Tukacs István (MSZP)

TUKACS ISTVÁN (MSZP): Köszönöm szépen a lehetőséget, elnök úr, és köszönöm a szót. Először is a költségvetéssel kapcsolatban szeretnék egy olyan kormányzati bejelentésről beszélni, amely valahogy elfelejtődött a költségvetés tárgyalásáig, nevezetesen: a nullás költségvetés ígérete. Kiderült, hogy a költségvetés úgy nullás, hogy nem nullás, hiszen a költségvetés hiánnyal számol, a kormányzati kommunikátorok és szereplők ezt úgy magyarázták, hogy csak a működési költségek lettek nullásak, a fejlesztési költségeket nem értik bele. Hát, hogy is mondjam, ha Magyarországnak nem egységes a költségvetése, külön lehet választani benne a fejlesztést és a működést, az elég sajnálatos. Tehát szögezzük le, a nullás költségvetés terve annak ellenére nem sikerült, hogy jelentősen megkurtították a működési kiadásokat.

A másik, amiről szólnék, az, hogy újra előállt az az elég érdekes helyzet, hogy hozzákezdünk a költségvetés tárgyalásához, de a költségvetést megalapozó törvényeket és az adótörvényeket meg majd később tárgyaljuk meg.

(18.30)

Ennek a sorrendje már csak logikai alapon is fordított lenne: ha nemcsak a nevét, hanem a tartalmát tekintjük a megalapozó törvényeknek, akkor is az kellene hogy kijöjjön belőle mint megfejtés, hogy előbb a megalapozás, akkor a költségvetés maga. Most tárgyalunk a költségvetésről, majd utána megkezdjük pénteken azoknak a törvényeknek a tárgyalását, amelyek a költségvetésnek nem a szerves részét, hanem az elejét, a tervezés alapját jelentik.

Sajnálatos ebben a költségvetésben, hogy minden bürokráciacsökkentésről szóló kormányzati híresztelés ellenére az állam magára költött pénze növekszik. Ez az egészségügyben azért jelent problémát, mert valamilyen görcsös akarattal ragaszkodnak ahhoz, hogy az OEP szűnjön meg, miközben a legkevesebb, a legkisebb működési költségekkel és arányokkal dolgozott. Tehát inkább felborítanak egy szakmai szervezeti működést, mint hogy racionálisak legyenek legalább ebben a tekintetben.

Tisztelt Képviselőtársaim! Beszélek egy kicsit a költségvetés bevételi oldaláról, hogy mi hiányzik onnan. Persze, a megalapozók ismerete vagy megtárgyalása nélkül elég nehéz ezt megtenni, de néhány tételre azért rákérdeznék.

Az első tétel az, hogy vajon elférne-e ebben a költségvetésben a Magyar Nemzeti Bank közpénznek tekintett nyeresége. Szerintem igen, meg sokak szerint is. Amikor Matolcsy György bejelenti, hogy a Magyar Nemzeti Bank úgy dönt ‑ nem tévedek, amikor azt mondom, hogy úgy dönt ‑, hogy 50 milliárd osztalékot befizet nagy kegyesen a költségvetésnek, akkor kérdezem, hogy miért nem 260-at, és mi az, hogy úgy dönt. Hát nem a tulajdonos szokott dönteni az osztalék mértékéről?

A másik ilyen kérdés, hogy bár adótörvények ügyében azt hirdetik, hogy ez az adócsökkentés költségvetése, lenne azért még adóágon mit a költségvetésbe becsatornázni. Akkor, amikor Varga Mihály év közben, nem is olyan régen arról beszélt, hogy sok mindenféle kisvállalkozóra kiterjesztik az online pénztárgépek kötelező használatát, akkor egyvalamiről nem beszélt, hogy mindazok a manikűrös meg pedikűrös meg fitnesszel és egyébbel foglalkozó szolgáltatók, akik nyilván nagyon boldogok ettől az ötlettől, hogyan vethetők össze Andy Vajna kaszinóival. Ott miért nincs online bekötés? Miért nem fontos ez a bevétel az államnak? Ha államtitkár úr úgy gondolja majd, hogy ez egy demagóg felvetés, akkor jelzem, nem az, hanem az egyenlő közteherviselés elvének az ismertetése itt a magyar parlamentben.

Vagy, hogy csak az egészségügyről beszéljek: ugye, mindannyaian emlékeznek a chipsadó, népegészségügyi termékadó ötletére, ami fenntartható, ugyanis folyamatosan szolgálta volna az egészségügy bérfejlesztését? Egy alkalommal volt ilyen, ha jól emlékszem, nagyjából 35-40 milliárdnyi összeg került felosztásra csúfosan, hiszen arányaiban volt eltolva a szakdolgozók felől az orvosok felé ez a bérfejlesztés, és mondjuk, egy kezdő szakdolgozó nulla forinttal részesült a bérfejlesztésből, pont azok, akiket a szakmában kellene tartani. Ha ezt a három tételt nézem, akkor azt mondom, hogy a kormány nem annyira gondos a felfedezhető bevételek ügyében, mint ahogy ez szükséges lenne és kellene.

Korózs képviselőtársam beszélt már a nyugdíjemelés mértékéről. Ha jól emlékszem, a nyugdíjemeléssel kapcsolatos törvényi szöveg nem úgy szól, hogy az infláció mértékével kell emelni, hanem úgy, hogy legalább az infláció mértékével emelni. Tehát önöket, tisztelt képviselőtársaim, tisztelt kormánytagok, semmi sem gátolja meg abban, hogy átgondolják azt, hogy a 0,9 százalékos nyugdíjemelés ‑ ami önök szerint az inflációs mérték, a Magyar Nemzeti Bank szerint nem annyira, mert a honlapján még mindig más becsült adat található 2017-re nézve ‑ vajon tisztességes-e. És persze azok a szóvarázslatok, amikkel itt az áfacsökkentést kombinálják a nyugdíjemelés ilyen csekély és megalázó mértékével, hogy majd a 0,9 százalék nem is 0,9, hanem több, azok eléggé megmosolyogtatóak, már ha az állam­titkár úr megengedi ezt.

Azt szeretném felvetni és kérdezni, hogy miért nem születnek olyan elképzelések, amelyek legalább sávosan, a nyugdíj valóságos mértékének megfelelően gondolkodnak el az emelés mértékéről. Megtehetnék, ne mondja, hogy nem! A svájci indexálásra való visszatérés nem feltétlenül szükséges ahhoz, hogy a legcsekélyebb nyugdíjjal rendelkezők nyugdíját az infláció mértékénél nagyobb mértékben emeljék. Senki nem kívánja el, hogy a szupernyugdíjak kerüljenek megemelésre nagyobb mértékben, de azt igen, hogy a 0,9 százalék ne számítson valóságos nyugdíjemelésnek, mert ez nem az.

Kérdezem: miért nincs gondolkodás abban, hogy nem csak azokat, akik fiatalok, és azt kívánjuk, hogy gyerekek szülessenek… ‑ azok megbecsüljék az idősebbeket? Márpedig a nyugdíj erről szól. Ha ezt azonban a nyilvánosság összekombinálja a szülőtartás kötelezettségének törvényével, akkor eléggé komor felhőket lehet látni ezen az ágon, nem azt, hogy valaki az életen át fizetett járulékából tisztességes nyugdíjjal tudna megélni.

Tisztelt Képviselőtársaim! Államtitkár úr azt mondta, hogy nem jó dolog a szociális kiadásokat a GDP-hez hasonlítani vagy az arányait vizsgálni. Én az egészségügy ügyében mégis azt mondom, hogy ez szükséges és fontos. Ott ugyanis, ahol a GDP mértékéből jobban, nagyobb részben részesül az egészségügy, párosulva természetesen egy jól átgondolt egészségügyi rendszerrel, jobb az egészségügyi ellátás. Ezt az oksági összefüggést talán mégsem lehet letagadni. Az a pénz, amivel az egészségügy most részesül a költségvetésből, nem éri el nemhogy az európai, hanem a visegrádi országok mértékét sem. Ezért tehát a kommunikációjuk helyett jobban örültem volna, ha fel tudom fedezni azt a szándékot, amely valóságosan akar az egészségügy pozícióin javítani.

Jellemző módon az államtitkár úrnak ‑ aki most sajnálatosan nincs jelen, bár én nagyon örültem az imént, hogy részt vesz a vitában ‑ nem is koncepciója van az egészségügyről, hanem pontjai: fővárosi szuperkórház vagy nem, ezt még nem tudjuk eldönteni, mert ebben elég változatos híreket teregetnek a nagyvilágba; kancellári rendszer, ami gyakorlatilag a kórházak komisszárjaként arra ösztönözne, hogy kijöjjenek a kevés pénzből; a krónikus osztályok kitolása a szociális ágazatba, amitől államtitkár úr nem tudom, mit remél, mert ha ezeket az embereket el kell látni, akkor az ott is pénzbe fog kerülni, meg itt is. És bár a tárca parlamenti államtitkára azt mondta nem is olyan régen, hogy ugyanúgy ingyenes lesz a szociális szférában az ellátása ezeknek az öreg és egyébként hozzáteszem, beteg embereknek, mint az egészségügyben, sajnálattal látjuk azt, hogy különben most sem ingyenes, sok kórház ilyen vagy olyan formában térítési díjat vagy hozzájárulást kér a gondozásért. Azt ítéljék meg önök, hogy erkölcsös-e öreg és ‑ mint mondom ‑ beteg embereket kizárólag ápolással ellátni, és nem gyógyítani; ebben nekem a véleményem egészen sarkos: nem, és nem hiszem, hogy az egészségügynek ebből jelentős bevétele lenne.

Államtitkár úr pontjai között szerepelt az alapellátás jobb helyzetbe hozása, erről már váltottunk szót egy kétperces ürügyén nem is olyan régen itt a Házban. Példaként hoztam fel az egészségügyben igen-igen nagy súllyal bíró Magyar Orvosi Kamara nyilatkozatát ebben a kérdésben, amely egyrészt azt sérelmezte, hogy nem tárgyalnak velük, másrészt azt, hogy az ígéretek közel sincsenek a költségvetésben valóságosan megjelenő számokhoz, hiszen nemcsak az alapellátásban dolgozó háziorvosok, hanem a védőnők, fogászok is ebből a pénzből, mármint a meglévőből fognak majd részesülni, tehát jelentős pozíciójavulás a háziorvosi rendszerben, ahol betöltetlen praxisok vannak, és amely tudjuk, hogy milyen gondokkal küszködik, nincsen.

Azt állítom tehát, hogy ez az egészségügy méltatlanul alulfinanszírozott ebben a költségvetésben is, és ha az egészségügyi államtitkár úr úgy gondolja, hogy tűzoltással ezt túl lehet élni, rosszul gondolja. Jellemző módon a nagy szlogenek ‑ tehát, hogy ez az otthonteremtés és az adócsökkentés költségvetése ‑ mellett két területet említenek mindig, az oktatást és az egészségügyet, ott, ahol leginkább ég a ház most a dolgozók körében. Úgy látom tehát, hogy sem az elvándorlás megállítását, sem az orvosok visszacsábítását, az ápolók visszacsábítását nem lehet elérni a jelenlegi helyzetben, sőt egyre inkább túlterhelt és egyre lehetetlenebb helyzetben dolgozók fognak az intézményekben ellátni vagy gyógyítani betegeket, azok a dolgozók, akik nagyon kevesen vannak. Hozzáteszem, a már beígért egészségügyi fejlesztésekből is a kórházi konszolidáció fogja elcsípni a legtöbbet, hiszen valamit kezdeni kell a kórházak adósságállományával, és most már elgondolkodni azon, hogy ha minden évben van konszolidáció, akkor vajon ez-e a módja a normális finanszírozásnak, mert valószínű, hogy nem felelőtlen gazdasági igazgatók és főigazgatók szórják két kézzel a pénzt, hanem ennyire van szükségük az intézményeknek.

Végül, hogy megyebeli társamhoz, Apáti Istvánhoz csatlakozzak, aki megemlített egy olyan elkerülő utat, amely megkönnyítené a Szatmárban élők életét: aláírom, teljesen igaz, katasztrofális helyzetben vannak az utak, és közben dübörög rajtuk a kamionforgalom falvakon keresztül. Azt említem meg, ami az én személyes problémám, az M3-as autópályára felvezető utakat, amelyek szintén katasztrofális állapotban vannak, és amelyekkel szintén nem történik semmi most már évek óta, ami nemcsak azért érdekes, mert kényelmesebb jó úton autózni, hanem azért is, mert az M3-as mellé települt vállalkozások a távozásukat fontolgatják, mert nem tudják a termékeiket vagy nyersanyagjaikat épségben beszállítani ezeken az utakon kamionokban.

(18.40)

Ezt a költségvetésben én nem látom viszont, tehát nyilván módosító indítványt szeretnék ebben kezdeményezni. Ennyit szerettem volna elmondani, elnök úr, köszönöm a lehetőséget, és köszönöm a szót. (Taps az MSZP soraiból.)