Dr. Mellár Tamás (Párbeszéd)

DR. MELLÁR TAMÁS (Párbeszéd): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Kedves Képviselőtársaim! Államtitkár Úr! Elnézést, nyilvánvalóan fogok egy-két olyan dolgot ismételni, amit már az előttem szólók elmondtak, de muszáj lesz, azért is, hogy nyomatékot adjunk ezeknek a dolgoknak.

Kezdem azzal, hogy államtitkár úr a beszédében azt mondta, hogy valamennyi értéket teremtő intézmény kap megfelelő támogatást, és ezt nagy örömmel konstatáltam, de rögtön felmerült a kérdés, hogy ki mondja meg, hogy mi az érték, tehát nagyon fontos lenne azt tudni, hogy mit is tekintünk értéknek. Nyilvánvalóan a kultúrában a kulturális értékek számítanak, ezt pedig a szakértők tudják megmondani, rövid távon bizonyosan, hosszabb távon pedig nyilván maga a kultúrafogyasztó közönség. Tehát akkor, amikor mi arról beszélünk, hogy nemzeti kultúrstratégiára van szükség, akkor nyilvánvalóan itt nem egy politikai ügyet kellene tekinteni, hanem sokkal inkább egy szakmai és szakpolitikai kérdést.

Képviselőtársaim elmondták már, hogy 50 órában megy ennek az egész törvénymódosításnak vagy törvényjavaslatnak a vitája, miközben, ha ez valóban stratégiai jelentőségű kérdés, akkor nyilvánvalóan több hónap alatt kellett volna előkészíteni ezt az egészet. Én azt gondolom, hogy létre kellett volna hozni egy kulturális kerekasztalt, amibe meghívták volna a baloldali, jobboldali szakértőket, ők kialakítottak volna néhány hónap alatt egy koncepciót, egy olyan koncepciót, ami konszenzusos, ezek után az érintettekkel, tehát a kultúrában dolgozókkal kellett volna egy társadalmi vitát lefolytatni, majd szélesebb körben még egy erőteljesebb társadalmi vitát, ezt követően kellett volna behozni ide a Házba, és akkor lehetett volna erről az egész kérdésről érdemben vitatkozni.

Most abba a szerencsétlen helyzetbe kerültem én is, hogy nekem kell erről a törvényjavaslatról véleményt mondanom, nekem, a makroközgazdásznak. Nem értek én a kulturális dolgokhoz, de muszáj, mert más nincsen, és értem azt, amit képviselőtársaim is itt mondtak, hogy most annak az ideje van, hogy ki kell állni, és azt kell mondani, hogy nem, hogy mi ebbe nem egyezünk bele, mi ehhez nem adjuk a hozzájárulásunkat, mert azt gondoljuk, hogy a kultúra ennél többet ér, és a művészi szabadság önmagában egy önérték, és valódi értékeket csak akkor lehet létrehozni, ha a szakma szabadon tud működni. Tehát ez az, ami, azt gondolom, a legfontosabb dolog, hogy egy ilyen kényszerhelyzetbe kerültünk, és egy valóban szakmai kérdés tulajdonképpen tényleg politikai kérdéssé vált.

Elhangzott itt a korábbiakban az is, és L. Simon László mondta, hogy mi valótlanságot állítunk, mert a Nemzeti Kulturális Alapot senki nem akarja megszüntetni, erről szó sincsen, viszont államtitkár úr arról beszélt, hogy Nemzeti Kulturális Tanácsot hoznak létre. Fölmerült bennem, hogy ha ennek a hatásköre meg van fogalmazva rendesen, tehát definiálva van, akkor összevetésben hogy néz ki ez Nemzeti Kulturális Alaphoz viszonyítva, és hogy a kettő között majd a későbbiekben milyen együttműködés vagy együtt nem működés lesz. Ezt a képviselőtársaim is már megfogalmazták, hogy bizony, nagyon nagy a veszélye annak, hogy ugyan nem szüntetik meg a Nemzeti Kulturális Alapot, de mindenképpen szép lassan majd elkezdik kiüríteni ennek a tartalmát, és át fogják pakolni a Nemzeti Kulturális Tanácsba, amelyet természetesen saját emberekkel töltenek föl.

A következő kérdés pedig az egyik legfontosabb kérdés, a finanszírozás, és most hadd mondjak egy örömhírt, hogy van egy olyan dolog, amiben egyetértettem L. Simon Lászlóval, aki azt mondta, hogy nagyon helyes volt, hogy a taót visszavonták és a taót megszüntették. Én is azt gondolom, hogy ez egy nagyon helyénvaló dolog volt, de helyénvaló dolog lett volna általánosságban megszüntetni, hiszen a tao közpénz, ha pedig közpénz, akkor azt nyilvánvalóan úgy kell elosztani, hogy az megfelelő nyilvánosság előtt menjen, mondjuk, a költségvetés keretei között, mert hiszen a közpénzt így kell valahogyan kezelni.

(21.50)

A finanszírozás kapcsán az a kérdés merült fel, az a borzasztó egyszerű dolog, amit önök nagyjából úgy fogalmaztak meg, ahogy falun szokták mondani, hogy az, aki fizeti a muzsikust, az mondja a nótát is, és ebből következően, ha az állam fogja finanszírozni egy adott színháznak a működését, akkor nyilván ő mondja majd meg, hogy ki legyen a vezetője, és ő mondja meg azt, hogy mit hogyan csináljanak benne.

Azonban azt gondolom, hogy nem így áll a dolog, hiszen itt közpénzről van szó. De ha még nem közpénzről lenne szó, akkor sem így állna a dolog. De hadd mondjak ezzel kapcsolatban egy rövid kis anekdotát. Rockefeller egy megfelelően nagy összeget adott a Harvard Egyetemnek. És mikor az elnökkel elkezdtek beszélgetni, akkor Rockefeller felvetette azt, hogy elnök úr, jó lenne, ha leülnénk, és megbeszélnénk a munkamegosztást, azt, hogy ki milyen kérdésekben fog dönteni. Hát, erre a Harvard elnöke azt mondta, hogy Rockefeller úr, nincs mit megbeszélnünk: ön adja a pénzt, én meg vezetem az egyetemet, ez a munkamegosztás. Miért? Azért, mert én értek ahhoz, hogy az egyetemet hogy kell működtetni, ön pedig ahhoz ért, hogy hogy kell pénzt csinálni.

Na, most nyilvánvalóan ebben a szituációban a kormány, illetve a kulturális vezetés nem egy Rockefeller, tehát nem fog beleegyezni abba, hogy ő ne szóljon bele, mert Rockefeller ezek után beleegyezett ebbe, és a Harvard a világ egyik legjobb egyetemévé vált. De egyébként a helyzet ennél még sokkal súlyosabb, mert nemcsak arról van szó, hogy állami pénz, hanem sokkal inkább arról van szó, hogy a kormányzat az elmúlt években szisztematikusan, egyre inkább csökkentette az önkormányzatok finanszírozását. Ez egy olyan folyamatot indított be, amelyben lépésről lépésre vették el az önkormányzatoknak a feladatait, a középiskolákat, majd aztán a kórházakat, majd most a következő lépésben szándékoznak a közösségi közlekedést is, hiszen első lépésben az van, hogy azt fogják majd bebizonyítani, hogy ugye, nem tudják finanszírozni a közösségi közlekedést, és ezért majd aztán azt is államosítják, és ugyanezt egyébként eljátsszák a színházakkal kapcsolatban is. És úgy tesznek, mintha a dolog arról szólna, hogy ezeknek a fránya önkormányzatoknak nem fontos a kultúra, ezért nem fordítanak elég pénzt erre.

De nézzük meg, hát Budapest az ország GDP-jének több mint 40 százalékát állítja elő. Nézzük meg, hogy egy egységnyi GDP-nek mennyi az adótartalma, és nézzük meg, hogy ebből a Fővárosi Önkormányzathoz vagy a budapesti önkormányzatokhoz mennyi jut! És akkor láthatjuk azt, hogy aránytalanul kevesebb. Tehát nem arról szól a történet, hogy ők nem akarják finanszírozni a kultúrát, hanem arról, hogy meg lettek fosztva a finanszírozási forrásoktól, azért egyébként, hogy ki legyenek szolgáltatva a kormányzatnak, hogy a kormányzat kénye-kedve szerint tudjon ebbe a kérdésbe is beleszólni.

Tehát itt üt vissza az a dolog, amire szintén többen is hivatkoztak, hogy október 13. után a kormányzat nem tud belenyugodni a vereségbe, és ezért most gyorsított ütemben elkezdi kiüresíteni az önkormányzatokat, hogy egyre kevesebb finanszírozási forrás és egyre kevesebb döntési lehetőség legyen a kezükben, hogy valójában teljes egészében formálissá váljon az önkormányzati vezetés, és „minden hatalmat a szovjeteknek”, illetve minden hatalmat a miniszterelnöknek és minden hatalmat a kormánynak.

De azt gondolom, hogy ez nem fog menni, és ezekkel a lépésekkel a kormány és a Fidesz, önök egyre több és több ellenséget szereznek maguknak, egyre több és több olyan ember kerül önökkel szembe, aki eddig szimpátiával viseltetett önök iránt, de látja azt, hogy nem tudják folytatni a mindennapi életüket, és nem tudják a szakmájukat, a szakmaiságukat megfelelő módon kiélni, és ezért egyre több emberben lesz ez a felismerés, hogy ennek a kormánynak menni kell, mert ezen keretek között nem lehet egy normális társadalmat felépíteni, és nem lehet természetesen ezen belül egy normális kulturális életet sem kialakítani. Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps az ellenzék soraiból.)