Gyöngyösi Márton (Jobbik)

GYÖNGYÖSI MÁRTON (Jobbik): Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Az elmúlt egy évben harmadjára beszélgetünk itt az európai uniós források felhasználásáról. Ez egy nagyon jó és egy nagyon hasznos vita. Örülök annak is, hogy itt már harmadjára elhangzik a miniszteri expozéban az, hogy az európai uniós pénzek felhasználásánál ideje lenne felmérni azt, hogy mi az európai uniós csatlakozásunk valós mérlege mind a közvetett, mind a közvetlen hatások tekintetében. Nagyon örülök, hogy Csepreghy államtitkár úr is visszatért az ülésterembe, ugyanis neki címeztem volna a következő mondatomat. Államtitkár úr már többedjére hangoztatja azt a megállapítását, hogy itt Lázár János egyfajta úttörő szerepben van, vagy egyfajta úttörő szerepet tölt be a tekintetben, hogy az európai uniós mérlegek megvonása tekintetében a közvetlen hatások mellé a közvetett hatásokat is behozta, és ezáltal megvilágította azt a komplexitást, amit valóban az európai uniós mérleg megjelenít.

Én azonban szeretném emlékeztetni arra, és nem szeretnék ebben a kormányzattal versenyezni, hogy ki mondta először, vagy ki hívta fel rá a figyelmet először, de a Jobbik Magyarországért Mozgalom tíz éve mondja ezt. Én magam 2011 áprilisában tartottam arról egy sajtótájékoztatót, hogy az európai uniós mérlegben a közvetlen hatások mellé a közvetett hatásokat, költségeket és hasznokat is számba kellene venni ahhoz, hogy meg tudjuk állapítani azt, hogy az európai uniós csatlakozásunknak valójában mi a mérlege, és ennek tudatában állapítsuk meg azt a stratégiát, amellyel Magyarország végre 26 év után és több mint tízéves európai uniós tagság után elindulhat a felzárkóztatás pályáján. Ugyanis addig, amíg nem tudjuk, hogy mit jelentett az európai uniós kohéziós pénzek felhasználása például Magyarországon, és itt különböző számokkal kábítjuk egymást és különböző statisztikákkal, addig a felzárkózás továbbra is várat magára.

A Jobbik Magyarországért Mozgalom ki is számolta 2011-ben már azt, hogy mit jelentett az, hogy Magyarország a vámok eltörlésével, a beruhá­zás­ösz­tönzés feladásával, a piacvédelemnek mint eszköznek a feladásával, az importliberalizációval, a deregulációval és a kényszerű privatizációval milyen károkat szenvedett el még az előtt, hogy az Európai Uniótól egyetlenegy garas is befolyt volna a magyar költségvetésbe. Ahhoz, hogy itt, Magyarországon végre a felzárkóztatás pályájára lépjünk, erről nagyon őszintén kell beszélni. Nagyon sajnálom azt, hogy Günther Oettinger elszólása, „őszödi beszéde”, amit a Handelsblattnak adott interjújában fejtett ki, kellett ahhoz, hogy Magyarországon egypáran a homlokukhoz kapjanak és azt mondják, hogy jé, atyaúristen, itt átvernek bennünket.

Az Európai Unió és a mindenkori magyar politikai rendszerváltó elit, azok a kormányok, amelyek egymásnak adták a kilincset az elmúlt 26 évben, közösen a kohéziós politika lobogója alatt átverték a magyar társadalmat és az egész közép-kelet-európai társadalmat, ugyanis mi azt hittük, hogy a kohéziós politika a mi érdekeinket és a mi felzárkóztatásunkat szolgálja. Csakhogy ez a fejlesztési politika egyre távolabb visz bennünket attól, hogy Magyarország a nyugat-európai országokhoz csatlakozzon és felzárkózzon. Ez egy teljesen felelőtlen kamikazepolitika, amit itt gazdaságpolitika címszó alatt a különböző kormányok, szociálliberális és magukat nemzetinek valló kormányok folytatnak az elmúlt 26 évben.

Azt, hogy itt az európai uniós pénzek bizonyos esetekben nyilván hozzájárultak bizonyos infrastrukturális fejlesztésekhez, ezt el kell ismerni, szépül az országunk, ennek nagyon örülni kell. De minden egyes fillér, amely nem kutatás-fejlesztésbe, humán tőkébe, a magyar munkaerő mentális és fizikai erőnlétének a gyarapításába folydogál, az mind-mind elvesztegetett pénz. Ugyanis az az egyedüli ráfordítás, ami megtérül nekünk hosszú távon. Minden más csak szépségtapasz és teljes mértékben kidobott pénz.

Mesterházy Attila képviselőtársam említette pél­dául Írország példáját még sok-sok órával ezelőtt, amikor ez a vita elindult. Megemlítette, hogy vannak olyan példák, ahol a kohéziós politika, ugyanaz a ko­hé­ziós politika, ami Magyarországon nem vezetett el bennünket a felzárkóztatáshoz, más országokat a har­madik világból felemelte az Európai Unió élvonalába. Ilyen például Írország, amely a hetvenes években, amikor csatlakozott az Európai Unióhoz, Európa szegényháza volt, csak ott az ír politika képes volt arra, hogy egyesítse az ír társadalmat és rögzítse azt, hogy a pénzek felhasználásában van egyfajta célkitűzés, van egy kormányzati politika, egy fejlesztési politika, és kormányok jöhetnek, mehetnek, de ettől a politikától nem tágít Írország. Megvolt hozzá a tár­sadalmi együttműködés és a társadalmi támogatás.

De mit csinált Írország? Írország kijelölte azt a néhány területet, amelyben Írországnak komparatív előnye van, komparatív előnye van a világ összes többi országával szemben, és erre a néhány stratégiai ágazatra fókuszált. Kijelölte azt az egy-két iparágat, azt az egy-két szolgáltatást, amiben ők mindenkinél jobbak akarnak lenni a világon, és minden egyes fejlesztési pénzt, minden egyes forrást ezekre a területekre összpontosított. Magyarországon még ezt a vitát sem folytattuk le, hogy Magyarországon mi mit tekintünk komparatív előnyöknek, mit tekintünk olyan ágazatoknak, amelyekben Magyarország minden egyes országnál a világon jobb lehetne, ha ahhoz megfelelő tőke érkezik akár kohéziós alapból, akár hazai forrásokból.

Tisztelt Képviselőtársaim! Ilyen a mezőgazdaság, az élelmiszeripar, ilyen a kutatás-fejlesztés, ilyen az innováció, amiben Magyarország élvonalbeli, és ami Magyarországon elhozhatná a valódi fejlődést, a felzárkóztatást és az életszínvonalnak is a magasabb szintre emelését, nem pedig az a gazdaságpolitika, amely valójában Magyarországot az elmúlt 26 évben egy összeszerelő üzemmé és összeszerelő üzemek sokaságává züllesztette, ahol az olcsó munkabérrel versenyez Magyarország a többi közép-kelet-európai országgal szoros versenyben, és egy lefelé tartó bérspirálban indítottunk mi is egy licitet.

(20.20)

És csodálkozunk azon, hogy ez sehova máshova nem vezet, csak a fiataljaink elvándorlásához, az itthoni elszegényedésükhöz, devizahitelezéshez és a teljes ország szétszakadásához. Ennek a gazdaságpolitikának a megváltoztatásáról kellene szólnia ennek a vitának. Először egy paradigmaváltást kellene végrehajtani a gazdaságpolitikai koncepció terén, kijelölni azokat az ágazatokat, amelyek Magyarországnak komparatív előnyt jelentenének, és ehhez kellene hozzárendelni azokat a forrásokat, amelyek Magyarországra elhozhatnák a felzárkózás reményét. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps a Jobbik soraiban.)