Ikotity István (LMP)

IKOTITY ISTVÁN (LMP): Tisztelt Országgyűlés! Kilencvenöt évvel ezelőtt írta alá Magyarország a trianoni békeszerződést. Mindannyian tisztában vagyunk ennek a napnak a brutális tényeivel. Vitatkozhatunk arról, hogy mi vezetett el odáig, lehet, hogy ebben van is köztünk véleménykülönbség, de azt mindannyian tudjuk, hogy azon, ami akkor történt, nem változtathatunk.

A múltat nem tudjuk meg nem történtté tenni, de ez nem azt jelenti, hogy semmit sem tehetünk, hogy semmit sem kell tennünk Trianon sebeinek gyógyításáért. A múltat soha nem feledhetjük. Remélem, hogy tanulni is képesek vagyunk belőle. Arról szeretnék beszélni, hogy milyen kötelezettséget ró ránk Trianon itt és most. Ha elkerüljük azokat a napi haszonszerzésen alapuló leegyszerűsítéseket, amivel a politika az elmúlt évtizedekben a trianoni tragédia felé fordult, akkor végre értelmesen, az eddigieknél mindenképpen hatékonyabban válaszol­hatnánk meg a kérdést: begyógyítható-e a 95 éves seb, és ha igen, miként?

Trianon a „hogyan tovább”-ról szól. Nem arról beszélek, hogy a nagypolitika mit kezdett vagy mit nem Trianon súlyos terhével, hanem arról, hogy 95 évvel ezelőtt mennyien mutattak példát azzal, hogy a nemzeti tragédia közepette is tették a dolgukat. Ez a mi feladatunk is: felmérni, hogy hol tartunk ma, milyen kihívásokat jelent a területi veszteség, a magyarság jelentős részének az országhatáron túlra rekesztése ma is, és higgadt, önzetlen, hatásos válaszokat adnunk.

Biztos vagyok benne, hogy az 1920 utáni években nem volt olyan nap, hogy ne jutott volna az akkor élők eszébe, hogy mi is történt egy tőlük távoli franciaországi kastélyban. De az is biztos, hogy egy pillanatra nem adták fel a hitüket abban, hogy léteznie kell és létezhet egy erős magyar közösség. Trianonra emlékezve csak ezen gondolkodhatunk ma is. A tragédia örökségén nem lehet túllépni, de továbblépni muszáj. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy elfelejtsük, ami történt, de azt sem, hogy Trianon gúzsba kösse a cselekvést, megbénítsa a közös gondolkodást. Nem tehetjük meg, hogy átadjuk magunkat a nemzeti önsajnálatnak, mert azzal lemondanánk arról, hogy itt és most tegyünk valamit azokért, akiknek életét még ma is a trianoni örökség határozza meg. Trianonra emlékezni nem a múlt miatt kötelességünk, hanem a ma élők és a következő generációk miatt is.

Trianon az igazságtalanság és az önhittség pillanata volt. Egyetlen magyar család sem érdemelte meg, hogy a feje fölött hozzanak döntést a jövőjéről, hogy megkérdezése nélkül mások döntsenek hazájáról. De Trianon az önhittség pillanata is volt, mert a békeszerződés megszövegezői azt gondolták, hogy lehet erős békét építeni a fájdalomra. Az igazságtalanság és az önhittség szimbólumai lettek azok a szétszakított közösségek, amelyek addig szerves egységben éltek együtt.

Tisztelt Országgyűlés! Hiba, ha úgy teszünk, mint ha Trianon öröksége csak a történelemkönyvek lapjaira tartozna, de az is hiba, ha a történelmet visszaengedjük a mába, és azt gondoljuk, hogy felelős politikát lehet alapozni a sérelmek dacos ismételgetésére. Miért kell elkerülnünk ezt a kettős csapdahelyzetet? Egész egyszerűen azért, mert nem segít azoknak, akiket a trianoni örökség még ma is sújt. Az elmúlt évtizedekben mindkét hibából bőven jutott, de nem szeretnék továbbra is róluk beszélni, engem nem a sérelmi politika érdekel, hanem a sérelmek enyhítése. Az érdekel, hogy a határon túli magyar közösségek megkapják mindazt a támogatást, amit igényelnek és érdemelnek, de ne kelljen eltűrniük a kéretlen beleszólást az életükbe.

A fájó trianoni örökség terhét csak úgy tehetjük le, ha a magyar közösségek a határainkon túl megkapják a jogot és a szabadságot ahhoz, hogy saját kezükbe vegyék sorsuk alakítását. De amint ezt megtették, kapjanak meg minden lehetséges támo­gatást tőlünk, magyarországiaktól, hogy szülőföldjükön boldogulhassanak. Viszonylag könnyebb helyzetben vagyunk az európai uniós tagállam szomszédjaink esetében, bár természetesen a rövidlátó, multi­kulturalizmust tagadó politikai erők időről időre felszítják a magyarellenes érzelmeket ezekben is. De még nagyobb figyelmet kell szentelnünk az Ukrajna, Szerbia területén élő honfitársaink boldogulásának, és ami a legfontosabb: idehaza semmiképp sem engedhetünk teret a megosztó, kirekesztő és hangulatkeltő politikának, ami a legnagyobb kárt okozhatja a határon túliaknak.

A közös feladatunk nekünk, magyaroknak, hogy a szomszédos országokkal együttműködve feldolgozzuk a 95 éves traumát (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.), hogy a történelem ne lehessen a jelen pártpolitikai törekvéseinek túsza; hogy végre kölcsönös meg­becsülésben élhessen a Kárpát-medence minden népe, akik egymásra vannak utalva; hogy együtt emlékezzünk és közösen induljunk egy boldogabb jövő felé. Köszönöm. (Taps az LMP, az MSZP és a Jobbik soraiban.)