jelezte, hogy a jobboldali kultúrának meghatározó szerepet szán a nemzeti együttműködés rendszere társadalmi alapjainak megszilárdításában. Fontos feladatnak nevezte a miniszterelnök az 1945 előtti tradicionális keresztény nemzeti kultúra megőrzését, ám a folytonosság megszakadása miatt hangsúlyozta azt is, hogy a restauráció önmagában nem elegendő.

Új jobboldali kultúra megteremtésére kérte értelmiségi hallgatóit, hangsúlyozva, hogy azt művekkel, ünnepekkel és díjakkal nekik kell létrehozni. E koncepció keretében került be az Alaptörvénybe a Magyar Művészeti Akadémia, és indult meg számos, az oktatás, a kultúra és a tudomány világát érintő átalakítás is. E folyamat részeként központosították a közoktatást, dolgozták ki a Nemzeti alaptantervet, korlátozták az egyetemek autonómiáját, és választották le az MTA-ról annak kutatóhálózatát is. Tulajdonképpen e koncepció keretébe illeszkedik egyébként a CEU-val kapcsolatos politikai vita is, amely végül is az egyetem oktatási programjainak jelentős részét Bécsbe vitte át.

A mostani törvényjavaslat beterjesztésének azonban van egy másik, új indoka is: 2019. október 13-án a köztársaságpárti erők győztek a fővárosban, annak 14 kerületében, és tíz megyei jogú városban is megszerezték a polgármesteri tisztséget. E helyzetben a kormány úgy látta, hogy tovább kell korlátozni az önkormányzatok mozgásterét, és a mostani törvényjavaslat e folyamatnak is részét alkotja. Ezért nem válaszolt a kormányzat a fővárosi vezetés kompromisszumos javaslatára, mely 7 színház esetében tett ajánlatot a közös működtetésre, és ezen belül 3 színházat, a József Attila Színházat, a Tháliát és az Újszínházat kizárólagosan az állam finanszírozta volna. Nyilvánvaló, hogy e három kőszínház esetében az ajánlott kompromisszumnak megfelelően a kormány érvényesíteni tudná a kultúrpolitikai célkitűzéseit.

Végezetül, tisztelt elnök úr, tisztelt Ház, tisztelt államtitkár úr, mindezen okok miatt az MSZP parlamenti frakciója egyértelműen és világosan elutasítja a törvényjavaslatot, hiszen egyik alapvető értékünk a kultúra teljes körű szabadságának biztosítása. Köszönöm, elnök úr. (Taps az MSZP és az LMP soraiban.)