Tordai Bence (Párbeszéd)

TORDAI BENCE (Párbeszéd): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Kedves Képviselőtársak! Hát, nehéz lenne mit hozzátenni, mert azt hiszem, az ellenzék részéről olyan össztűz alá vettük ezt a szégyenteljes törvényjavaslatot, amit kevés más törvényjavaslat érdemelt ki. Mégpedig teljes joggal kapta meg ezt az össztüzet, és nemcsak az ellenzéki képviselők, hanem gyakorlatilag a kultúra minden szereplője részéről hasonló vehemenciával hangzottak el bírálatok az elmúlt néhány napban. Talán ennek köszönhető, hogy a korábban nettó bolsevik törvény mostanra egy ilyen bolsi light törvényjavaslattá szelídült.

Talán, amit hozzá tudnék tenni ehhez az egészhez, az nem is a kultúrpolitikai része, mert én nem érzem magam felkent kultúrpolitikusnak, egyszerű mezei kultúrafogyasztó vagyok, hanem inkább az a politikai környezet, amiben ez zajlik. Hiszen Orbán Viktor sem tagadta, hogy ez az egész kultúrkampf a politikai rendszer kulturális korszakba ágyazásáról szól. Talán jól idéztem a tavalyi tusványosi gondolatait. Ez a kulturális korszak, amit szeretnének meghatározni, nagyon komoly kihívásokkal küzd, leginkább a tartalom hiányával. Mert el lehet pufogtatni akárhányszor a „nemzeti” jelzőt, de az a helyzet, hogy önök ilyen, úgynevezett nemzeti szellemiségű műveket nem igazán tudtak alkotni az elmúlt, most már lassan egy évtizedben.

Miközben a politikai hatalom az önök kezében volt, Orbán Viktor tulajdonképpen jogosan állapította meg némi önkritikával, bár nem kimondott önkritikával, hogy ezen a területen semmit nem tudtak elérni. Nem tudom, hogy az önök alkotóiban a tehetség vagy a szorgalom hiányzik, vagy egyszerűen arról van szó, hogy aki a művészetre adja a fejét, az egy szabadon gondolkodó lélek, és egy ilyen elnyomó rezsimmel nem nagyon áll szóba. Én inkább az utóbbira gyanakszom. Az a helyzet, hogy hiába nemzetiznek, nem lesz önöknek fideszes értelemben vett nemzeti kultúrájuk, mert aki a politikai hatalom kiszolgálójának áll, az bizony jó művész nem lehet.

És ez a gond egyébként például Dörnerrel is, egyszerre fasisztoid és tehetségtelen. De hát látjuk, hogy a közönség ítéletet mondott az Újszínházról, ítéletet mondott az önök kegyeltje által vezetett Nemzeti Színházról vagy éppen az Operaházról is. Fél házzal mennek az előadások, és ez is úgy, hogy 500 forintért meg 0 forintért adják a jegyeket, és tényleg vidékről buszoztatják oda a népet (Nacsa Lőrinc: Ez miért baj?), ezen belül is elsősorban a védtelen gyerekeket. Azért baj, elmondom, Nacsa képviselőtársam, azért baj, mert felnőtt, magabíró emberek, akik biztos ízléssel rendelkeznek, nem választják ezeket a kulturális intézményeket, mert azt látják, hogy az előadásaik, a repertoárjuk, az ott dolgozó művészek silány minőséget produkálnak. Merthogy nem azt adják, amire valóban igény van, és amire egyként bólint elismerően a szakma és a közönség, hanem azt, amit valamiféle hagymázas Orbán Viktor-i álomból kihámozni próbálnak, és ami szerintük tetszik a megrendelőnek, aki fizeti a nótát. Ez az egyik probléma.

A másik probléma, hogy Nacsa Lőrinc sem érti, bár most éppen mással beszélget, hogy miért gond az, ha az állam szól bele a színházigazgatók kinevezésébe. Nacsa Lőrinc a maga meglehetősen leegyszerűsítő módján úgy fogalmaz, azt a kérdést teszi fel, hogy ha Karácsony nevezi ki a színházigazgatót, akkor az nem diktatúra, ha pedig Kásler Miklós, az diktatúra. Ugye, valahogy így? Jól idézem akkor, bólint, köszönöm szépen.

Elmondom, mi a probléma. Talán vonatkoztassunk el a személyektől, könnyebb, ha nem bonyolódunk bele a konkrétumokba, hanem intézményekről beszélünk. Elmondom, miért nem probléma, ha az önkormányzat vezetője nevezi ki, és miért gond az, ha a minisztérium vezetője nevezi ki a színházak igazgatóját. Ezt úgy hívják európai uniós nyelven, hogy a szubszidiaritás elve. De ha lefordítjuk a régi jó magyar szólások és közmondások nyelvére, akkor úgy is mondhatjuk, hogy a gazda szeme hizlalja a jószágot. Tehát az a közeg kell hogy meghozza a döntést, az a döntési szint kompetens egy ilyen kiválasztásban, ahol a megfelelő információk birtokában vannak. Ha a helyi közösség tart fenn egy színházat, ha a helyi közönség jár oda, akkor nem Boldog István választóin keresztül a fideszes miniszternek kell meghatároznia azt, hogy ki legyen az egyik budapesti színháznak a vezetője.

Ugye, tehát értjük, hogy az államnak nincs ebbe egy ideális esetben beleszólása. Azt is elmondom, miért demokratikus az, ha az önkormányzatok nevezik ki ezeket a vezetőket. Azért, mert ebben az országban közel 3200 önkormányzat van, ha nincs is ennyi színház és kulturális intézmény sajnos, de akkor is az önkormányzatok sokszínűsége, az a politikai diverzitás, ami megjelenik az önkormányzati vezetők, a polgármesterek szintjén, pontosan garantálni fogja a demokratizmust a kulturális életben. Ha egyik alkotó nem lesz szerencsés egy ilyen színházigazgatói pályázaton, még mindig pályázhat egy másik város másik színházába, ahogy ezt nagyon sokan tették. Így tulajdonképpen egy egészséges cirkulációt fenntartva mozognak egymást megtermékenyítve a kulturális élet különböző szereplői.

Ez eddig így volt, nagyon helyesen. Most önök azt szeretnék, hogy ne az önkormányzati vezetések dönthessenek, mondjuk, színházigazgatói pályázatokról, hanem mindenben az egyszínű, monolit állam. Gyakorlatilag vétójogot biztosítanak a minisztériumnak, sőt még rosszabb, és egyébként az eredeti megfogalmazás legalább őszinte és karakán volt, most egy puha, gyáva, elkenős formulát választottak, ami egyébként sokkal jobban leleplezi a rendszer valódi természetét. Önök azt szeretik, ha mindenki ki van szolgáltatva a Fidesz hatalmának. Ugye, kérelmet lehet benyújtani a méltóságos uraknak, akik majd akkor méltóztatnak azt elbírálni, és ha úgy látják jónak, akkor engedélyezik a miniszter számára, hogy tárgyalásokba bocsátkozzon az önkormányzattal.

Tehát ez tulajdonképpen a nettó hatalomgyakorlásnál még egy sunyibb. aljasabb és taszítóbb megoldás, amikor a kiszolgáltatottságot, a pitiztetést, ezt a tényleg kukoricára térdepeltetést választják. A vége könnyen lehet, hogy ugyanaz lesz. Úgyhogy nem vagyunk nagyon elégedettek azoknak a módosításoknak az eredményével, amiket a felhördülések kapcsán megtettek. De azért ne hagyjuk ezt szó nélkül! Mégis érdemi változtatások voltak, ha nem is elsősorban ezen a területen a javaslatban, merthogy ezt már az önök szellemi hátországa sem volt képes elfogadni.

Ugyan azt nem tudják, hogy milyen a jó demokratikus kormányzás, nem tudják azt, hogy mi értelme meghallgatni az érintetteket, nem tudják azt, hogy a törvényalkotás nem úgy zajlik, hogy 36 vagy 48, vagy akár 52 óra alatt áttolnak a parlamenten egy ilyen szégyenteljes javaslatot, hanem az hosszú hónapok vagy évek előkészítő munkáján kell hogy alapuljon. És akkor talán nemhogy a sajátjaik, de lehet, hogy a szakmának az önökhöz nem annyira közel álló részei sem lennének így felhördülve.

Akkor legközelebb próbálják meg, ha másért nem, legalább puszta hatalomtechnikai okokból azt az eljárást, hogy előtte konzultálnak az érintettekkel, ideális esetben nemcsak az önökhöz közel álló vagy önök által nemzetinek, jobboldalinak, konzervatívnak vagy egyszerűen Fideszhez lojálisnak minősített figurákkal, hanem az összes és teljes szakmával. És akkor lehet, hogy nem lesz ez az eredmény, ami egyébként egy válságtünete is a Fidesz hatalomgyakorlásának.

Én most ezekben a napokban, hetekben azt érzem, hogy a Fidesz egyre nyilvánvalóbb jeleit adja annak, hogy alkalmatlan a kormányzásra. Annyira rossz reakciókat adott az október 13-i vereségére, nem tudja, hogy igazából mit csináljon, egyszerre elkezdett ezeken a békülékeny húrokon játszani, miközben teljes fokozatra kapcsolt abban is, hogyan szorítja még rosszabb helyzetbe az önkormányzatokat, a független médiát, az ellenzéki képviselőket vagy éppen a művészet és a kultúra intézményeit.

Az a helyzet, hogy ezt már nem tudják követni tényleg a talpasaik sem, a saját, eddig lojális hűbéreseik. Annyira előre szaladnak, miközben annyira meggyengültek, hogy elszakadnak ezek a hűbéri kötelékek, és egyre többen mondják be az unalmast az önök eddigi támogatói közül is. Azt hiszem, hogy fontos üzenet ez. És fogadjanak meg egy jó tanácsot, ha már a maguk eddigi lojális hátországa sem tud önökkel menni tovább ezen a bolseviki úton, akkor lehet, hogy mégiscsak rossz úton járnak.

És az a kétségbeesett igyekezet, amivel sorolták az önökhöz nagyon közel álló álcivil szervezetek támogató véleményét, illetve azon Fidesz-közeli kultúrpotentátok szervezeteinek a támogatását, pontosan azt bizonyítja, hogy önök érzik, hogy bajban vannak.

Lehet, hogy át tudják ezt nyomni, mert bár a mai szavazási fiaskójuk azt is megmutatta, hogy még azt sem feltétlenül tudják átnyomni, amihez elvileg megvan a többségük, úgy látszik, már az egyszerű gombnyomogatásra is alkalmatlanná váltak, de tegyük fel, hogy ezt tudják nyomni a holnapi napon, ez nem jelenti azt, hogy önök győzelmet arattak, sőt, az az önök vereségének a kezdete. Beléptek tényleg a bukásuk előszobájába.

(22.50)

Úgyhogy menjenek csak tovább ezen az úton, tényleg ne fogadják meg a tanácsot, ne nézzék meg azt, hogy hogyan érdemes kultúrpolitikát csinálni, egy demokratikus társadalomnak milyen döntéshozatali eljárásokra van szüksége, önök ezt nyugodtan hagyják figyelmen kívül, annál gyorsabban szaladnak a végzetükbe. Én ott fogok tapsolni az út mellett állva, és majd a politikai sírjukon állva nevetek és vidáman táncolok ‑ ennyit is hozzátéve a magyar nemzeti kultúrához. Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps az DK, az LMP, az MSZP és a Párbeszéd soraiban.)