Teleki László (MSZP)

TELEKI LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Talán nem leszek rendhagyó, hogy újra a roma témát veszem elő és a roma gyerekekről szeretnék beszélni, mert amikor tárgyaljuk ezt a napirendi pontot, azt gondolom, nagyon fontos, hogy mi, akik romaként bent ülünk a parlamentben, próbáljunk meg egy kicsit hajazni arra, hogy a romák oktatási esélye hogyan nézhet ki ebben a globalizált világban, ebben a felgyorsult világban. Hiányolom is egyébként, hogy Farkas Flórián egy ilyen fontos napirendi pontnál nincs itt, mert azt gondolom, neki is nagyon fontos lenne ehhez a napirendi ponthoz hozzászólni, már csak azért is, mert ő az Országos Roma Önkormányzat elnöke is volt, és szívén kellene hogy viselje a roma gyerekek sorsát.

Néhány dolgot hadd mondjak a törvénytervezethez! Azt gondolom, vannak benne jó elemek, mert lehet látni, hogy elmozdulást szeretnének. Például nekem abszolút tetszik, hogy most a 25 éves korhatárt beemelték, ami azt jelenti, hogy nappali rendszerben lehet bent maradniuk. Persze jobb lenne, ha akár kettő vagy három szakmát megszerezhetnének az idő alatt és nem pedig egy szakmát tudnának megszerezni, de azt gondolom, majd az idő el fogja dönteni, hogy vissza kell-e majd nyúlni ehhez a kérdéshez. Mindenképpen fontos, hogy nem 20-21 éves korig van lehetőség, hanem 25 éves korig.

Mi a helyzet a roma fiataloknál, a roma tanulóknál? Itt szó esett nagyon kevés alkalommal az esélyegyenlőség megfogalmazásáról. Talán furcsa, de Dúró Dóra ‑ én is hivatkoznék rá ‑ említette is, talán nem lesz otthon megróva azért, mert egyetértek vele, hogy a gyerekeknél is nagyon fontos, hogy az elindulástól próbáljuk meg alkalmazni azt a helyzetet, hogy minél jobban helyzetbe hozzák a gyerekeket. Nem tudom pontosan visszaidézni azokat a mondatokat, de mindenképpen fontos, hogy a szülői háttér biztosított legyen.

Ez a törvény nem kezeli ezt a kérdést, és nem is gondolom, hogy a törvénynek ezt kell kezelnie, de mindenképpen koncepcionálisan ezt látom, hogy ha nem rakjuk össze a három komponensét ennek a törvénynek, akkor nagyon nehezen lehet, főleg a hátrányos helyzetűeknél ‑ és nem csak a romáknál ‑, a szegényeknél kezelni azt a problémát, amiről beszélünk.

(14.30)

Az egyiket, a szülőket említettem. Mellette meg kell hogy említsem a gyerekeket, harmadsorban pedig meg kell hogy említsem a pedagógusokat. Azért kell ennél a törvénynél megemlíteni ezt a három réteget, mert ha az egyik a láncrendszerből kimarad, akkor már nem lehet arról beszélni, amiről egyébként ez a törvény szól, hogy sikeressé tegyük Magyarországot, hogy sokkal jobb szakembereket kapjunk, hogy sokkal tanultabb embereket kapjon Magyarország, mert nagyon nehezen lehet ezt elfogadni és véghezvinni.

Ezért tehát én azt gondolom, hogy ma, ha a szülőket említem, akkor elkerülhetetlen nekem is romaként azt mondani, hogy van szülői felelősség is abban, hogy hova tud eljutni egy gyerek, mert szülői felelősség nélkül nem lehet ezt a kérdést kezelni. Természetesen itt mindjárt vissza is térek arra, hogy ha a szülői felelősséget feszegetjük, és azt várjuk el, hogy egyébként a mintát szolgálja a háztartáson belül a szülő, akkor történelmi felelősségük van a rendszerváltás utáni pártoknak, hogy a foglalkoztatási esélyt miért nem adták meg a szülőknek, amely mintát és modellt tudott volna kialakítani a szülőknél.

Tehát ebből adódóan, amikor azt a kérdést vetik fel, hogy a gyerek nem látja, hogy a szülő elmegy dolgozni, nem látja, hogy a szülő mintát és modellt tud adni, akkor azt gondolom, nem elsősorban a szülőket kellene elmarasztalni, hanem azokat a kormányokat, amelyek nem tettek meg semmit azért, hogy a rendszerváltás utáni időszakban helyzetbe hozzák azokat az embereket, akik modellt és mintát tudnának adni a gyerekeiknek. Tehát ebből adódóan a szülői felelősség mindenképpen fontos, és én magam is fontosnak tartom.

Viszont ezt a kérdést mindenképpen össze kell kapcsolni a foglalkoztatás kérdéskörével, hogy a szülők tudnak-e modellt és mintát adni. Persze, ha van lehetőség és van kormányzati akarat, hogy a foglalkoztatásban nagyobb lehetőséget kapjanak a hátrányos helyzetűek, ezen belül a romák, akkor felvetődhet a kérdés, hogy ha a szülők helyzetbe hozása már megvan, akkor igenis, ha kell, akár szankciókat is lehet alkalmazni ‑ meg vannak is egyébként ‑, hogy a gyerek iskolába járjon. De ez a kevesebb. Mert ha munkahelye van a hátrányos helyzetűnek és romának, akkor nem gondolom, hogy a modellt és a mintát nem adja meg, mint ahogy megadta egyébként a rendszerváltás előtti időszakban is; tehát nem ezzel van a probléma. Ezért tehát én azt gondolom, hogy az fontos lenne, hogy összekapcsoljuk a foglalkoztatást ezzel a kérdéssel, hogy a szülőket helyzetbe tudjuk hozni.

(Schmuck Erzsébet elfoglalja helyét a jegyzői székben.)

Mi a helyzet a pedagógusokkal? Az jó dolog, hogy a törvénytervezet kezeli és rendezi azt a részét, ahol az oktatói rendszer megreformálását ‑ ha ezt a szót lehet használni ennél ‑ megteszi, és ezt fontosnak is tartom. Viszont akárhogy gondolkodom, az elmúlt időszakban a pedagógusi szabadság és az intézményi szabadság nagyon-nagyon fontos jelenség, én magam is fontosnak tartom, viszont a Nemzeti alaptantervnél vagy éppen a kerettantervnél, amit előír a törvény, látom azt, hogy nincs szinkronba helyezve ‑ és ennél a törvénynél is meg kell hogy említsem ‑ a pedagógusképzés.

A pedagógusképzésnél nagyon fontos lenne kiemelni és meghatározni, hogy azokat az irányelveket, amiket mondjuk, ebben a törvényben látunk, hogy tudják a pedagógusoktatásba úgy átvinni, hogy az empátia, az odafigyelés, az elhivatottság és a hivatástudat kiemelkedjen. Nem szeretnék magamról beszélni, de én is csak úgy tudtam eljutni különböző oktatási szintekre, hogy nagyon sokszor felkaroltak. Ha ez a felkarolás nincs meg egy roma gyereknél vagy egy hátrányos helyzetű gyereknél, és nincs empátia és elhivatottság a pedagógusban, akkor soha nem tud eljutni a gyerek olyan szintre, amit egyébként egy társadalmi közeg jogosan vár el tőle, és hogy hasznos tagja legyen az országnak. Ezért tehát én azt gondolom, hogy fókuszálni kell és oda kell figyelni arra, hogy ha egy ilyen törvényt elfogadunk, mennyire lehet szinkronba állítani, a pedagógusképzésbe bevinni azokat az elemeket, amelyek ezt kezelik. Én tudom nagyon jól, érintőlegesen kezeli ezt a kérdést, de mélységében kell ezt keleznie, mert ha nem, akkor továbbra is kudarcra van ítélve a szülő is, és a gyerek is egyértelműen, mert nem lehet akkor nagyon nagy eredményt elérni.

Ezért én azt gondolom, hogy a pedagógusképzésre mindenképpen meg kell adni olyan válaszokat, amelyek mindenképpen kielégíthetik azt az igényt, hogy azt az oktatási programot, amit a kormány letesz, végre tudják hajtani úgy, ahogy egyébként a kormány is szeretné, és a társadalom is szeretné. Ehhez viszont, én azt gondolom, a pedagógusképzés továbbgondolása elengedhetetlen.

Én jónak tartom a pedagógus-életpályamodellt, mert azt gondolom, itt már lehet látni valamilyen elmozdulást, annak ellenére, hogy számtalan olyan dologgal nem értek egyet, amely az elmúlt időszakban megtörtént, mert ‑ és többen említették, Gúr Nándor is például ‑ a centrális rendszerek kialakítása semmiképpen nem használ a rendszernek. Mert vegyünk egy önkormányzatot! Amikor egy önkormányzat fenntartója volt egy oktatási intézménynek, akkor sajátjának érezte azt az intézményt, és politikailag is, ha úgy tetszik, sajátjának érezhette, mert a közvetlen szavazóbázisa ott volt a településén, és nem mindegy, hogy hogy viselkedett, milyen lehetőséget biztosított a diákoknak, és ebből fakadóan természetes, hogy ő mindent meg kívánt tenni annak érdekében, hogy a következő iskolaigazgatói választáson őt nevezzék ki újra. Ez csak egy egyszerű, gyarló emberi gondolkodás, én azt gondolom, de ebből az emberi aspektusból is fontos lett volna, hogy ne ez a centrális rendszer alakuljon ki. Azt gondolom, az már a következő kormány dolga lesz, hogy mennyire kívánja decentralizálni ezt a kérdést, tehát visszarendezni valamilyen szinten, mert a mai helyzetben nem érdekük az önkormányzatoknak, hogy kellőképpen odafigyeljenek azokra, akik az oktatásban benne vannak, tisztelet a kivételnek, mert persze mindig vannak olyan önkormányzatok, amelyek mindent megtesznek annak érdekében, hogy annak ellenére jól működjön, hogy már semmi közük nincs hozzá.

A harmadik ‑ nem utolsósorban ‑ a gyerek helyzetbe hozása. Beszéltem a szülőkről, az intézményről, a pedagógusokról, és kell néhány gondolatot mondanom a gyerekekről. Nagyon rendben van, hogy ezt a kérdést kívánják kezelni ebben a programban, ami le van írva, hogy magasabb szintű oktatási eredményt, centrálisabb tudást próbáljanak meg biztosítani, viszont a gyerekek hozzáférése ehhez a tudáshoz, amit önök akarnak, nem fog sikerülni. Azért nem tud sikerülni ‑ és nem vagyok pesszimista ‑, mert annál a hátrányos helyzetű gyereknél és ezen belül, még egyszer mondom, a roma gyereknél azokra a hátrányokra, amikkel nekiindul, mondjuk, a bölcsődének, az óvodának, majd azt követően az alapfokú oktatásnak ‑ az ingerszegény környezetből hozott attitűd miatt ‑, nincs meg ebben az anyagban, amivel ezt pótolni lehetne. Én azt gondolom, nagyon fontos lenne ide belerakni azt, hogy hogy lehetne, mondjuk… Leírtam azt is, mindjárt mondom pontosan, az Arany János Tehetséggondozó Hálózat rendszerét, mert a kettő mindenképpen szinkronban kell hogy legyen.

Itt megint hiányolom, amit egyébként nagyon sokszor hiányoltam már, hogy a Magyarországi Cigányokért Közalapítvány hiányzik a magyarországi romáknak mindenképpen. Azért hiányzik, mert nem teszi lehetővé a Wekerle vagy bármilyen más, egyébként az Arany János se teszi lehetővé, hogy átláthassuk, hogy ki az, aki kapja az ösztöndíjat. Létszámban megvan, tehát azzal nincsen probléma, de a Magyarországi Cigányokért Közalapítványnál lehetett tudni, hogy általános iskola ötödik osztályától nyolcadik osztályáig hány tanuló kap ösztöndíjat, ki az, aki szakmunkástanuló lesz, hány fő, és hány fő lesz, aki elmegy, mondjuk, gimnáziumba vagy főiskolára, egyetemre. Ez azért lenne fontos, mert azt gondolom, a kormánynak is fontos lesz majd pár év múlva kimutatni azt, hogy igen, ennyi roma származású értelmisége lett a mi kormányzásunk alatt ennek az időszaknak ‑ és én azt gondolom, hogy mindenképpen önöknek is fontos, hogy ez látható legyen ‑, annak ellenére, hogy én természetesen a magam részről az integrált oktatást tartom fontosnak. De az integrált oktatáson kívüli ösztöndíjrendszer nem gátolja azt, hogy valaki az identitását vállalja, valaki a nemzetiségi kisebbséghez való tartozását vállalja, főleg még akkor is, ha ez még hoz is neki néhány forintot, mert akkor láthatóvá válik a rendszerben.

A másik, amit én fontosnak tartok, és nagyon szeretném aláhúzni: a közösségi házak rendszere elveszett ebben a rendszerben.

(14.40)

Ugye, tanórán kívüli felzárkóztatást és tehetséggondozást én nagyon fontosnak tartom, mert amikor azt mondjuk, fontos, hogy nagyon tanult gyerekek jöjjenek a középiskolába, vagy már kerüljenek ki onnan ‑ mind a kettő igaz egyébként ‑, akkor elengedhetetlen annak az ingerszegény közegnek a pótlása, még akkor is, hogyha azt egyébként nem lehet teljes mértékben pótolni, amit a szülő biztosít, hogy a tehetséggondozó hálózatok, a felzárkóztató programok működjenek. És volt közel 30-35 közösségi ház, ahol egyébként oktatással és kultúrával foglalkoztunk, ezek ellehetetlenültek, még akkor is, ha vannak tanodai programok, amelyeket egyébként még láthatóan támogat a kormány néhány kiemelt helyen. Én azt gondolom, hogy sokkal több helyre lenne szükség, hogy akár a közösségi házak rendszerét újragondolják, hogy ott a tehetséggondozás és a felzárkóztatás párhuzamosan működjön azzal az oktatási programmal, amit itt látunk.

Harmadsorban pedig, azt gondolom, a tanodai programoknak az újragondolása is fontos, mert én ma azt látom, hogy amit a szülői háttér nem tud megadni, azt próbáljuk meg pótolni azokkal az intézményi rendszerekkel, struktúrákkal, amelyek egyébként egy időszakban elég jól működtek.

Ezeknek az újragondolása számomra azért fontos, de azt gondolom, hogy a kormány számára is fontos kell hogy legyen, mert nem lehet mindent várni a pedagógusoktól, nem lehet mindent várni a politikától, akár a kormánytól, viszont meg kell adni a lehetőséget arra a kormánynak, hogy a tehetséggondozó hálózatok, a tanodák tudjanak működni. Ha ez nem lesz meg, akkor, most mondom, teljes kudarc lesz a hátrányos helyzetűeknek ez a program, és teljes kudarc lesz azoknak, akik romaként ebben az országban úgy születtek, hogy a szüleik nem dolgoznak. Tehát a szülői hátteret kell valamilyen szinten pótolni, még akkor is, ha ez lehetetlennek tűnik, mert azt gondolom, hogy tényleg lehetetlen, viszont mindenképpen meg kell találni olyan eszközöket, amelyek a szülői hátteret tudják pótolni, és a tanodai rendszer, a közösségiház-rendszer, a Magyarországi Cigányokért Közalapítvány, ezek mind egyébként alkalmasak voltak arra, hogy ezt véghezvigyék.

Utolsó gondolatom: a társadalmi egyeztetést ‑ főleg a roma szervezeteknél ‑ ebben a kérdésben nagyon hiányolom. Civil szervezetek, alapítványok működnek, és azt gondolom, nagyon fontos lett volna megkérdezni őket, akár a roma önkormányzatokat is vagy éppen nemzetiségi önkormányzatokat, hogy mit szólnak egy ilyen programhoz, egy ilyen törvényhez, mert őket nagymértékben érinti ez a kérdés.

Köszönöm szépen. Köszönöm, tisztelt elnök úr. (Taps az MSZP soraiból.)