Szatmáry Kristóf (Fidesz)

SZATMÁRY KRISTÓF (Fidesz), a napirendi pont előadója: Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaink! Az előttünk fekvő, a nemzeti akkreditálás rendszerének átalakításáról szóló törvényjavaslat kapcsán lényegében egy olyan rendszerről beszélünk, amely jelenlegi formájában megszüntetné az általunk úgy vélt, hogy az elmúlt években nem hatékonyan működő Nemzeti Akkreditáló Testületet, oly módon, hogy annak feladatait átadja az államnak.

(11.50)

Mielőtt kitérnék a javaslat benyújtása mögött meghúzódó motivációkra, engedjék meg, hogy néhány gondolattal a magyar akkreditálási rendszer uniós és hazai előzményeiről adjak némi tájékoztatást. Ezt talán azért is érdemes megtenni, mert bár egy nagyon fontos, a gazdaság számára és a hazai vállalkozásfejlesztés szempontjából sem lényegtelen területről van szó, de talán sok dolog keveredik az akkreditáció kapcsán a minket hallgatók fejében.

Mi is az akkreditáció? Az akkreditálás ‑ a definíciója szerint ‑ annak a hivatalos elismerése, hogy egy szervezet vagy természetes személy alkalmas-e bizonyos tevékenységek elvégzésére. Ez lehet vizsgálat, kalibrálás, mintavétel, tanúsítás, ellenőrzés s a többi. Az akkreditálás a magyar nemzetgazdaság korszerű piacgazdasággá való átalakulása, a nemzetgazdaság szereplői piacképességének növelése, a kereskedelem indokolatlan műszaki akadályainak elhárítása érdekében elő kell hogy segítse a termékek és szolgáltatások többszöri vizsgálatának kiküszöbölését. Ezzel talán meg lehet előzni az ismételt vizsgálatokat, el lehet hárítani a kereskedelem bizonyos műszaki akadályait. A tanúsítványok kölcsönös elfogadása érdekében lehetővé kell tenni a tanúsítást végző szervezetek felkészültségének igazolását, elismerését. Ez az akkreditáció természetesen nem összekeverendő sem a sportolók, sem ‑ amiről talán többet hallunk ‑ a felsőoktatási, nyelviskolai vagy felnőttképzési intézmények akkreditációjával.

Valamikor a nyolcvanas évek végén az Európai Közösség a szabványok egységesebbé tételét határozta el. Ehhez az a felismerés vezetett, hogy a piaci verseny az egész világon élesedik, és ebben a piaci környezetben regionális összefogásra, olyan új módszerek alkalmazására van szükség, amelyek korszerűbb, s ami fontos, megbízhatóbb termékeket eredményeznek, és egyes termékek iránt a bizalmat növelni tudják.

Az európai országok részére e kedvezőtlen környezetben a túlélés, a továbbfejlődés eszközrendszere alapjául ebben az időszakban az EU egy új minőségpolitikát alakított ki. Ennek alapelvei alapján került kidolgozásra az európai minőségügyi program. Az EU akkor azt kérte minden tagországtól, hogy hozzon létre olyan akkreditáló szervezetet, amely az akkreditálási okirat kiadása feltételeként az egyes laboratóriumok, tanúsító szervezetek szakmai alkalmasságát megvizsgálja, és működésüket az EU-direktívának megfelelően leellenőrzi.

Az egységes követelményrendszer kialakítása érdekében egyébként az Európai Szabványügyi Bizottság és az Európai Elektronikai Szabványügyi Bizottság az EU szakmai bizottsága és az Európai Szabadkereskedelmi Társulás felhatalmazása alapján 1989-ben kiadta az E 45000-es szabványsorozatot. Ezek a szabványok tartalmazzák azt az egységes európai követelményrendszert, amely alapjául szolgál az akkreditáló ‑ vizsgáló, kalibráló, ellenőrző, tanúsító ‑ szervezetek által alkalmazott módszerek összhangjának biztosításához és harmonizálásához.

Az EU e fenti intézkedésekre támaszkodva ugyancsak 1989-ben megalkotta a vizsgáló laboratóriumok, akkreditáló nemzetközi szervezetek egyetértési memorandumát, amely az alábbi fő célokat volt hivatott elérni: a laboratóriumok akkreditációs követelményeit harmonizálni, létrehozni a vizsgálati eredmények kölcsönös elismerésének keretét, és együttműködés más szervezetekkel, amelyek Európában ezeket a vizsgálatokat folytatják.

Mindezzel párhuzamosan Magyarországon a minőségügyi és mérésügyi szervezeti rendszer az EU-igények szerint került a kilencvenes években kialakításra. Az 1994. évi I. törvényben deklarálta Magyarország csatlakozását az európai intézményrendszerekhez. Ennek a törvénynek a 73. cikkelye a szabványok és a minőségtanúsítás kérdésköréről kimondta, hogy Magyarország és az Európai Közösség együttműködik a célból, hogy a műszaki szabványok ‑ beleértve a szabályokat tanúsító rendszereket is ‑ harmonizáltak legyenek, és ezen a területen elő kell mozdítani a kölcsönös elismerésről szóló megállapodások megkötését is.

A laboratóriumok, valamint a tanúsító és ellenőrző szervezetek akkreditálásáról szóló 1995. évi XXIX. törvény meghatározta a nemzeti akkreditálás rendszerét, továbbá hogy a jogi személyek és a jogi személyiséggel nem rendelkező szervezetek vizsgáló, kalibráló, laboratóriumi, tanúsító és ellenőrző szervei akkreditálásának mik lesznek a feltételei.

Az 1995. szeptember 28-án létrehozott, a most hatályon kívül helyezendő 2005. évi LXXVII. törvény szerint a Nemzeti Akkreditáló Testület a Magyar Köztársaság kizárólagos jogú nemzeti akkreditáló szerve, amely köztestületként működik, a NAT-eljárásért fizetendő igazgatási díjakról pedig egy 2006-os GKM-rendelet rendelkezik. Ezzel párhuzamosan az akkreditálás követelményrendszere folyamatosan változott, illetve bővült. A szabványsorozat mellett már figyelembe kell venni kiegészítő útmutatókat, műszaki irányelveket és más szabályokat is. A törvény szerinti vizsgáló laboratóriumok, kalibráló laboratóriumok, terméktanúsító szervezetek, minőségügyi rendszert tanúsító szervezetek, személyzettanúsító szervezetek és ellenőrző szervezetek akkreditálására van lehetőség ennek keretében. Az akkreditálás többek között az áttekinthetőséget, a szakszerűséget, a függetlenséget és egységes szabályok alkalmazását irányozza elő.

Tisztelt Ház! Engedjék meg, hogy röviden kitérjek arra ‑ ismertetve ennek a folyamatnak az elmúlt évtizedeit ‑, hogy mik azok a kifogások, problémák, amelyek véleményünk szerint indokolják az előttünk lévő törvényjavaslat benyújtását. A jelenlegi szabályozás és gyakorlat szerint a NAT tagja, így az önkormányzatiság elvén alapuló közgyűlés tagja az lehet, akinek a kérelmét az ügyvezető a szakmai értékelést végző bizottság elé bocsátja döntéshozatalra. Ez azt jelenti, hogy ez az eljárás lényegében eléggé beszűkíti és átláthatatlanná teszi azt a folyamatot, hogy valójában kik is lehetnek ennek az akkreditáló testületnek a tagjai. Egyébként az egyenlő bánásmód elvének érvényesülése is azt kívánná, hogy ne saját maguk döntsenek arról egy testületben, hogy ha közfeladatokat látnak el, akkor ennek a testületnek kik lehetnek a tagjai.

A NAT Tanács törvényben foglalt feladata javaslattétel a miniszter számára az akkreditálási eljárásokkal kapcsolatos igazgatási szolgáltatási díjak mértékének megállapítására is. A javaslattételi kötelezettségnek a tanács egyébként nem tett eleget, a jelenlegi eljárási, igazgatási, szolgáltatási díjak sok kérelmező és az európai átlag szerint is magasak Magyarországon, amelyek versenyhátrányt jelentenek a hazai vállalkozások számára. Az igazgatási szolgáltatási díjakat egy 2006-os NGM-rendelet szabályozza, amelynek körültekintő felülvizsgálatát az is biztosítaná, ha a jelenlegi szervezeti struktúrában készülne a díjak vonatkozásában javaslat.

Sokszor szoktunk hivatkozni nemzetközi példákra, és Magyarország sok tekintetben a német akkreditálási eljárást is kell hogy figyelje, ahol munkaóraalapon határozzák meg az eljárási időket, ami mintaként szolgálhatna a magyar eljárási idők lerövidítéséhez, és biztosíthatja, hogy a valós tevékenységnek megfelelő díjak kerülnek csak megfizetésre. Mivel az akkreditálás közhatalmi tevékenység, amelynek szabályait alapvetően a közérdek védelme és a kérelmező versenyképességének növelése érdekében kell kialakítani, szükség van az eljárási folyamat, az eljárási határidők hossza, az eljárási díjak mértékének minél alacsonyabb tartására, sokkal inkább azért, hogy ez segítse az akkreditálási eljárást kezdeményező gazdasági szereplők tevékenységét, és ne hátráltassa azt.

(12.00)

Ezt a változást az akkreditálás hatósági tevékenységi jellege kell hogy meghatározza, amelyet a fentiek okán indokoltnak tartunk a tekintetben, hogy az állami irányítás, ami a hatékonyság növelését ez esetben szolgálhatja, nagyobb hangsúlyt kapjon.

Erre már csak azért is bátorkodtunk javaslatot tenni, tisztelt Ház, mivel a nemzetközi példák azt mutatják, hogy az Európai Unió legtöbb államában sokkal közvetlenebb és direktebb állami irányítás nyilvánul meg ezeknél az akkreditáló szervezetnél. A német példát már említettem, ahol alapvetően ugyan köztestületi formában működik, de a közgyűlés elnökét a fejlesztési miniszter jelöli ki, és a közgyűlésben döntő többségben önkormányzatok és tartományok képviselői vannak bent, illetve döntő részben egyébként a minisztériumok delegáltjai. Tehát egy jóval direktebb irányítást alkalmaznak, ami az ottani hatékonyságot jól látható módon növeli.

De ugyancsak például Ausztriában a testület elnökét a tudományért, kutatásért felelős miniszter alapításával létrejött szervezetként értelmezik. Csehországban ugyancsak miniszter által alapított társaság foglalkozik ezzel. Lengyelországban a tanács tagjait a miniszterelnök nevezi ki, Lettországban ugyancsak a miniszterelnök nevezi ki, Észtországban a gazdasági miniszter nevezi ki az akkreditáló testület vezetőjét, ahogy Svédországban és Olaszországban is. De egyébként hasonlóan jóval erősebb állami befolyás nyilvánul meg Franciaországban, az Egyesült Királyságban és Dániában is. Tehát jól látható az, hogy az az állami szerepvállalás, amit a most benyújtott javaslat tartalmaz, nemhogy példa nélküli lenne, hanem jó néhány európai országban, olyan országokban egyébként, amelyek a gazdasági tevékenységüket és hatékonyságukat figyelembe véve Magyarország példái lehetnek, ott egy hasonló rendszer működik.

A jelenlegi Nemzeti Akkreditáló Testület szervezetének strukturális problémái, mint említettem, indokolják azt, hogy a közhatalmi tevékenység ellátását e tekintetben az állam vegye át, és egy költségvetési szerv végezze. A kormány tagjainak törvényességi felügyeleti joga és beszámolási kötelezettsége jól látható módon az elmúlt években nem volt elegendő annak biztosítására, hogy a NAT valóban a közérdek érvényesülése érdekében végezze tevékenységét, és hathatós módon járuljon hozzá a hazai vállalkozói környezet feltételeinek javításához.

Tisztelt Ház! Azt gondolom, hogy az akkreditációs szervezet esetében az a legfontosabb, hogy független legyen, de a függetlenséget alapvetően azoktól a piaci szereplőktől kell megtartani, amelyek érdekeltek az akkreditálásban. Ha lehet mondani, a magyar akkreditálási rendszer legnagyobb hibája az, hogy lényegében törvényesség tekintetében alapvetően az államtól és a mindenkori kormányzattól független a magyar akkreditálás szervezete, ugyanakkor nem független, és némi áthallása van a dolognak, hiszen maguk az akkreditáló szervezetek tagjai annak a NAT-nak, amely az ő akkreditációjukat végzi. Azt gondolom tehát, hogy olyan rendszert kell kialakítani, ahol még a gyanúja sem merül fel annak, hogy valaki azért élvez előnyt az akkreditációban, mert valamilyen módon kötődik egyébként az akkreditálást végző testület vezetőihez vagy tagságához.

A másik fontos szempont természetesen a benyújtott javaslat kapcsán, hogy az EU előírásainak is megfelelően az akkreditáló testületet hatósági tevékenységet ellátó szervezetnek kell tekinteni. Úgy gondolom, hogy ha e célokat maradéktalanul megvalósítjuk, akkor jelentős versenyképességi előnyt tudunk biztosítani a hazai gazdaság és vállalkozói szervezetek számára. E szempontok alapján kérem tisztelt képviselőtársaimat, hogy ha egyébként vannak javaslataik, azokat nyújtsák be a benyújtott indítványhoz, és egyébként meg támogassák a nemzeti akkreditálás rendszerének átalakítását. Köszönöm szépen figyelmüket. (Taps a kormánypártok soraiban.)