Gúr Nándor (MSZP)

GÚR NÁNDOR (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Bár Czomba Sándor… ‑ (Dr. Czomba Sándor felé, aki a Fidesz soraiban ül:) igen, igen, megvan államtitkár úr, csak a székében kerestem államtitkár urat. Mondani akartam, hogy nem látom, mert azzal a mondattal szeretném kezdeni, ami szerintem inkább csak nyelvbotlás volt a részéről is, hogy főgimnáziumok, mert a másik részével kellett volna akkor folytassa, hogy mellékgimnáziumok; tehát hogy ez a fajta kategorizálás valószínű az ő fejében sem így áll össze. Az új struktúra keretei között nyilván, ahogyan önök elképzelik a folyamatok alakítását, a 4+1-es vagy a 3+2-es rendszerben, szerintem ilyenfajta differenciálásra nincs szükség, vagy nemhogy nincs szükség, ennek a megtétele szerintem nem előrevivő.

Az oktatás tekintetében mindig vannak egyrészt rövid távúnak mondható, másrészt hosszabb távúnak mondható érdekek. Rövid távúnak mondható az, ami gyakorlatilag úgy fogalmazható meg, hogy a gazdaság igényei kielégítését célozzák meg azok, akik mondjuk, e tekintetben törvényt alkotnak. Hosszabb vagy hosszú távúnak mondható az, ha azok, akik az oktatásban, a szakképzésben részt vesznek, azok a fiatalok nemcsak a gazdaság igényeinek a kielégítését szolgálják, hanem az alkalmazkodóképességüket is erősítik.

Az én hitvallásom arról szól, hogy valahol mind a kettőnek érvényesülnie kell, de az a második legalább olyan fontos, mint az első. Egyszerűen azért, mert egy életút kapcsán önök is tudják, meg a környezetükre, ha rátekintenek, akkor tapasztalhatják is, hogy egy adott ember négyszer, ötször, hatszor ‑ lehet, hogy van, aki többször is ‑ adott esetben szakmát is kell hogy váltson; nem csak munkahelyet, adott esetben szakmát is.

Ilyen értelemben tehát az alkalmazkodókészség vagy -képesség egy nagyon fontos dolog. Nem szabad csak arra redukálni a folyamatok alakítását, hogy hogyan és miképpen szolgáljuk ki a gazdaság igényeit. Ráadásul azért nem szabad szerintem, mert ki az, aki ma nyugodt lelkülettel és jó szívvel viszonylag hosszabb távra, mondjuk, egy ötéves időintervallumot felölelően ki meri nyilatkoztatni, egyértelművé meri tenni azt, hogy mi a gazdaság igénye. Tendenciákat, trendeket meg lehet fogalmazni, de tételesen nem képes erre maga az sem, aki gyakorlatilag a munka világának azon szegmentumában éli az életét és dolgozik és teszi a dolgát, aki munkaadóként jelenik meg.

A gazdasági kamarák, de mások is, reprezentatív mintafelvételeket is szoktak tenni, vagy ha nem reprezentatív, akkor másfajtákat is szoktak tenni annak érdekében, hogy valami jövőképet lássanak e tekintetben. És ebből gyakorlatilag az szűrhető le, hogy vannak a vállalkozásoknak nyilván előregondolkodásai, vannak tervei, vannak elképzelései, és rengeteg bizonytalansági faktor is van a rendszerben, amelyet nem biztos, hogy tud olyaténképpen kódolni, ahogy majd a jövő igazolni fogja, vagy a jövő hozni fogja a folyamatokat.

Ilyen értelemben tehát azt mondani, hogy a gazdaság igényeinek a kiszolgálását tegyük meg a szakképzés tekintetében, szerintem nem helytálló. Törekedjünk arra, hogy a belátható, a várható folyamatok alakulásához illesztetten próbáljunk meg a szakképzés rendszerén keresztül is olyan képzéseket rendelkezésre bocsátani, illetve olyan képzések irányába inspirálni, amelyek látható módon vagy belátható módon talán hasznára lesznek a gazdaságnak is és hasznára lesznek azoknak az érintett fiataloknak is, akik azt a szakmatevékenységet sajátítják el jelen időben. Aztán, hogy 10 év múlva, 15 év múlva, 30 év múlva mi lesz e tekintetben, azt nyugodt lelkülettel merem állítani, én biztos nem látom, de szerintem így együtt sem látjuk, hanem csak elképzeléseink lehetnek ezekről a dolgokról.

(A jegyzői székben Hegedűs Lorántnét Mirkóczki Ádám váltja fel.)

Minél messzebb tekintünk, annál nagyobb a bizonytalansági faktor e tekintetben. Ilyen értelemben tehát, még egyszer visszatérek oda, fontos persze a ma, a közeljövő gazdasági igényeinek a kielégítése, de ugyanilyen fontos kell legyen az alkalmaz­kodókészség, -képesség megerősítése azon fiatalokban, akik az elkövetkezendő években ki fognak kerülni a munkaerőpiacra.

A másik része a mondandómnak a duális képzéssel kapcsolatos. Én duálisképzés-párti vagyok, de a valós duálisképzés-pártiságon helyezem el magam. Ez alatt azt értem, hogy nyilván nem sztereotípiákat figyelembe véve, vagy nem kialakult, idézőjelbe tett algoritmusok mentén haladva ‑ német példa ‑, egyszerűen átültetve lehet a duális képzést megvalósítani. Nem, szerintem nem, hanem adaptálni kell, a helyi, a magyar viszonyok figyelembevétele mellett kell mindezt megtenni, de ennek a legfontosabb háttérkellékei ‑ idézőjel ‑ meg kell hogy legyenek.

Ahhoz, hogy valós duális képzésről beszélhessünk Magyarországon, erős kkv-szektorra van szükség. Nézzék meg a hátunk mögött lévő, mondjuk, öt esztendőt, jelesül az önök kormányzásának időszakát! Nézzük meg azt, hogy ebben az öt esztendőben hogyan alakult a mikro-, kis- és középvállalkozási szektor, a működő gazdálkodó szervezetek száma hogyan néz ki. Nem tudok jó hírrel szolgálni. Rengeteg mikro-, sőt kisvállalkozás is bedobta a törülközőt, nyilván olyan gazdasági szabályozók okán, amelyeket önök korlátként eléjük állítottak.

Ez nem azt jelenti, hogy a duális képzés terepét tágították volna az elmúlt öt esztendőben, hanem azt jelenti, hogy szűkítették. Szűkítették és kevesebb lehetőséget biztosítanak arra, hogy valójában a gyakorlati képzőhelyek számát növelni lehessen ‑ a valós gyakorlati képzőhelyek számát; azoknak a gyakorlati képzőhelyeknek a számát, ahol tényleges, az elsajátítandó szakmával kapcsolatos közvetlen tudás megszerzésére nyílik lehetőség. Nem ilyen l’art pour l’art alapú gyakorlati képzőhelyekre van szükség, ahol a gyerek ott van, a fiatal ott van, de a közelébe nem kerül annak az ismeretanyagnak, amit el kellene sajátítani ahhoz, hogy majdan a munkaerőpiacra belépve már ne gyakorlóként, hanem már valós, kézzelfogható munkaerőként jelenhessen meg. Ez az egyik része, a gyakorlati képzőhelyek ilyeténképpeni hiánya abból fakadóan, hogy nem megerősítették, hanem elgyengítették a kkv-szektort; legkiváltképp a mikrorészét, tehát itt a nemcsak az idézőjelbe tett, önök által is sokszor említett kényszervállalkozói kört, hanem az 1-10 fő közötti foglalkoztatói helyeket, a mikrokört is. De mondom, még a 11-50 fő közötti foglalkoztatói körre is kiterjed mindez.

A másik része a gyakorlati képzéssel kapcsolatosan az oktatói háttér és az oktatói háttérhez illesztetten mindazon szükségszerű feltételrendszer, amely nélkül nem lehet valós szakmai oktatást végezni. Az jó, hogy önök most újra visszahozzák a gyakorlati oktatói létet. De volt, ha tíz évvel ezelőtt visszamegyünk, megtaláljuk. Szükségszerű, hiszen kell hogy legyenek közvetlen hozzáértő emberek, akik az ismeretet átadják. Az jó lenne, ha nemcsak ez az oktatói lét párosulna a gyakorlati képzéssel, hanem mondjuk, az is, hogy a gyakorlati képzéshez illesztetten az az eszközháttér, az az anyagháttér mind meglenne, ami ahhoz szükségeltetik, hogy valójában el lehessen sajátítani adott szakmákat. Teljesen mindegy, milyen példákat használunk; hogy mondjuk, egy kőműves­képzési folyamat adott esetben ne arról szóljon, hogy aki ezt végzi intézményi keretek között ‑ tudnék példákat mondani rá ‑, az gyakorlatilag megépítve, visszabontva, tizennyolcszor ezt megcsinálva kell hogy elvégezze a munkafeladatokat. Azt gondolom, hogy ennek az anyagi és eszközfinanszírozási hátterét is meg kellene erősíteni.

Államtitkár úr biztos nem vitatkozik velem ebben. Gondolom, hogy mindent meg is fog tenni annak érdekében, hogy ez így legyen. Hát, ha nem, akkor meg úgyis szóvá fogjuk tenni, mint ahogy eddig is megtettük.

A harmadik része ennek a dolognak az, amiről egyszer ma már szóltam, de még egyszer kénytelen vagyok.

(14.20)

Az az, hogy nem elég, ha mindennek eleget teszünk ilyen értelemben, és jól használható szakmai tudást adunk a fiatalok kezébe, ha ezt a szakmai tudást a munkaerőpiacon nem fizetik meg; nem elég. Nem elég, mert akkor egyik részének eleget tettünk, mármint a feladatok egyik részének, annak, hogy felruháztuk a fiatalokat azzal a képességgel, azzal a tudással, ami ahhoz szükségeltetne, hogy a megélhetésüket biztosító tevékenységet tudják folytatni, de ezt nem találják meg ezen a 93 ezer négyzetkilométeren, Magyarországon, hanem kényszeredett módon elhagyják az országot, gazdasági menekültté válnak. Sok, százezres nagyságrendben fogható ilyen fiatal volt az elmúlt öt esztendőben, aki elhagyta az országot.

Tehát a másik feladat az, hogy az oktatási szükségletek, feladatok mellett arról is gondoskodjon az aktuális kormányzat, hogy igenis legyenek olyan munkahelyek a gyakorlati képzőhelyeken kívül, amelyek lehetőséget adnak arra, hogy a megszerzett tudást érvényesíteni is tudják a fiatalok. Ma erre, nyugodt lelkülettel mondhatom, nincs módjuk.

A negyedik dolog igazából arról szól, hogy az első szakképesítés ingyenes, bizonyos feltételek mellett a második is a felsőoktatás rendszerén keresztül. A nappali képzés keretei között hiába emelik meg 25 évre a korhatári limitet, gyakorlatilag nem látom a biztosítékát, hogy a nappali képzés keretei között, mondjuk, a második szakma megszerzésére sor kerülhetne.

Ha lifelong learningről beszélünk, ha egy életen át tartó tudás megszerzésének lehetőségéről szólunk, akkor igenis számításba kell venni mindazt, amit az előbb mondtam: azt, hogy nem egy szakmával fogja leélni az az életét, aki 17 évesen valamilyen bizonyítványra, OKJ-s szakmai képesítésre szert tesz ‑ nem. Arra fog kényszerülni ‑ idézőjelbe tetten ‑, hogy még több tudásra, kiegészítő szakmai képesítésre tegyen szert. De ezt hogy tudja megtenni? Úgy nehezen, ha ez önköltséges lesz, mert a mai magyar bérpozíciók ‑ nem akarom elkezdeni újra az elején, hogy hol állunk ‑ az új tudás önköltséges keretek közötti finanszírozásának hátterét nem nagyon adják meg. Az az ember, aki minimálbéren vagy garantált bérminimumon dolgozik, vagy ezért a pénzért dolgozik ‑ ami egyébként kevesebbet ér, mint öt évvel ezelőtt ‑, a saját friss tudásának megszerzéséhez illesztett költségeket nem tudja vállalni. Erről az emberről akkor lemondunk? Önök lemondanak? Én nem akarok lemondani, segítő kezet kellene nyújtani vagy a bér tekintetében ‑ szerintem elsődlegesen ott, mert ha a bér vonatkozásában növekmények tapasztalhatók kézzelfoghatóan, akkor nyilván a tudás megszerzéséhez szükséges költségek finanszírozásában is van lehetőség ‑, vagy egyéb más segítő eszközöket kell tudni nyújtani.

A befejező gondolatok nem szólhatnak másról, csak arról, hogy ha képzésről van szó, mint mondtam talán valamikor délelőtt, akkor a társadalom jövőjéről beszélünk a szakképzés, a köznevelés ‑ teljesen mindegy ‑, a felsőoktatás vagy éppen a felnőttképzés tekintetében. A társadalom jövőjéről beszélünk. E vonatkozásban minden kormánynak, meggyőződésem szerint, színétől függetlenül áldozatokat és egyre növekvő áldozatokat kell vállalni, forrás kell a képzésekbe. Nem forrást kell elvenni, nem koncentrációkat kell csinálni, amely koncentráción keresztül még az alapvető feladatok ellátását sem tudják megtenni helyben, hanem forrást kell telepíteni, és leginkább úgy szerintem, hogy az a forrás ott kerüljön felhasználásra, ahol a legjobban látják és tudják azt, hogy hogyan és miképpen kerüljön felhasználásra. Magyarul: decentralizálni kell, nem központosítani, minél inkább arra a szintre osztani a források felhasználásának lehetőségét, ahol a leginkább el tudják dönteni azt, hogy hogyan lehet azt a leghatékonyabban felhasználni.

Ne felejtsék, képviselőtársaim, néhányan, akik a kormánypárt soraiból itt vannak, hogy nem forráselvétel, hanem forrásbetétel kell a képzésekbe. Elnök úr, köszönöm szépen. (Taps az MSZP padsoraiban.)