Bangóné Borbély Ildikó (MSZP)

BANGÓNÉ BORBÉLY ILDIKÓ (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Igaz, hogy másról akartam ma beszélni, de tegnap a napirend utánimnak nem értem a végére, és akkor ígéretet tettem, hogy be fogom fejezni. Többször elmondtam tegnap is meg ma is, hogy ha nekünk, ellenzéknek nem hisznek, akkor higgyenek a népnek, és tegnap egy állampolgár leveléből idéztem, és ezt folytatnám. Így folytatódik a levele:

„Invesztálni kell az oktatásba, amit most módszeresen széjjel tetszenek túrni. Nem a digitális táblákra gondolok, mert az is baromi fontos tényleg, bár az már kevésbé, hogy Piripócson a szakadt mackós gyerek digitális tábla mellett feleljen korgó gyomorral az erkölcsről. Hanem arról, hogy bifláztatás helyett kicsit a jövőre, az életre kéne nevelni a gyerekeket. Hogy amellett, hogy a lányoknak megtanítjuk, hogy gáz a szőrös kar, komolyabban kéne venni a szexuális életre való nevelést, hogy tisztában legyenek vele, hogy mindennek van következménye, és hogy a következmény lehet egy gyerek vagy a méh­nyakrák is.

Mert, tudja, miniszter úr, ez olyan, mint a stadionkérdés. Ha már mindenen túl vagyunk, ha már egy kórházban sem hal meg beteg a fűtetlen kórteremben, ha már minden gyerek mindennap legalább napi háromszor eszik, és nem úgy, hogy a szülei saját maguktól vonják meg az ételt, ha már mindenkinek jut a képzettségének és képességeinek megfelelő munka, ha nem lesz luxus egy családnak az állatkertbe vagy moziba menni, akkor szerintem az ellenzék is azt mondja majd, hogy építsünk stadiont.

Ha minden háztartásban lesz majd szappan, törölköző, fogkefe és dezodor, nem bánom, értekezzünk kozmetikai kérdésekről a gyerekekkel. De addig még bőven van mit magyarázni, nyilván ésszel, a korosztálynak megfelelően, de a fiúkban is tudatosítani kell, hogy nekik is van felelősségük. Észre kellene venni, hogy ezeket a gyerekeket már nem a klasszikus értelemben kell felvilágosítani, de nem is a család szentségéről kell nekik papolni. Fontos a család, persze. De ne önök döntsék el, hogy milyen az ideális család! Beszélgetni kell a gyerekekkel, párbeszédet folytatni, esélyt hagyni, hogy kérdezzenek, és önöknek, döntéshozóknak ebben a folyamatban ott van a szerepük, hogy a tanároknak, szakembereknek adnak időt, pénzt és lehetőséget arra, hogy ez a párbeszéd kialakuljon. A ma gyerekeinek kell megtanítani, amit a holnap felnőttjein számon kérnek! De erre időt, netán egy kis pénzt is kellene szánni. És persze gondolkodni kellene hozzá, nem csak rátenni a legyártott sablont a közoktatásra, aztán lenyírni, ami nem fér alá.

Miért nem értik meg, hogy a jövő a gyermekekben van? Miért nem értik meg, ahhoz, hogy egészséges, boldog, kiegyensúlyozott gyerekeink legyenek, talán invesztálni kéne a szociális hálóba, az egészségügybe, az oktatásba? Miért van az, hogy ma Magyarországon a legtöbb helyen a védőnő, a családsegítő, a szociális munkás valami szegényszagú, lepattant helyen húzza meg magát, ahova az ember belép, és elmegy az élettől a kedve? És közben ezek az alulfizetett emberek próbálják végezni a dolgukat, de a gépezetben eltöltött 10-20-30 év kimarja belőlük az embert, és a hozzájuk fordulókból már csak annyit látnak, hogy a homlokukra van írva: probléma.

Nem, nem helyettük kell gondolkodni. A segítség nem azt jelenti, hogy nekik semmit nem kell tenniük. De aki a padlón van, azt ne rugdossák még lejjebb! Ne halat adj, hanem hálót ? valóban. De mi lenne, ha meg is tanítanák az embereket a háló használatára, addig pedig halat is kapnának? Senki ne áltassa magát azzal, hogy ez egy rövidtávú munka. Iszonyú hosszú út, de megéri. Megérné feltámasztani a szociális segítőket, megérné invesztálni beléjük. Megérné, ha konzultálnának olyanokkal, akik ismerik a helyi viszonyokat. Azt hiszem, ha egyszer is megkérdeznék L. Ritók Nórát vagy Iványi Gábort, hogy segítenének-e abban, hogyan lehetne segíteni ezeknek az embereknek, hát megtennék. Igen. Évek kemény munkája lenne, hogy megváltoztassák a leszakadók életszemléletét, és visszahozzák a társadalomba a már leszakadottakat. De ha a felnőttek nem is változnak ? de változnak, csak hit, bizalom és munka kell hozzá ?, a gyerekek, a gyerekeik gyerekei már élhetnének másként.

Mindaddig azonban, ameddig nem érik fel ésszel, hogy a tiltás, a büntetés, a sanyargatás, a nép hülyítése nem nyerő, maradunk egy lepusztult ország elfásult lakói. Fiatalabb és tapasztalatlanabb vagyok, miniszter úr, de tanulmányaimból úgy rémlik, volt már ilyen.” Ez fontos mondat az állampolgártól: „Zárásként elárulom: nem lett jó vége.”

Kérem nagy tisztelettel a kormánypárti politikusokat, hogy vegyék komolyan ezeknek az embereknek a szavait. Köszönöm szépen, elnök úr. (Taps az MSZP padsoraiból.)