Dr. Czomba Sándor (Fidesz)

DR. CZOMBA SÁNDOR nemzetgazdasági minisztériumi államtitkár: Köszönöm szépen a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! Én is azzal szeretném kezdeni, hogy egy nagyon fontos kérdésben nagyon hasznos vitát folytattunk, és ha konklúziót kell levonni, és nem is szeretnék nagyon a részletekbe belemenni, hiszen a részletes vitára ezután kerül sor, úgyhogy lesz még majd lehetőségünk egymással vitatkozni, de én azt gondolom, hogy nagyon fontos kérdésekben, alapvető kérdésekben olyan mondatok hangoztak el a parlamentben, ami nem nagyon, ritkán szokott, kormány-előterjesztéssel kapcsolatban pedig különösen ritkán szokott, hogy egyébként vannak olyan elemei, mi több, akár fontosabb elemei is egy-egy törvényjavaslatnak, amivel egyet lehet vagy egyet tudunk érteni. Nyilván ezután jön a vessző és de, de hát ez természetes dolog, mert egyrészt nincs olyan jogszabály, ami tökéletes lenne, másrészt pedig az ellenzéknek is van feladata, szerepe, meg a kormányoldalnak is.

Gúr képviselőtársam hiányolta, hogy mi itt nem nyomtunk kétperceseket és nem szakítottuk szét, nem szaggattuk szét a vitát. Nyilván a frakciótársaink azért ülnek itt ebben a patkóban, mert ők azok, akik egyébként a vitával kapcsolatban a Fidesz álláspontját, nemcsak a kormányzat, hanem a Fidesz álláspontját tudják képviselni és képviselik is. Mi őszintén, nyíltan önök elé tártuk a törvények kapcsán az elképzeléseinket. Innentől kezdve az önök lehetősége az, hogy ezekre reagáljanak, reflektáljanak. Ez meg egy olyan műfaj, hogy mi itt a végén kormányzati oldalról válaszolunk az elhangzott kérdésekre, amennyire tudunk.

Úgy terveztem, hogy nem egyesével mennék végig, mert számos olyan terület vagy kérdés merült fel, amely több képviselőtársamtól vagy több frakciótól is érkezett, megpróbálom zanzásítva, a lényeget tekintve elmondani.

Az alapképzés fejlesztése elengedhetetlen. Talán emlékeznek rá, így indítottam az elején, hogy az alfája és ómegája a középfokú oktatás sikerességének vagy sikertelenségének az, hogy azok a fiatalok, akik belépnek a középfokú oktatásba, legyen ez szakiskola, szakközépiskola vagy gimnázium, azokkal az alapismeretekkel rendelkeznek, amelyek a továbblépéshez szükségesek. Az nem baj, hogyha elégséges az az alapismeret, mert nem vagyunk egyformák. Csak az az elégséges jegy tartalomban is az elégségest takarja, és ne ‑ hogy mondjam ‑ kegyelemelégségessel szabaduljak meg a problémától, mert ezekkel a problémákkal utána 2 év múlva, 5 év múlva, 10 év múlva se tudunk mit kezdeni. Tehát ezzel maximálisan egyetértünk, hogy az alapfokú oktatásban fontos teendőink vannak ahhoz, hogy a középfokú oktatásban eredményeket érjünk el.

Nagyon lényeges kérdés, ez már nem cél, hanem eszközrendszer, de a centrumok kapcsán itt sok minden aggály merült föl, hogy hogy is lesz. A tiszkekkel kapcsolatban van némi pejoratív érzése a magyar embernek, különösen azoknak, akik benne voltak ebben, hogy most akkor vajon azok az iskolák, amelyek tiszkben a központi iskola szerepét töltötték be, és ők futottak, fejlődtek, haladtak, és voltak a tagiskolák, amelyek meg vagy futottak, vagy fejlődtek, vagy haladtak, vagy nem, tehát kaptak forrásokat, nem kaptak.

(15.10)

Azt szeretném kérni önöktől, hogy azt a fajta centrum-tagiskola intézményi struktúrát, ami eddig működött, felejtsük el. Ezt vegyük ki a fejünkből, mert nem erről szól a mostani. Még annak se nagyon lesz érdemi jelentősége, hogy a szakképzési centrumok helyileg hol helyezkednek el. Lehet, hogy egy iskolában fog az a tizen-egynéhány ember ülni, de tartalmi szempontból ő fölötte van az intézménynek, hiszen ez egy önálló gazdálkodó szervezet lesz. Nem 400-500 önálló gazdálkodási szervezetet akartunk kvázi iskolaként létrehozni, hanem centrumokat, és a centrumok fogják ledelegálni a jogosultságaikat az iskoláknak; sokkal több jogosultságot gazdasági, önálló gazdasági, részben önálló gazdasági, szakmai és sok egyéb szempontból. Magyarul, az a keretrendszer, ami a következő időszakban rendelkezésre áll, az intézményvezetőknek lehetőséget fog biztosítani arra, hogy a korábbi problémájukat tudják kezelni, s nemcsak az anyagi jellegű, hanem az egyéb jellegű szakmai problémáikat is tudják kezelni.

A szülők szerepére többen is felhívták a figyelmet. Ezzel megint csak abszolút egyet tudunk érteni, hiszen ha a szülő nem partnere a pedagógusnak a gyereknevelésben ‑ és itt beszélhetünk alapfokról, középfokról, bármiről ‑, akkor a pedagógus akkor sem lesz képes előrehaladni, ha a tüdejét kiköpi. Ez megint csak nem kérdés. Éreztem Dúró képviselőtársam szavaiból is, hogy itt valamit tenni kell, de hogy konkrétan mit kéne tenni, hogy a szülőt adott esetben partnerré tudjuk tenni, nos, ezt erőszakos eszközzel valószínűleg nehezen lehet. Zárójelben mondom, egyébként most is az a helyzet, hogy ha a tanuló nem jár iskolába, igazolatlan mulasztása van, akkor nem jár neki a tanulói jogviszony alapján különböző ösztöndíj és egyebek. Most is van szankció, de nem hiszem, hogy ezzel a megoldással célt érünk. Tehát a szülő szerepe és jelentősége biztosan meghatározó.

A Híd-programokkal kapcsolatban megint csak annyit szeretnék jelezni és kérni, hogy ne abból a Híd I. és Híd II. programból induljunk ki, ami eddig működött. Pont azért szedjük ketté, és a Híd II. programot a részszakképesítés megszerzési lehetőség irányába toljuk el, mert mi is azt látjuk, hogy jelen pillanatban van ugyan hatékonysága ennek a programnak, de nem olyan, amilyet mi szerettünk vagy vártunk volna tőle.

Elhangzott az is, hogy az iskolák saját bevételei, és általában forrásoldalról, költségvetési oldalról fontos lesz nekünk megteremteni annak lehetőségét, hogy ezeket a szép elképzeléseket forrásoldalról is tudjuk támogatni, biztosítani. A szakképző intézmények a korábbi időszakban valóban nem különösebben voltak ösztönözve arra, hogy saját bevételt termeljenek, mert ha ez valamilyen úton-módon sikerült nekik, akkor a másik évben már annyival kevesebbet kaptak vagy a központi költségvetéstől, vagy az önkormányzattól, tehát a fenntartótól. Mi azt szeretnénk, ha a következő időszakban a saját bevétellel is tudnának felelősen gazdálkodni. A felnőttoktatásban, a felnőttképzésben a korábbinál sokkal nagyobb szerepet szánunk az állami fenntartású szakképző intézményeknek, különösen azokban a szakmákban, amiket nappali rendszerben is jól csinálnak, hiszen ott az infrastruktúra, a személyi és tárgyi feltételek adottak, bűn lenne ezt nem kihasználni. Ebben mindenféle ösztönzőt fogunk majd a következő időszakban működtetni.

Szocialista képviselőtársaim jelezték, hogy hiányszakmák voltak korábban is ‑ természetesen. Ami jó, azt nem kell megtagadni, nem kell letagadni. Igen, a korábbi időszakban is voltak, Kiss Péter nevéhez köthetően indult ez meg. Sajnos, a létszámát tekintve egy nagyon szűk keresztmetszetet tudott elérni, s mi nem megdupláztuk, hanem megtripláztuk ezek számát. De ez kétségtelen tény. Tehát a hiányszakmák tekintetében az a tervünk, hogy 12-ről 20-ra szeretnénk megyénként emelni. Ez azt jelenti, hogy létszámát tekintve is lényegesen nagyobb lesz a bevonás a következő években.

Engedjék meg, hogy egy fél mondat erejéig egy személyes dolgot hozzak ide. Én gépészeti szakközépiskolában végeztem annak idején, leérettségiztem, és az érettségi mellett kaptam egy esztergályos szakmunkás-bizonyítványt. A magyar ipart szerencsére megkímélte attól az élet, hogy én esztergályosként odaálljak az esztergagép mögé, mert mentem tovább az egyetemre, de lett volna lehetőségem arra, hogy az érettségi mellett szakmát szerezve elhelyezkedjek. Tíz évig egy szakközépiskolában tanítottam az ország legkeletibb csücskében, Vásárosnaményban. Szakközépen, szakiskolán, szakmunkásképzőn, mindenféle hangszeren játszottunk. Akkor, a kilencvenes években is nagy volt a baj, de most még nagyobb, tehát a helyzet most rosszabb annál, mint ami annak idején a kilencvenes évek környékén volt a belépő létszámot tekintve. Pedagóguskollégáim folyamatosan arról beszélnek, hogy Sanyi, nem a hegesztést kell megtanítani, hanem elolvasni ‑ nem szótagolva, hanem értő olvasással elolvasni ‑ az utasítást, ami erre vonatkozik. Tehát itt kezdődnek a problémák; nem kezdődnek, hanem ez sajnos már régóta így van.

Nagyon lényeges és fontos kérdés, és sokat vitatkoztunk azon, hogy vajon mit kellene tenni. Az legyen-e a megoldás, hogy mindenki érettségizzen le, majd 18 évesen, amikor már benőtt a feje lágya, egyéves, kétéves felnőtt-tanfolyamon, ilyen-olyan képzéssel meg lehet szerezni a szakmát, vagy az legyen a megoldás, hogy szakmaszerzési lehetőséget biztosítok mindenki számára, és nem zárom le a szakmaszerzés lehetősége után az érettségire való belépés feltételét, hanem átjárhatóvá tesszük a rendszert. Mi ez utóbbit választottuk, mert a helyzet az, hogy nem biztos, hogy mindenki tud, akar és szeretne érettségizni. Itt egy még fontosabb dologra szeretném felhívni a figyelmet: az, hogy a hegesztőt hány g-vel kell írni, nem érettségi követelmény. Ott keressük és ott találjuk meg, ahol erre szükség van, az általános iskola megfelelő osztályában. Az a baj, hogy egy érettségi ma azért ér annyit, amennyit ér, különösen akkor, ha nem tud továbbmenni főiskolára vagy egyetemre, mert a színvonal az elmúlt években ‑ évek­ben? ‑, évtizedekben látványosan romlott. Ezt kell nekünk megakadályoznunk, és annak a lehetőségét megteremteni, hogy mindenki a tudásának, képességének megfelelő iskolába tudjon beiratkozni és megfelelő végzettsége legyen.

A kkv-knak nincsenek személyi és tárgyi feltételei; azt hiszem, az LMP részéről hangzott el egy ilyen kitétel. Ezzel azért vitatkoznék, mert hál’ istennek, nagyon sok olyan mikro-, kis- és középvállalkozást tudok mondani, amelyik az elmúlt néhány évben bekapcsolódott a szakképzésbe. Kétségtelen tény, hogy még mindig nagyon sokan vannak, akik csak gondolkodnak rajta, mert nem érzik ennek a lehetőségét, jelentőségét. De röviden-tömören inkább azt szeretném mondani, az nem baj, hogy az iskolai tanműhely jobban fel van szerelve, mint a vállalatnál kint lévő tanműhely.

A kettőt együtt kell nekünk úgy működtetnünk, hogy a tanuló mind a kettőt megfelelő módon, megfelelő minőségben el tudja sajátítani. Ha az iskolában van korszerűbb technológia, akkor harmadéven ki kell vinni egy félévre, pár hónapra oda. Ha a vállalatnál van, akkor ezt fordítva lehet tenni. Tehát együtt kell ezt a dolgot kezelni.

Végül nagyon fontosnak tartom a pályaorientáció, a pályakövetési rendszer kérdését. Ez egy nagyon-nagyon fontos dolog. Mi beszéltünk itt sok mindenről, a szülő, a pedagógus, az iskola szerepéről s a többi, de a pályaorientációnak egy tudatos cselekvési sorozat végének kell lenni. Nem a nyolcadik osztályban kell három osztályfőnöki óra keretében beszélgetni dolgokról, hanem életszerűvé, életszagúvá téve.

Persze, egy nagy cégnek nyilván könnyű dolga van, mert osztályfőnöki óra keretében körbeviszi az osztályt az osztályfőnök, megkérdezi az óra végén, hogy szeretnél-e majd ide jönni, igen, a 90 százaléka fel van véve, és ki van pipálva a pályaorientáció. Ezt azonban nem mindenütt lehet megtenni az országban. De az nagyon fontos, hogy a pályaorientáció tekintetében következetes munkával érjünk el sikereket a következő időszakban.

A pályakövetés pedig szerintem megint csak magától értetődik. Nagyon-nagyon jó lenne tudni, hogy egy adott szakmában végzett fiatal a végzést követő fél év, egy év, másfél év, két év múlva hol van, dolgozik-e, ha dolgozik, akkor a szakmájában dolgozik-e, milyen tapasztalatokat gyűjtött, mit kellene módosítani ahhoz az oktatási rendszerben, hogy ez tartósan működőképes legyen, tehát egy olyan rendszert tudjunk fenntartani, amely hosszú távon alkalmas a problémák kezelésére.

Zárszóként még egyszer köszönöm mindenkinek a hozzászólását. Fontos témát tárgyaltunk, és reményeim szerint érdemben is sikerült előbbre jutni. A jobbító szándékú javaslatokat és egyebeket nyilván szívesen fogadjuk és várjuk.

Köszönöm szépen. (Taps a kormánypártok soraiban.)

(15.20)