Fuzik János

FUZIK JÁNOS nemzetiségi szószóló: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az Országgyűlés 2012 tavaszán november 25-ét a Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjává nyilvánította. Ezzel méltóképpen kívánt megemlékezni a mintegy 800 ezer magyar honfitársunkról, akiket 1944 őszétől hadifogolyként vagy internáltként többéves kényszermunkára a Szovjetunióba hurcoltak.

Másfél hete, az emlékév jegyében, többek között itt, Budapesten a Nyugati téren is emlékeztünk arra a több mint négymillió fogolyra, kéttucatnyi nemzet fiaira és leányaira, akik a szolzsenyicini Gulag-sziget­csoport közel ötezer munkatáborában sínylődtek. Valóban megdöbbentő, hogy közülük csaknem minden ötödik, 800 ezer szerencsétlen volt magyar, illetve az akkori Magyarországról hadba vonult vagy onnan elhurcolt ember, nem csupán magyarok, más nemzetiségűek is. És éppen ez az, amiért szót kértem, a legnagyobb tisztelettel adózva minden áldozatnak és szenvedőnek, amihez, úgy vélem, hozzátartozik származásuk, identitásuk tisztelete is. Hiszen a kiválasztásuk is eredendően etnikai alapon történt.

A magyar ideiglenes kormány belügyminiszteri rendelete szerint, idézem: „Az orosz katonai hatóságok a Magyarország területén lakó, illetve tartózkodó németeket munkaszolgálatra igénybe veszik.” Természetesen ez az igénybevétel a németek ezrei mellett még inkább érintette a magyar lakosságot, de nem kímélte a hazai szlávokat és más nemzetiségűeket sem.

Amikor Erdei Ferenc belügyminiszter 1945. január 5-én a fentebb idézett rendeletét aláírta, az oroszok már javában hajtottak ‑ valahol Ercsi alatt gyalogosan a téli fagyban ‑ közel négyszáz kesztölci szlovák férfit és fiút Baja irányába.

Szülőfalum, a szlovákok lakta Kesztölc határában, Dorog és Esztergom között zárult be 1944 decemberében Budapest körül a szovjet ostromgyűrű. A faluba szenteste délutánján vonultak be a második ukrán front katonái. A későbbi Felszabadulás utcában jöttek, ahol az első, üdvözlésükre kilépő férfit a kis kapujában lőtték agyon. A kesztölci férfiak nagy része otthon volt, hiszen hadiüzemben a dorogi szénbányákban dolgoztak, nem vitték ki őket a frontra. Szilveszter előtt az oroszok kidoboltatták, hogy a 18-48 év közöttiek a szomszédos Piliscséven igazoló papírt, úgynevezett bumázskát kapnak, amellyel tovább dolgozhatnak a bányában. Őket nem máleny­kij robotra, kicsi munkára vezényelték, mint a becsapott elhurcoltakat országszerte, így még háromnapi hideg élelmet sem vittek magukkal. Édesapámat kivették a sorból, mert kellett a szabómester, aki tavaszig varrt rájuk. Négy fivére ‑ ahogyan édesanyám két testvére is ‑ vonult a többiekkel.

Kajmó József plébános a Historia Domusban, a plébánia történetében néhány hónappal később feljegyezte, idézem: „385 férfit indítottak el Kesztölcről, hogy majd leigazolják őket és megindul a bánya. A sorsukat már ismerjük: politikai foglyokként kezelik őket. Leírhatatlan vértanúi szenvedéseken mentek és mennek át. Színe-javukat a kiütéses tífusz már elragadta. Az egészségesje pedig Oroszországba hurcoltatott.”

A túlélők számára a legnehezebb talán az volt, hogy 45 éven át nem beszélhettek szenvedéseikről. A rendszerváltozás hónapjaiban nyílhattak meg először szabadon, és ezt meg is tették, többek között a Kesztölci krónika című háromrészes dokumentumfilmemben. Elmesélték, hogyan mászott ki Síksági Imre bácsi a temesvári vérhasjárvány idején a láger tömegsírgödréből; hogyan lőtték agyon a szomszédunkban Déli Ilcsa nénit, aki csecsemő unokájával a karján a pincéjükben bujkáló asszonyok és lányok ‑ köztük édesanyám ‑ védelmére kelt.

(Mirkóczki Ádám elfoglalja a jegyzői széket.)

Kesztölc maradék lakosságát január végén kitelepítették a szomszédos Piliscsévre, és a falut teljesen kifosztották. Az elhurcolt férfiak másfél év után kezdtek visszaszivárogni, utolsó csoportjuk 1948 nyarán érkezett Kesztölcre. A többieket hiába várták az özvegyek és az árvák. A kesztölci fiúk és férfiak fele sohasem tért vissza. Neveik hosszú oszlopokban sorakoznak a falu Szabadság téri emlékművén. 1945 óta, éppen hetven esztendeje, minden év december 30-án a reggeli szentmisét a kesztölci elhurcolt foglyokért és a gulág valamennyi magyarországi áldozatáért mondják Kesztölcön. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps.)