Tukacs István (MSZP)

TUKACS ISTVÁN (MSZP): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Egyetlen üggyel szeretnék foglalkozni a költségvetés kapcsán, de ez előtt szeretnék egy kicsit elidőzni annál a gondolatnál, amit Turi-Kovács képviselőtársam felvetett, mégpedig, hogy miért most tárgyaljuk ezt a költségvetést. Tisztelt Képviselőtársam! Ön nagyon becsülendő jóindulattal úgy gondolja, hogy azért, mert ez stabilitást ad az országnak. Én erről egy kicsit más gondolok, és mást gondoltak önök is ez előtt egy évvel például.

Azért kell minden tiszteletem ellenére és a felszólalása óta növekvő tiszteletem ellenére is ellentmondani önnek, képviselő úr, merthogy éppen önök voltak azok, akik akkor, amikor a novemberi időszakban a költségvetés készítésének kitolását hozták mint törvénytervezetet ide elénk, akkor vadul érveltek amellett, hogy az logikus, mert több időt ad az átgondolásra, a letisztulásra, arra, hogy jó költségvetést csináljunk. De ez előtt meg néhány évvel pont amellett érveltek, hogy korán kell költségvetést elfogadni, mert az lehetőséget ad sok mindenre és így tovább. Tehát valljuk be őszintén, az önök viszonya ehhez a költségvetés-készítési metódushoz és annak időpontjához eléggé kérdéses, hogy udvariasan fogalmazzak. Ezért én a magam részéről elfogadni ezt a fajta érvelést nem tudom.

Az én verzióm erre az, hogy egy korán elfogadott jövő évi költségvetés másfél év nyugalmat ad a kormánynak: nem kell költségvetési ügyekkel foglalkozni, és lehet kommunikációsan jól hangzó összegeket csöpögtetni ide vagy oda. Ezért tehát szerintem a miniszter és környezetének politikai manőveréről van szó, nem pedig a kiszámíthatóságról vagy másról. De ha ebben mást gondol, akkor természetesen szívesen vitázom róla.

Amiről beszélni szeretnék, az az egészségügy, mégpedig annak kapcsán, hogy ebben a költségvetésben szemléletváltozás nem szerepel az egészségüggyel kapcsolatban. Azért mondom, hogy szemléletváltozás nem szerepel, mert magam nem szeretném ugyan arra leszűkíteni az egészség ügyét, hogy kapjanak több pénzt, bár ez elengedhetetlen ‑ később erről beszélni fogok ‑, de mégis azt kell hogy mondjam, az egészségügy az a dolog, aminek a problémáit úgy elkommunikálgatni nem lehet, annyira itt vannak a szemünk előtt, és látszik, hogy az egészségügy azon ügyek egyike, amelyek valóban nemzeti ügyként funkcionálnának, hogyha ezzé tenné az éppen aktuális kormány. Én nem sok ilyen nemzeti ügyet tudok, ahol hosszú távú megállapodás kellene szakma és politika között arról, hogy hová menjen, az oktatást és a nyugdíjrendszert nevezném még ilyennek, de az egészségügyet mindenképpen egy olyan ügynek tartom, amiben nem költségvetésről költségvetésre kellene valamit csinálgatni, hanem meg kellene állapodni a szereplőkkel abban, hogy merrefelé megy hosszú évtizedekig.

Én ezt a szándékot hiányolom. Nem a költségvetésből, mert a költségvetés nem feltétlenül bizonyos nagy ívű célok deklarálására alkalmas, hanem a kormányzati működésből. Mégpedig abból a kormányzati működésből, amely eddig az egészségügyről szívesen beszélt ‑ mint általában már megoldott problémáról ‑, miközben azzal kellett szembesülnünk, hogy a bérek szégyenletesen alacsonyak; hogy a hálapénzrendszer virágzik, és önök még azt is megpendítették, hogy törvényesítik; hogy várólisták nőnek kilométeresre, és most némi megtorpanás és 5 milliárd felhasználása után újra nőni kezdtek; hogy a háziorvosok rendszere nem jó; hogy elvándorolnak az orvosok és a szakdolgozók; hogy a mentők nem tudnak időben odaérni, ahová szükséges; hogy nyomasztó a kórházak adósságállománya, azért, mert a beteg ezt megsínyli; és már csak azt mondanám el: és a területi egyenetlenség a gyógyuláshoz való jogban, ami arról szól, hogy a vásárosnaményi kórházban a gyógyulás esélye kisebb, mint mondjuk, Budapesten az Uzsokiban. És ezt úgy megbeszélgetni kommunikációs szinten nem lehet, mert ezek létező problémák, mindenki tud róluk, tehát ezekre kellene valamilyen választ adni.

KDNP-s képviselőtársam itt víziókról beszélt, merthogy neki vannak víziói, és én ezért becsülöm, minden cinizmus nélkül mondom ezt. Az MSZP víziója az egészségügy ügyében elsősorban az egészségben tartásról szól, nem a gyógyításról, amikor már beteg, hanem az egészségben tartásról, arról, hogy mindenki maradjon a lehetőségek határáig egészségben, és a gyógyításban pedig egy hatékony, elérhető, jó minőségű egészségügyről, amely elsősorban betegelvű, elsősorban arról szól, hogy a beteg viszonya az orvosához egyenrangú, nem pedig alárendelt és fölérendelt viszony. Ez a betegelvű egészségügy arról szól, hogy a beteg tudja, hogy mihez van joga, mit kap és kaphat azért, mert ő biztosított. És betegelvű azért, mert tudja, hogy a gyógyulásához hol, milyen körülmények között éri el a legjobb lehetőségeket.

Azonban ahhoz, hogy egy ilyenfajta vízió teljesüljön, megkerülhetetlen az, hogy az egészségügyből pénzt kell-e kivonni, szinten kell-e tartani, vagy nagyságrenddel több pénzt adni. És a nagyságrenddel több pénz az egészségügynek azt jelentené, hogy ennek tudatában már lehetne koncepciókat gyártani. Megfordulna az a ‑ már ne haragudjanak, de eléggé bolond ‑ gyakorlat, amikor koncepciók készülnek arra, hogy hogyan lehessen pénzt teremteni, megtakarítani ahhoz, hogy az egészségügyi rendszer működjön. A dolgot fordítottá kellene tenni. És ha Volner képviselőtársam elmondta, hogy szerinte a költségvetés az úgy mire való, én meg azt mondom, hogy arra való, hogy a mindannyiunk által összeadott pénz ügyeiről döntsünk, mármint hogy mit tartunk fontosnak. És ha fontosnak tartanánk ezt a területet, az egészségben maradást meg a gyógyulást, akkor nagy valószínűséggel annak kellene lenni a vita tárgyának, hogy nem 42-43-47 milliárddal, hanem százmilliárdos nagyságrenddel többre lenne szükség az egészségügy normális működéséhez.

Azért mondom el mindezt, képviselőtársaim, mert ez lenne az a nagyságrend, amikor már tudnánk komoly dolgokról beszélni; amikor lehetne koncepciót csinálni a kórházi működésre, az egynaposra, a járóbeteg-szakellátásra, bármi másra, de addig nem lehet erről beszélni, csak így, kommunikációs szinten, mert nincs hozzá komoly lehetőség. Ezért tehát marad a kommunikáció, hogy a háziorvos megint kap 10 milliárdot. Kérdezem én, 10 milliárdból mitől fog megváltozni a beteg helyzete. A rezidensek képzésére lesz ebben pénz. Én ennek nagyon örülök, de nem fogja megreformálni az egészségügyet. És akkor még néhány apróságra, hozzáteszem, úgy ‑ és most államtitkár úrnak azért mondanám, hogy én pontosabban igyekszem fogalmazni, és, kérem, értse jól ‑, hogy az E-alapban közvetlenül egészségügyre szolgáló pénzek 45 milliárddal csökkentek. Ez pont kísértetiesen annyi, mint amennyit Varga Mihály miniszter úr elismert egy televíziós beszélgetésben: igen, a kórházak pénzéből 45 milliárd hiányzik, de nagyon sajnálom, nem tudunk ennek többet adni. Na most, nem 45 milliárdos összegekről van szó.

Ezért tehát azt gondolom, szükség lenne arra, hogy költségvetés kapcsán beszéljünk talán arról is, hogy nem egy ilyen ellenzék-kormány felállásában mondjuk el mi, hogy ez kevesebb, és mondja el a kormány, hogy ez pedig több, mi mondjuk el, hogy ez rosszabb, és mondja el a kormány, hogy ez jobb, bár természetesen egy költségvetési vita általában ideológiákról és víziókról is szól, hanem néhány ügyben megpróbálunk komolyan szót váltani és szót érteni. Na, én ezt a szándékot nem látom, csak azt látom, hogy úgy átlag két-három havonta egy egészségügyi saláta odakerül a parlament asztalára, abban benne van minden olyan változtatás, amit vagy uniós ügyek, vagy a logika és a működés, vagy a szorító kényszer kapcsán el kell rendezni. Ezek általában apróságok, ezért tehát nem is igényelnek nagy figyelmet, de arra, hogy az egészségügy ügyét megvitassuk, és egy kukában landoló Semmelweis-terv után meg egy ‑ szerintem már tartalmában nem élő ‑ ”egészségügy Magyarország 2020-ig” program után, amit februárban fogadtak el, na, ez után kellene komoly beszélgetést folytatni erről.

A mi módosító javaslataink egészségügy ügyében arról szólnak, hogy a bérügyekben döntő változást kell hozni, a kórházi működésben döntő változást kell hozni, háziorvosoknál is természetesen, mentőknél, és olyan ügyeket orvosolni, amelyek szorítóak. Mi nem azt tartjuk megoldásnak, hogyha a várólisták és pláne az előjegyzési listák csökkentésére így ledobunk 5 milliárdot, hogy ez arra jó lesz, mert megállítja. Nem fogja, jelentem. Azt gondoljuk, hogy a kórházi működés finanszírozásában és jobb finanszírozásában kell elintézni a hálapénzügyeket egy jobb bérrel, a normális működési feltételeket, például az önök által megígért onkológiai teljesítményvolumen-korlát oldását, nem beszélve arról, hogy természetesen akkor is, hogyha hál’ istennek, negatív a lelet, akkor is finanszírozni kell. Ebben lehetne elintézni a kórházaknál azt a fajta várólistaügyet és az ellátásoknál, amelyek most már nagyon feszítők, mondom, nemcsak a csípő- és térdprotézis, gerincstabilizálás, hanem itt nagyon fontos az, hogy egy egyszerű mammográfiai vizsgálatra hónapokat kell várni, ami nem megy.

(18.00)

Szóval, azt gondoljuk, hogy a módosító indítványaink erre irányulnak. Ebben bérügyekben megismételjük azt a javaslatot, amelyet a tüntető szakdolgozók és a tüntető rezidensek is megtettek. Az életpályamodell számukra nem kielégítő, mert beláthatatlan. Ők azt mondják, hogy egy belátható időtávban kellene tisztességes bérfejlesztés. Ők első körben 50 százalékot mondtak, mi ezt osztjuk, és ha jól emlékszem, nagyjából négy év távlatot. Ezt is osztjuk.

Tisztelt Képviselőtársaim! Arra szeretném még felhívni a figyelmüket, hogy ez az egész javaslatcsomag nagyjából 100-120 milliárdot jelent. Ez az összeg megegyezik az egykulcsos adó újabb 1 százalékos csökkentésével kieső összeggel. Talán meg lehetne ezt beszélni. Mert mi a fontos? Azt már többen megállapították, hál’ istennek kormányoldalról hallottam ezt igen szépen megfogalmazva Turi-Kovács képviselő úr részéről, hogy a szegénynek semmit nem jelent, a gazdagnak meg mindegy. Nélkülözni tudná, inkább így fogalmazok. Akkor nem megbeszélhető lenne, hogy ezt egészségügyre fordítsuk? Szerintem igen. Az igazi vita tárgya ez lenne.

Az igazi vita tárgya nem az, hogy ezen legyen még 1 milliárddal több, azon meg legyen 3 milliárddal kevesebb. Az igazi vita tárgya nem az, hogy az ellenzék bead blöff javaslatokat arra ‑ a kormányzati kommunikációban ez a slágertéma, legyen kormányon bárki is ‑, hogy abból mit lehetne levenni és hova lehetne még áttenni. Ezek működő politikai lehetőségek egy költségvetés vitájánál, mindenki élni szokott vele.

De a valódi vita nem erről kellene hogy szóljon. A valódi vitának arról kellene szólnia, hogy nagyságrendeket tudunk-e valahol változtatni. És ha valóban növekvő gazdaságról van szó, és valóban rendben vannak a dolgaink, akkor miért ne lehetne ezt a vitát lefolytatni anélkül, hogy önök arra hivatkoznának, hogy erre nincs pénz. Mert a hivatkozás alapja a miniszter úr részéről az volt ‑ hallhatta ország-világ, meg aki tévét nézett ‑, hogy erre nincs pénz. Miért? Miért van az 1 százalékos adócsökkentésre, ami nem elengedhetetlenül fontos, hát valljuk már be! Mitől vált ez üggyé? Azért, hogy kommunikációs szinten lehessen újra beszélgetni róla, hogy mi az adócsökkentés kormánya vagyunk? Miért nem akarnak az egészség kormánya lenni? Egyszerűbb lenne, ráadásul ugyanannyi pénzbe kerülne.

Tisztelt Képviselőtársaim! Ennyit szerettem volna elmondani, a módosító javaslataink érvelésekor majd újra erről fogok beszélni.

A záró gondolatom az, hogy ez a vita fontosabb annál, mint hogy a közfigyelem ne terelődjön rá. Ennek ‑ csak a jegyzőkönyv kedvéért mondom el ‑ a magyar közmédia nem adta meg a lehetőséget. Nem adta meg azt a lehetőséget, hogy az emberek figyelemmel kísérjék ezt a vitát. Ezért az a gyanúm, látva ezt a hatalmas érdeklődést a költségvetés vitájának első napján, hogy az emberek többségéhez ezen a csatornán már nem fog eljutni, hogy ki mit gondol a világról. Hát akkor majd megpróbáljuk valamilyen más módon ezt megtenni.

Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. Elnök úr, köszönöm szépen a lehetőséget. (Taps az MSZP soraiban.)