Dr. Varga László (MSZP)

DR. VARGA LÁSZLÓ (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Államtitkár Urak! Tisztelt Képvi­selőtársaim! Május 11-e van, és ez Miskolc város ünnepe is. Ma volt a miskolci ünnepi közgyűlés, és ez jó alkalom volt áttekinteni azt, hogy hol tart a város. Ezúton gratulálnék a város díjazottjainak.

Egyszóval ma délelőtt, részint a városvezetés részéről, túl azon, hogy igazi nagy miskolci teljesítményeket becsülhettünk meg és köszönthettünk, emellett hallgathattam egyébként egy sikerpropagandát is a városvezetés részéről, mint a valóság egyfajta interpretációját. A másik oldala az éremnek pedig az, hogy tegnap délután egy utcai fogadóórám volt a Bükk Áruház előtt, az Újgyőri főtéren, és elképesztő problémákkal jöttek hozzám az emberek.

Túl azon, hogy ma egy ünnepi nap is van, azt gondolom, hogy egy költségvetés vitájában illő mind a kettőről beszélni, merthogy mind a kettő olyan kérdés, amely igenis meghatározza Magyarország jövőjét. Az a probléma, hogy önök a negatívumokról kevesebbet ejtenek szót, pedig ezekről beszélnek elsősorban az emberek, ami az ő életüket határozza meg.

A sikerpropaganda mellett el kell mondani, hogy milyen helyzetben vagyunk ma a régióban. Valóban van egy 2,5 százalékos gazdasági növekedés, ami az idei költségvetésben tetten érhető, de gyakorlatilag a visegrádi négyek közül mindenki magasabb növekedéssel számol. Szlovákia 3,2-vel, Lengyelország 3,7-tel, Románia 4,2-vel. Ez a magyar növekedés nem másból áll össze elsősorban, mint a multik, tehát korábban idetelepült nemzetközi cégek, elsősorban az autóipar fejlesztéseiből, növekedéseiből, illetve az uniós források felhasználásából.

Én bizony azt tapasztalom a közvetlen környezetemben, Borsod megyében járva, Kelet-Magyar­országon járva, hogy a magyar kkv-k bizony sokszor nehezen vágnak bele egy-egy fejlesztésbe, sokszor bizonytalanok ebben, és ebben bizony benne van az a politika is, amely bizony versenyellenesnek tűnik, magyarán, hogy egy-egy pályázaton, egy-egy támogatási rendszerben nagyon sokszor a Fideszhez közeli vállalkozók kerülnek elő, és nem igazán a tehetség határozza meg azt, hogy ki hogy tud érvényesülni. Magyarán a kkv-k, amik érdemben szolgálhatnák hosszú távon is, az európai uniós források felhasználása után is a magyar gazdasági növekedést, így nehezebben tudnak érvényesülni.

Sokszor ér minket az a vád az államadóság kapcsán, hogy mennyivel nőtt a kormányzati ciklusunk során, ez egy nehezen eltagadható helyzet egyébként, valóban nőtt, de akkor hogy értékelik azt, hogy egy 20 ezer milliárd nominális szint alatt lévő 2010-es állapothoz képest ma 25 ezer milliárd fölött van az államadóság, és ezt úgy sikerült elérni, hogy egyébként még 3 ezer milliárdnyi magánnyugdíjpénztári vagyont elköltöttek. Megerősíteném most, hogy azért mondom el ezt újra, mert vagy az akkori államadósságba nem kellene ezt a 3 ezer milliárdot beleszámolni, vagy ehhez hozzászámolni, így kapunk egy valós képet az ország állapotáról, tehát több mint 8 ezer milliárdnyival nőtt tulajdonképpen az államadósság ebben az időszakban.

Sokszor elhangzott, de nem elégszer az önök politikájának legnagyobb problémája, és ez az elmúlt hat év eredménye. Az elmúlt hat évben a legszegényebbek és a leggazdagabbak között, tehát a legszegényebb tized és a leggazdagabb tized között tízszeresére nőtt a különbség. Ez elképesztő növekedés. Talán azért is kezdtem egy kicsit távolról a felszólalásomat, hogy megvan az a valóság, az a szűk társadalmi réteg, ami az önök politikájának kedvezményezettje, és valóban azt érezheti, hogy lényegesen jobban él, mint egyébként adott esetben 2010 előtt, de több mint négymillió ember él létminimum alatt, és bizony ezek az emberek egyre kevesebb forrással rendelkeznek, egyre rosszabb az ő reálpozíciójuk, és egyre nehezebben élik meg a hétköznapjaikat. Nő a különbség, ezért is indítottuk el a fizetésemelésért folytatott kampányunkat. Az az állításom, hogy az elvándorlás kérdésére is ez a megoldás.

Tehát nemcsak egy szociális kérdésről van szó, elsősorban nyilván ez a fontossága, de Magyarország versenyképességi korlátját jelenti, és a gazdasági növekedés akadályát, hogy ilyen alacsony bérek mellett a szakképzett munkaerő elvándorol. Tehát egyszerre van jelen bizonyos térségben a magas munkanélküliség, ugyanakkor a szakképzett munkaerő hiánya. Erre a válasz egyébként nyilván az lenne, hogy nem teszik szét a kezüket és mondják azt, hogy majd a szakszervezetek meg a munkáltatók valahogy megállapodnak, hanem adott esetben többpárti konszenzussal egy nagyon markáns minimálbér-emelés szükséges, és a garantált bérminimumot is emelni kell.

2010-hez képest több mint 15 százalékot gyengült a forint. Ez is elhangzott már. Ezt a devizahitelesek megérezték egyébként. Látszik, hogy az MNB-nek egy politikája is most ez a gyenge forint. Szerintem ez egy helytelen történet. A nyereség jelentős része ebből képződött, amit az MNB-botrányok kapcsán látjuk, hogy mire fordítottak, miközben a devizahitelesek bizony jóval magasabb áron voltak kénytelenek forintosítani a saját hitelüket.

(22.20)

Ez világos pozícióromlást jelentett nekik; nem az MNB alapítványaira kellett volna tehát ráfordítani, hanem a devizahitelesek problémáját valóban megoldani.

2009-ben a szociális területre 17,7 százaléka fordítódott a költségvetésnek, a 2017-re tervezett szerint ez nagyjából 14 százalék. Nyilván erre rögtön azt fogják mondani, hogy mert a foglalkoztatás. Nyilván itt a közmunkáról is beszélhetnénk, meg annak a lényegi és valóban értéktelen részéről. Újra az asztalra tenném azt, hogy túlságosan függ a helyi kreativitástól az, hogy mi történik a közmunkában.

Sokszor, ha van egy-egy innovatív helyi közösség vagy polgármester, akkor ebből lehet értéket teremteni, de többnyire nagyon rossz vélemény van a közmunkáról. A közmunkásoknak is, nekik is kellene sokkal ambiciózusabb munka. Elhangzott, hogy 47 ezerből meg lehet élni, sokáig önök ezt képviselték. Bizony, szeretnének ők jobban élni, többet keresni, de valódi értéket teremteni, mert ez nem túl motiváló, és csak a töredékük tud az elsődleges munkaerőpiacon elhelyezkedni.

Úgy érzem, hogy ez a helyzet beragadt. Ha ebben nem tud valami változást elérni a kormánytöbbség, akkor ebből bizony nehezen lehet kilábalni, miközben egyébként valóban szakképzett munkaerőhiány van. Szerintem ezzel sok dolog van, és amíg ezeket a kérdéseket nem oldjuk meg, addig bizony a magyar társadalom mintegy fele totális vesztesnek fogja érezni magát. És erre nem az a megoldás, hogy a KSH nem közli a létminimum-adatokat vagy más metodikát használ, hanem bizony érdemi megoldásokat kellene használni.

Egyszóval, én abszolút azt javaslom már ezek alapján is önöknek, hogy érjék önöket nagyobb kihívások intellektuálisan a politikában a nyolcé­ve­zés­nél. Hat év eltelt az önök kormányzásából. Eljön annak a pillanata is, és szerintem ’18 erről fog szólni, hogy majd azt a nyolc évet értékeli a magyar társadalom a ’10-ből való elinduláshoz képest a ’18-at, és természetesen mindig vannak örökségek egy kormányzásnál, meg mindig vannak perspektívák, mindig vannak ígéretek, aztán meglátjuk, és a nép is, remélem, látni fogja, hogy mik valósultak meg ebből.

Azt mondom, hogy a magyar társadalom visszaesett a ’90-es évek első felének állapotába, amikor totálisan nyílik a társadalmi olló, és valóban, egyébként elhiszem, lehet, hogy az önök környezetében nagyon sokan nem tapasztalják ezeket a társadalmi problémákat, de bizony az utca emberei Miskolcon, Borsod megyében, Kelet-Magyarországon ezeket a problémákat teszik az asztalra.

Két olyan rendszerről beszélnék még röviden, amelyről két vitanap is volt az Országgyűlés előtt: egyrészt az egészségügy rendszere, másrészt az oktatás rendszere. Mind a kettővel elsősorban szerintem az a probléma, hogy az a tévhit vezette önöket, hogy ha ezeket központosítják, akkor rendkívül sok forrás takarítható meg, mert ezek nagyon pazarló alrendszerek. Részben ebben lehettek igazságok egyes tekintetben, tehát elhangzott még, hogy a gyógyszerkasszán meg lehet nyerni vaklicitekkel például pénzeket, de azt gondolom, hogy összességében az egészségügyből kivont források azt eredményezték például ‑ hogy csak a szűkebb pátriámról beszéljek ‑, hogy mondjuk, Diósgyőrben megszűnt a felnőtt háziorvosi ügyelet, hogy egyébként a vasgyári kórház kiürítésre kerül gyakorlatilag, hogy egyetlen kórházban, megyei kórházban összpontosul az ellátás Miskolcon, ahol elképesztő sorok vannak, ingerült emberek vannak.

Nyilván ez egy megalázó helyzet az egészségügyi dolgozóknak is, akik egyébként alul vannak fizetve és a reálpozícióik jelentősen romlottak. Ez a helyzet azt eredményezi, hogy az átlagember úgy szembesül az egészségüggyel, hogy jelentősen romlott az ellátás színvonala. Miközben egyébként európai uniós forrásokból, jelentős részben egyébként 2010 előtti döntések révén pedig sok megy fejlesztésre. Nem lehet megtakarítani ebben a tekintetben. Az egészségügy össze fog omlani, ha nem lesz markáns béremelés ebben a tekintetben. Ezt egy legutóbbi vitanapon egyébként ellenzéki képviselőtársaimmal ismételten elmondtuk, ez nem várhat. Ez alapvető kérdés.

Az oktatás kapcsán pont Miskolcról indult ez a tüntetéshullám, amely január elején indult, és február 3-án a vidék legnagyobb tüntetése révén 5 ezer ember gyűlt össze Miskolcon, majd utána országos tiltakozás is alakult. A mai napig azt érzem, hogy az érdemi dolgokat nem hallják meg ebben a tekintetben, tisztán politikai válaszokat próbálnak adni, és azt gondolják, hogy a pedagógusoknak elsősorban a saját fizetésükkel voltak problémáik, amikor számtalan problémát tettek az asztalra. És mi a válasz? Szerintem a központosítás eleve rossz válasz volt. Most jön a totális központosítás, ha jól értem, ami még kevesebb autonómiát fog majd nyújtani a helyben dolgozó pedagógusoknak.

Hogy itt is tegyek egy kitételt: azt gondolom, hogy kistelepüléseken nagyon hátrányos helyzetű já­rá­sokban jó lehet az állami fenntartás. Lehet, hogy ez egy innovatív dolog, mert egyébként ráfordítást tudtak tenni a települések. De nagy településeken, iskola­városokban, Szegeden ‑ itt van Szabó Sándor képvi­selőtársam ‑ vagy Miskolcon, ahol tényleg nagy ha­gyo­mánya van az oktatásnak, ott bizony azt kell hogy mondjam, hogy a város érdeke is az volna, hogy kérjük vissza az iskoláinkat. És én akkor is ezt mondom, hogyha a mi önkormányzatunk ‑ nyilván kormánypárti ‑ ezt nem harsogja, mert képes az a város ellátni ezt a feladatot, és én úgy érzem, az egészségügynél egyébként, de az oktatásnál is, hogy amikor a helyi közösségek által megválasztott testületekhez, a polgármesterekhez volt közvetlenül visszacsatolva ez a történet, akkor bizony sokkal inkább a helyi politika is a saját bőrén érezte, hogy ennek a két szférának jobban kell működnie, és közvetlenebbül reagált ezek­re a problémákra. Nagyon remélem, hogy ezekben sikerül majd előrelépni, és nemcsak ilyen anyagi te­kintetben, hanem a rendszer egészének tekintetében. De amit hallok általában az önkormányzatok jö­vő­jéről, az bizony nem ebbe az irányba mutat, sajnos.

Végezetül egy dolog: idén is beadtam számtalan módosítót, választókerületem érdekében Miskolc országgyűlési képviselőjeként, de említhetem itt Varbót, Parasznyát, Radostyánt, Sajólászlófalvát és Sajóbábonyt is, tehát a körzetem összes települését. Ezek mind olyan problémák, amelyek szerintem pártpolitikán felül kell hogy emelkedjenek. Régi, nagyon régen várt beruházásokról szólnak, olyan társadalmi problémákról, amiket helyben kell megoldani.

Arra kérem önöket, hogy ha az önök bizottsága elé kerül bármely módosító indítványom, akkor gondolják meg ezt a helyi közösség szempontjából. Én ellenzéki képviselő vagyok, de egyéni képviselője ennek a körzetnek, és küzdeni fogok azért, hogy itt bizony további fejlesztések valósuljanak meg. Kérem, fontolják meg az indítványaimat, és legalább néhányat támogassanak közülük. Köszönöm, elnök úr. (Taps az MSZP padsoraiban.)