Z. Kárpát Dániel (Jobbik)

Z. KÁRPÁT DÁNIEL, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az előttünk fekvő csomag végre olyasvalami, amiről érdemes tárgyalni és érdemes vitatkozni, hiszen nem a múlt heti rezsinövelési adócsomagra emlékeztető valami, ami az emberek rezsikönnyítéseit gyakorlatilag egy az egyben és egészében elvitte, hanem végre olyan stratégiai célok, már-már vízió látszik kibontakozni az egész mögül, amelynél csak a pénzügyi trükköket érdemes megvizsgálni, és azt, hogy például a korábbi gáztározókkal összefüggő vásárlások esetében, amikor két-háromszoros lett az eltérés az értékbecslés és a valódi érték között, ez hogyan fordulhatott elő, átszűrődnek-e az akkori hibák ebbe a törvényjavaslatba és kihatásaiba, és egyáltalán fordulhat-e elő még Magyarországon hasonló, ami előtt egyébként az akkori Számvevőszéki és költségvetési bizottság felelős ellenzéki tagjai értetlenül álltak. Magyarázatot azóta sem kaptunk arra, hogy különítsünk el biankó szavazással egy bizonyos összeget, aztán önök majd eltapsolják valamire, amiről rendelkezésre áll egy értékbecslés, amelynek vagy hiszünk, vagy nem, és amely cég értéke vagy annyi, vagy nem.

Az idő sajnálatos módon minket igazolt, pedig egy rettenetesen fontos területről van szó. Hiszen mi a kiindulópontja ennek az egésznek? Gyakorlatilag már 1995-96-ban a szocialistának mondott Horn-kormány határozott az áram- és gázszolgáltatók külföldi kézbe adásáról, elképesztő körülmények között. Tudjuk, hogy a cégeket döntően német és francia, egyébként ottani állami kézben lévő társaságok vásárolták meg, összesen 485 milliárd forintért, ami elsőre talán egy nagy összegnek tűnhet, de még az akkori GDP-nek is csak a 9 százalékáról volt szó. Tehát elmondható, hogy egy kis törpe, vacak összeget kapott Magyarország azért, amely befektetés a másik oldalról aztán négy-öt év alatt megtérült ezeknek a külföldieknek. Azért is megtérülhetett, mert a befektetőknek 8 százalékos eszközarányos nyereséget garantált az akkori magyarnak nevezett kormányzat, elképesztő és arcátlan módon.

Az a vicc is előfordult a későbbiekben, hogy ebből kifolyólag felpörögtek a rezsiköltségek, a külföldi cégek elképesztő profitrátát tudtak felmutatni, és ahogy a méretgazdaságosság okán a hatékonyságuk is nőtt, ez a garantált eszközarányos profit még tovább csúcsosodott, egyes cégeknél 20 százalék fölötti mértéket megütve. Előfordulhatott az is ? egyébként a vicc kategóriájába tartozik ?, hogy kikapcsolták az áramot egy akkori kormányszervnél, a Vidékfejlesztési Hivatal kaposvári kirendeltségénél, és az áramszolgáltató emberei öt percet adtak adatmentésre a nemzetbiztonsági szempontból kiemelt védettséget élvező szervezetnél. Ilyen arcátlan és elképesztő helyzetek fordulhattak elő.

Mindez annak az eredménye, hogy stratégiai magyar társaságok külföldi kézbe kerülvén a lehető legrosszabb gazdák kezébe jutottak, a végeredmény pedig az, hogy Magyarországnak egy olyan helyzettel kellett szembesülnie, hogy az elkótyavetyélt, kiárusított, elpazarolt, elvesztegetett vagyontárgyait most ilyesmi törvényjavaslatokkal kell megpróbálni visszaszerezni. Állításom szerint ez a cél, a visszaszerzési cél helyes, de ennek a mikéntje egyáltalán nem mindegy. Nem látszik ugyanis egy reprivatizációs stratégia a kormányzat részéről. Azt látjuk, hogy minden évben felmérik, mi az, ami viszonylag könnyen vagy viszonylag olcsón szerezhető vissza, erre elkülönítenek nagyjából egy stadionrekonstrukciónyi összegkeretet, és aztán megvesznek belőle valamit, amit tudnak. A helyzet az, hogy ez nem stratégia, ez tökéletesen esetleges, és hosszú távon nem biztos, hogy a stratégiai céljaink megvalósításához vezet.

Azt is láthatjuk ugyanakkor, hogy azok az elképesztő aránytalanságok, amelyek az értékbecslések, a tényleges vételi árak és az elkülönítések között fellelhetők, legalábbis megkövetelnék azt, hogy egy egységes minősítési rendszer alakuljon ki Magyarországon, legalább az értékbecslések tekintetében jussunk előrébb, láthassuk azt objektív mérce alapján, hogy egy ilyen vagyontárgy, ami egyébként magyar állami stratégiai tulajdon kell hogy legyen, mennyit ér, mikor érdemes és milyen módon érdemes visszavenni. De továbbmegyek. Említettem azokat a közműcégeket, amelyek Magyarországról lapátolták, talicskázták ki a pénzt. Voltak kormányok, amelyek ezeket a szerződéseket aláírták. Kik vannak az ellenoldalon? ? ha elszámoltatásban gondolkodna a jelenlegi kormányzat, mint ahogy nem gondolkodik, de mi ezt nem fogjuk feladni; legkésőbb akkor fogjuk megvalósítani, amikor mi kapunk erre lehetőséget és felhatalmazást.

(21.00)

A másik oldalon, tehát azok, akik garantált eszközarányos profitot kaptak, még egyszer mondom, százmilliárdokat talicskáztak ki az országból, létező, ma is létező állami cégek, állami tisztségviselők, ottani kormányzati és politikai szereplők, vezetők, tehát elszámoltatható személyeket és közületeket találunk. Ez az egész folyamat felülvizsgálható lenne, és akkor nem biztos, hogy arról kellene vitatkozni, ahogy azt Hegedűs Enikő képviselőtársam számtalan alkalommal, találó módon megjegyezte, nem biztos, hogy arról kéne vitatkoznunk, hogy hány száz milliárdért vásároljuk vissza az arcátlan befektetőktől a magyar nemzeti vagyont, hanem egy tisztességes elszámoltatási folyamat keretein belül lehet, hogy eljutnánk oda, hogy adott esetben egy új mérleget lehetne vonni.

Nem azt mondom, hogy biztos, hogy még nekünk tartozna az a befektetőnek nevezett cégcsoport, amelyik kifosztotta Magyarországot, ez minősített, deklarált, és csak a bíróságokon kellene neki érvényt szerezni, de azt igenis állítom, hogy sokkal kedvezőbb stratégiai pozíciókat lehetne elfoglalni. Olyan cégek kerülnek felsorolásra az előttünk fekvő előterjesztésben, amelyek fontos stratégiai cégek. Az Antenna Hungária esetében nem hiszem, hogy erről vitatkozni lehetne, de a Főgáz tekintetében sem. Ugyanakkor arra bátorítanám a kormányzatot, hogy dolgozzon ki egy valódi reprivatizációs stratégiát.

Mondok egy példát. A Csatornázási Művek 75 százaléka, a Gázművek 50, a közvilágítási művek szintén 50 százaléka az ELMŰ-é, amely külföldi érdekeltségű. Nem most mondom, ezt mondtuk azelőtt, hogy önök az első úgynevezett rezsicsökkentésről szóló csomagot bevezették volna. De felhívtuk a figyelmet olyan stratégiai vállalatokra, ahol a korábbi fogyasztóvédelmi jellegű visszásságok szintén fennállnak. Érdemes lenne a korábbi szerződéseket is felülvizsgálni, akár fővárosi, akár országos szinten, és e tekintetben elérhető lenne, hogy ezen cégek, cégcsoportok jó része magyar tulajdonba kerüljön újra.

Tehát nem biztos, hogy önök most abba az irányba indultak el, amelyre a legcélszerűbb, leggyorsabb, leginkább célravezető. Elképzelhető, hogy lehetne olyan cégeket és olyan pozíciókat elfoglalni, amelyek jogosan, jog szerint és a korábbi, egyébként érdekes körülmények között született szerződések felülvizsgálata által visszakerülhetnének magyar kézbe. Tehát elképzelhető, ikonikus példa, a Fővárosi Vízművek és a Fővárosi Csatornázási Művek privatizációja is, és a parlament erről sem tárgyal, az úgynevezett rezsicsökkentés első köre óta ez itt nem nagyon volt téma. Jó, ha évente egyszer merült fel.

Mint ismeretes, itt is ’97-ben egy francia-német konzorcium vásárolta meg a Vízművek részvényeinek egynegyedét, mindösszesen 17 milliárd forintért. Ez a röhej csúcsa! Az elszámoltatónak nevezett kormányzatok ennyi év alatt nem tudtak mit kezdeni ezzel az elképesztő üggyel? És mi volt még a szerződésben? A külföldi tulajdonosok delegálhatják a menedzsmentbe a cégvezetőket, és évente kivitték a cégből a nyereségüket. Hasonló módon és értéken adták el egyébként szintén ’97-ben a Csatornázási Művek jó részét is, tehát látható, hogy nem egyedi esetek, amiről beszélünk.

Az előttünk fekvő csomagban bizony ez a 152 milliárd forint elkülönítése legalábbis átgondolást követel, mégpedig annak tekintetében, hogy milyen cégek közül lehetett volna mazsolázni, milyen piaci pozíciókat lehetett volna elfoglalni. Ehhez egy nemzeti vagyonleltár lenne szükséges, ahol nemcsak az állami vagyon egy részét lajstromozzák, mint ahogy az előző ciklus közepén megtették, hanem valóban fel kellene végre valakinek mérni, hogy a családi ezüstünkből mi maradt meg, milyen társaságokat kell visszaszerezni, miket lehet és miket érdemes stratégiai magyar vállalatoknak tekinteni. Önök ezt a munkát elszabotálják, most már jóval több mint egy cikluson keresztül.

Nemzeti vagyonleltár nélkül egyszerűen nem tudhatjuk, hogy miből főzhetünk, nem tudhatjuk, hogy mit érdemes gyarapítani a jövőben, nem tudhatjuk, mit kell megőrizni. És még súlyosabb, hogy ha nincs egy vagyonleltár, és nincs kimondva a megőrzés felelőssége, akkor nem tudunk kit elszámoltatni az elkótyavetyélésért. Tehát egészen arcátlan dolog az, hogy ennyi év alatt nem sikerült előrelépni ezen a területen.

De tovább is mehetnénk ezen törvényjavaslatnál és ezen csomagnál is. Hiszen ha csak azt nézzük, hogy a közműszolgáltatókat ténylegesen nonprofit cégekké kellene és lehetne alakítani, akkor egy alapvetően támogatandó célról beszélünk, egy olyanról, amit talán az utca emberei közül is 100-ból 99-en támogatnak. De meg kell vizsgálnunk azt is, hogy egy nonprofitnak nevezett cég esetén is lehet mesterségesen feltupírozott bevételi és kiadási oldalt produkálni. Tehát önmagában ez nem garancia arra, hogy a magyar emberek jobban járjanak. Önmagában csak az lehet garancia, hogy a stratégiai vállalataink fölött legalább az ellenőrzési jogokat tudjuk gyakorolni.

Most mondok egy példát. Segíthetne annak törvénybe foglalása, hogy recessziós időszak esetén, amikor ezt különböző gazdasági mutatók alátámasztják, automatikusan rezsistop lép életbe. Ez egy teljesen indokolt lépés lenne, és a világ számos pontján alkalmaznak hasonló módszereket. Magyarországon a jelenlegi tulajdonosi szerkezet mellett ez lényegében megvalósíthatatlan.

Éppen ezért kellene elmozdulnunk, amelynek az első pontja egy tételes elszámoltatási folyamat lehetne a korábbi szerződések elővételével és végre a vádlottak padjának megtöltésével a tekintetben, hogy akik a magyar stratégiai vagyoneszközöket segítettek kijátszani külföldi kézbe, kapják meg jogos büntetésüket.

Folytathatnánk a sort a főváros és a vidék között fennálló minőségi és árbéli hatalmas különbségek felszámolása tekintetében, vagy akár egy fogyasztóvédelmi razziasorozat szükségességének felvetésével a nagy szolgáltatók számlázási rendszereit, kamatait, adminisztrációs felületeit illetően. Tehát bőven lenne teendő. Ezen a ponton úgy érzem, hogy a legfontosabb hiányosságokra és mulasztásokra felhívtam a figyelmet, amellett, hogy a nemzeti vagyon gyarapítását, a stratégiai pozíciók visszaszerzését a Jobbik minden esetben támogatni fogja, ha az tisztességes, átgondolt módon, felmért értékrendszer mellett, normális ár-érték arányon történik. Ne forduljon tehát még egyszer elő olyan, mint az előző ciklusban, amikor a szükséges összeg többszörösét próbálták elkülöníteni, és hatalmas különbségek mutatkoztak a vételi ár és a ráfordítandó keret között.

Ez a 152 milliárd forint egyébként tetemes összeg, jelentsük ki. De ha ebből stratégiai magyar vállalati részek menekülnek meg, kerülnek vissza, akkor, úgy érzem, értelmesebben költi el Magyarország ezt a pénzt, mint ha számtalan egyéb kormányzati luxusberuházásra vagy kiadásra fordította volna. De egy átgondolt stratégia, egy nemzeti vagyonleltár nélkül önök nem a betegséget gyógyítják meg, csak tüneti kezelést alkalmaznak.

Köszönöm a figyelmet. (Szórványos taps a Jobbik soraiban.)