Dr. Lukács László György (Jobbik)

DR. LUKÁCS LÁSZLÓ GYÖRGY (Jobbik): Köszö­nöm szépen, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Államtitkár Úr! Én a programot az egészségügy szempontjából vizsgáltam, illetve az egészségügy szempontjából néztem meg, hogy a fogyatékos ember­társaink miképpen tudnak majd szerencsét találni, vagy miképp tudnak majd az előremutató célokban valami jót találni, amelyet a program tartalmaz. A javaslat működési elveként nyilvánvalóan, ezt már ismertették, alapvetően azt határozta meg a program, hogy felkéri a javaslat alapján a kormányt, hogy tegye meg a szükséges lépéseket.

Ezek jogszabályalkotásra, a költségvetési terve­zésre, de akár az igazgatási szerveknek vagy a központi szervek költségvetésének a területére vonatkoznak.

Ennek fényében rögtön egy olyan gondolat jutott eszembe, hogy ha a költségvetési, illetve felkért jogszabály-alkotási szempontból nézzük, akkor lesz-e például a kormányban elég akarat ennek a végrehajtására. Vagy szán-e rá elég összeget, költség­vetési forrást tud-e hozzá biztosítani vagy koncentrálni például az egészségügy területére, hogy ezeket a programban megfogalmazott célokat megvalósítsuk? Vagy tudja-e egyáltalán prioritásként kezelni majd a jogalkotás területén a felvetődött problémákat? Ezeket kell majd legelőször tisztázni. Ráadásul az érintetti kör, ahogy a program is leszögezi az elején, nem kicsi, hiszen közel 490 ezer főre teszik csak azokat, akikről tudjuk, hogy fogyatékkal élnek, de a nemzetközi viszonyokat és tendenciákat is vizsgálva, közel egymillió fő az, aki fogyatékossággal él. Így tehát jókora szeletét érinti a társadalomnak, és jókora terjedelem és tömeg az, amelyben polgár­társaink érintettek ebben.

A javaslatnak én kifejezetten a 2. pontjára koncentrálnék, amelyben a fogyatékosokat érintő, az egészségügyben a jövőben teendő fókuszterületeket határozta meg a program. Így elsődlegesen a korai felismerés, diagnosztika szükségességét, ami nagyon helyes.

Az alap- és a szakellátások hozzáfér­hető­ségének a javítását, illetve a tá­moga­tói eszközök, egyszerűen fogalmazva: segéd­eszközök témakörét.

Ami az első témakört érinti, tehát magát a prevenciót, itt a javaslat megfogalmazza a korai diagnosztikai és szűrési prioritást, amely népegész­ségügyi szemléletet tükröz nagyon helyesen, de nem számol sajnos a várható, illetve az azokat hátráltató kihívásokkal.

Az egyik ilyen kihívás rögtön az, amit az elején is mondtam, a szűrési, illetve a diagnosztikai költségek terhe. És azoknak a jelenlegi finanszírozása mellett, ha a mostanit vesszük talán bázisévnek, és a mostani kormányzati akaratot nézzük, és a jövőre is ezt vetítjük előre, hogy nem lesz benne fejlődés, akkor bizony azt láthatjuk, hogy a költségek elégtelen volta fogja jellemezni ezeket a szű­réseket.

(17.50)

Pozitívumként lehet azt felhozni ‑ és ez nincs is itt az én úgymond szónokvezetőmön, de saját magam érintettsége okán elmondom ‑, hogy felhoztuk még talán az elmúlt ülésszak legvégén az objektív hallásszűrés szükségességét, amely a kórházakban rendszerint elmaradt, sokszor csak olyan hallásszűrésre jutott lehetőség az újszülötteknél, illetve a gyermeknél, hogy profán módon tapsoltak mellette, és vagy hallotta, vagy nem, tehát más olyan hallásszűrésre nem volt lehetőség, amellyel célzottan és nagyon pontosan meg lehetett volna határozni a halláskárosodás vagy halláscsökkenés vagy egyáltalán a hallás meglétét, és erre vonatkozóan a kormány az év elején egyébként lépett. Én nem mondom azt, hogy a Jobbik kezdeményezésére, de kísértetiesen egybeesett azzal, hogy ezt a problémát behoztuk a Ház falai közé. Itt ismételten azt szeretném hangsúlyozni, hogy természetesen a Jobbik továbbra is fogja hozni azokat az egészségügyi témákat, amelyeknek a meggyőződésünk szerint itt van a helyük. Az egyik ilyen volt egy ilyen szűrésnek, egy ilyen diagnosztikának az elindítása. Ez most egybeesett egyébként a kormányzati szándékkal.

Tehát a szűrésekkel kapcsolatosan azt lehet mondani, hogy a jelenleg rászánt források nem elegendőek, sőt nagyon nehezen érhetőek el, és az ismeretek szerint nem megfelelően alkalmazzák. A védőnői hálózatban is gond van ezzel, nagyon nagy probléma, hogy ezt a szakmát, ezt a kört, tehát ami a diagnosztikához, szűréshez tartozik, szintén nyomja a már korábbi napirendi pontoknál elmondott béremelési szükséglet, tehát az emberi erőforrás oldala nagyon komoly hátráltatás a diagnosztikában és szűrésben. Ez az egyik ilyen probléma.

A másik, ami új keletű, ez a szervezeti problémája ennek a területnek. Nem is olyan régen az egészségügyi háttérintézmények átszervezésébe kezdett bele a kormány, és március 1-jétől meg is valósult. Az egészségügyi háttérintézmények átalakításában volt egy olyan érintett osztály ‑ a molekuláris genetikai és diagnosztikai osztály volt ez ‑, ami a ritka betegségek diagnosztikájával, a ritka betegségek genetikai kiszűrésével volt érintett, nagyon nagyrészt olyan betegségek, amelyek egyébként fogyatékosságot eredményeznek a megszületendő gyermekeknél és beteg gyermekeknél. Ennek az osztálynak a léte került veszélybe az egészségügyi átszervezéssel, és csak a civilek nagyon hangos fellépése és a kemény és karakán kiállása öntött tiszta vizet ebbe a pohárba, és bár nem lehetett látni mögötte a kormányzati átalakítási szándékot, de úgy tűnik, hogy valamelyest vagy visszakozott a kormány, vagy rájött arra, hogy ezt megfelelően kell kommunikálni a nyilvánosság felé is, így most már biztosan tudott, hogy egyébként ez az Országos Közegészségügyi Intézet keretében került elhelyezésre. De nagyon nagy veszélyben forgott ennek a rendkívül fontos, diagnosztika és szűrés szempontjából rendkívül fontos osztálynak a működése, egyrészt a nemzetközi kapcsolata, az ott felhalmozott tudásbázis, illetve adatbázis is, tehát mindazok, amelyek segítették a megfelelő szűrést, és a fogyatékosságnak ilyen téren az egyik legjobban segítő, támogató szolgálata veszhetett volna el.

Tehát én itt óva hívom fel a kormány figyelmét, hogy ezek az átszervezések mindig ilyen veszélyt jelentenek, amelyek egyébként a programban nem kerültek veszélypontként megfogalmazásra ‑ nyilván a programnak nem is az a dolga, hogy a veszélyeket egy-egy ilyen analizáláson végigvigye ‑, de ezt szóban mindenképpen érdemesnek tartottam arra, hogy ismertessük, hogy ilyen veszélyt tartalmaz egy-egy egészségügyi átszervezés, és ilyen veszéllyel lehet egyébként a fogyatékosok ügyére is.

Ami a második témát illeti, ez az alap-, járóbeteg-szakellátásra vonatkozik. A javaslat helyesen méri fel, hogy a hozzáférhetőség, tehát a fogyatékkal élőknek az egészségügyi szolgáltatás igénybevételéhez való hozzáférése ‑ tehát hogy hogyan közelíti meg egyáltalán magát az intézményt, hogy ott megfelelő információt kap-e ‑ bizony komoly kihívással küzd, és több olyan javaslatot is megfogalmaz, amire szintén azt lehet mondani, hogy szakmailag és a program szintjén elfogadható, sőt támogatandó és nagyon szükséges, viszont nem valószínű, hogy ezzel a jelenlegi egészségügyi forrással, hiszen ezek az egészségügyi szervezeteknek az intézményrendszerén belül jelennek meg kiadásként, így a költségvetésnek is ezt a kiadási oldalát fogják nyomni. Ezek a tevékenységek ‑ információs megközelítésnek a meg­könnyítése, a kommunikációs segítség, jeltolmács, illetve az orvosi iratok értelmezése, a döntési képességnek megfelelő ismertetés ‑ forrás hiányában félő, hogy egyébként nem fog megvalósulni, márpedig nagyon fontosak lehetnének, hiszen mindannyian tudjuk, hogy ez egy elég neuralgikus pontja.

Én el fogom mondani a jogi vonatkozását is, hiszen a jogi intézményekben ‑ bíróságokon és egyéb jogszolgáltatás területén is ‑ ugyanilyen akadályokkal találkoznak a fogyatékosok. Ugyanezzel a problémával találkoznak az egészségügyi intézményekben. Nagyon nehezen érthető információk vannak, sok esetben ezek az információk egészséges embertársaink számára is nagyon nehezen megismerhetőek és nagyon nehezen értelmezhetőek, pláne, ha egy autista számára nem megfelelően magyarázzák el, nem lényegre törő, rövid mondatokban, célratörően magyarázzák el az ő állapotát, akkor egyrészt nagyon nehezen fog magába a kezelésbe vagy az egészségügyi szolgáltatásba bevonódni, ráadásul a jeltolmácsokkal sem állnak jól az egészségügyi intézmények, én úgy gondolom.

Tehát nagyon komoly kihívások vannak ezen a téren, és nagyon komoly hidat kellene képezni ebben, amely híd ‑ mint építkezés - költ­ségigényes, és attól tartok én is, hogy nem feltétlenül fog egybeesni a kormányzati szándék a költés területén azokkal a szándékokkal, amelyek e programban megfogalmazásra kerültek.

Helyesen méri fel a javaslat a betegutak kuszaságának a problémáját, amely betegutak nagyon-nagyon komoly nehézséget jelentenek már maguknak az államigazgatási szerveknek, de sok esetben talán még a mentőszolgálatnak is, hát még a civil embereknek milyen nehéz ennek a megismerhetősége. Tehát ebben is, ha más nem, egy katalizátorként ez a program szolgálhat arra, hogy az egészségügyi kormányzatnak mit kell tisztába tennie.

A javaslat ‑ talán ez egy probléma ‑ nem méri fel azt a problémapontot, így nem is kínál rá tervet, hogy az intézmények fizikális elérhetőségét hogyan lehet és hogyan fogjuk megoldani. Itt nemcsak arra gondolok, hogy akadálymentesített-e egy intézmény, hanem a jelenlegi átszervezésben és struktúraváltásban egyre távolabb kerülnek az ellátási pontok, a kórházi ellátások azoktól a fogyatékkal élőktől is, akik például vidékről sokkal nehezebben jutnak el egy-egy megyei kórházba, ahol a megfelelő szolgáltatást magukhoz tudják venni, illetve tudnak élni ezekkel a szolgáltatásokkal. Tehát mindenképpen figyelni kell arra, hogy az egészségügyi ellátásoknál az infrastruktúra-átalakítás rájuk tekintettel is legyen, másrészről pedig figyelni kell annak a humánerőforrás-összhangjára is, hiszen a rehabilitációval kapcsolatos szakvizsga és szakorvosi képzés meglehetősen szépen fejlődött, de talán egy kis megtorpanás volt az elmúlt időben a szakképzésbe belépők számában, illetve arra is figyelni kell, hogy a rehabilitációs osztályok száma miként alakul. Sok, egyébként kisebb kórház abba az irányba váltott, hogy akár a fogyatékosokkal, akár a mozgásszervi rehabilitációval kapcsolatos szolgáltatásokat is végez. Ez talán egy pozitívum is lehet, de ezeknek a kórházaknak a megközelíthetősége is meglehetősen nehézkes.

A harmadik terület a segédeszközök technológiai kihívása. Itt a javaslat ezen a ponton szintén helyesen felméri, hogy a modernitás megtartása a technológiai fejlődésnél elsődlegesen fontos, de nem méri fel azt a fennálló visszás helyzetet, ami ezt a piacot uralja. Azt hiszem, köztudott az már, hogy az eszközök felírásánál, kiváltásánál, azok indokoltságánál van egy olyan kérdés, amely belülről feszíti a rendszert: sok esetben visszaélésgyanúsan kerülnek indokolatlanul állami támogatott eszközök felírásra. És itt nem a fogyatékkal élők azok, akik indokolatlanul veszik ezt igénybe, hanem nagyon sokan inkább visszaélnek azzal a lehetőséggel, hogy bizonyos orvostechnikai eszközöket és segédeszközöket pontosan a fogyatékosok kárára saját maguk is igénybe vegyenek.

Így hát ezen források hatékonytalan, pazarló elköltésének a megakadályozása érdekében mindenképpen szükségesnek mutatkozik egy nagyon szigorú áttekintés, és mondhatjuk úgy, hogy elkerülhetetlen ez az áttekintése a rendeleteknek. Így tehát az 5/2004. EüM rendelet is mindenképpen áttekintésre szorul, és nagyon szigorúan kell majd meghúzni azokat a szabályokat, hogy az új terápiás módok, eszközök milyen módon kerülhetnek a fogyatékkal élőkhöz, és hogy ne legyenek visszaélések sem beteg, sem ‑ egyébként köztudott, és sajnos így van ‑ orvosi szintről sem. Hiszen nagyon sok esetben maguk a rendelvényre felíró orvosok is vissza szoktak ezzel élni, és ez szakmai berkekben fogyatékosok és nem fogyatékosok számára is egyébként sajnos egy köztudott jelenség. Tehát ha más nem, itt is egy katalizátorként szolgálhat a program.

Ami viszont egy kicsit másabb jelentőségű lehet: én itt a jogról szeretnék még egy kicsit beszélni a hátralévő időben, ami már nem egészségügyi terület. Gyakorló jogászként is sokszor tapasztaltam azokat a kihívásokat, amelyekkel a fogyatékossággal élő emberek az igazságszolgáltatásban ‑ legyen az az igazságszolgáltatás legteteje, a bírósági eljárásokban, de adott esetben az igazságszolgáltatásnak úgymond az eljárási részében, a rendőrségi eljárásokban vagy bármely közigazgatási eljárásban ‑ találkoztak.

(18.00)

Itt az egyik legnagyobb kihívás még mindig az az intézménystruktúra, amely magában hordozza, hogy szinte megközelíthetetlenek ezek az igazságszolgáltatási intézmények. Az utóbbi időben nagyon sok bíróságon természetesen próbáltak fejlesztéseket végrehajtani annak érdekében, hogy a mozgásukban korlátozottak megközelíthessék, de például nagyon kevesen vették a fáradságot arra, hogy más fogyatékkal élőknek kedvezzenek ezekben, és sokszor maga az eljárásmód sem adott lehetőséget arra, hogy kedvezzenek. Bár a büntetőeljárás és a polgári perrendtartás mind tartalmaz szabályokat arra, hogy a fogyatékossággal élőket miként lehet segíteni, de ez a gyakorlatban, amint az ember egy tárgyalóterembe ér, eltűnik, nem tud megvalósulni. Nagyon nagy részben ezért egyébként a bírói kar a felelős, nagyon nagy részben az eljárási szabályoknak a más volta, például a határidők vagy a bíróságoknak a túlterheltsége a felelős. De ezek mind olyan akadályokat képeznek, legfőképpen információs és kommunikációs akadályokat, amelyek szinte kezelhetetlen dologgá teszik a fogyatékos ember számára a bírósági eljárást, nagyon sok esetben még úgy is, hogy sokszor törvényes képviselőjükkel járnak el ezek a személyek. Tehát gyakorlatilag egy fizikai megközelítés is akadályoztatott a számukra, másrészről egy információs akadály is van. Hiszen a saját praxisomban is egyébként volt olyan, hogy egy fogyatékkal élő személyt nem tudtunk ‑ és elnézést, hogy mondom a nevét ‑ a karcagi járásbíróságra feljuttatni, mert a bíróság csak az emeleten van, más, mozgásában korlátozott személynek nyitva álló terme nincs, ezért a bíróságnak, külön időt rászánva erre, és egyébként úgy elnapolva, hogy a pergazdaságosság szempontjából egyáltalán nem volt jó, keresnie kellett a városban egy olyan közintézményt, ahol a tárgyalást meg tudta tartani. De egyébként nyugodtan mondhatjuk, hogy ugyanezzel a gonddal küzd helyben a rendőrség, ugyanezzel a gonddal küzdött jó ideig az önkormányzat is, arról nem is beszélve, hogy volt olyan fogyatékos személy, akinek a halláskárosodása nagyon komoly fokú volt, de jelnyelven nem beszélt, és számára gyakorlatilag elmondhatatlan volt, hogy mi történt a tárgyalóteremben; sem a bíróval, sem a perbeli felekkel nem tudott kommunikálni. Számára inkább az igazságszolgáltatás ilyen téren egy elidegenedő műfaj volt, mint hogy saját magáénak érezze az eljárást.

Tehát összességében ezekre a kihívásokra vagy ezekre a pontokra kívántam az államtitkár úrnak, illetve a tisztelt Háznak felhívni a figyelmét. Én bízom benne, hogy ezek talán beépítésre kerülnek, vagy amikor ez bármikor visszatér ide a tisztelt Ház elé, akkor erről már pozitívabb kontextusban tudunk beszélni. Köszönöm szépen. (Szórványos taps a Jobbik soraiban.)