Ander Balázs (Jobbik)

ANDER BALÁZS (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Vitathatatlan, hogy a nevelés-oktatásügy válsága az össztársadalmi válság egyik legfőbb eleme, és ezzel egy időben annak egyik következménye is. Ennek egyik szegmenséről, azzal kapcsolatosan szeretnék beszélni, hogy mit tapasztalunk a szakképző iskolákban, mi az, amit egy ott tanító pedagógus nap mint nap a saját bőrén megtapasztalhat.

Tudjuk, hogy amíg a többségi társadalom fiataljainak 72 százaléka szakközépiskolában vagy gimnáziumban tanul tovább, addig ez az arány a cigány fiatalok esetében csupán 27 százalékos. A cigány diákok óriási többsége számára, mintegy 68 százalékuknak a szakiskolák jelentik az általános iskola utáni továbbtanulási lehetőséget. A legszembetűnőbb integrációs gondok itt ütköznek ki, érdemes tehát erre az iskolatípusra fókuszálni egy kicsit.

Az integrációs projektek némelyikének sovány eredménye mindenképpen aránytalan a rájuk fordított összegekhez képest. Ezekkel kapcsolatosan teljesen jogos a lyukas hordó hasonlat, jogos a kritika, hiszen az oktatási integrációra elköltött források dacára a cigány származású tanulók negyede úgy fejezi be az iskolát, úgy lép ki a munkaerőpiacra, hogy nem szerez se szakmát, se érettségi bizonyítványt. Márpedig ez több ezer új, így vagy úgy, de a társadalom nettó befizetői által eltartott embert jelent évente. A roncstársadalmi lét így konzerválódik, de amíg a szocializmus idején legalább a bevándorlók ’70-es, ’80-as évek nyugat-európabeli szerepét eljátszhatták Magyarországon, tehát az iparosítás szakaszának betanítottmunkás-hadát ők adták, addig a rendszerváltás után ez a szerepkör is megszűnt, és így törvényszerű a harmadik világbeli nyomorba süllyedés. Miközben a ’70-80-as években a dolgozó cigány férfiak aránya csak hajszálnyit maradt el az országos szinttől, addig mára a szakadék óriási mértékben kiszélesedett, és jó, ha a körükben 25 százalékos mutatót találunk. Ez viszont kimeríthetetlen táptalaja mindazon devianciáknak, amelyek mára belső gátjává váltak a beilleszkedésnek, és amely problémahalmaz megoldatlansága hathatós kezelés nélkül bizony az ország vesztét fogja okozni.

Mindenki előtt nyilvánvaló, hogy az eljövendő évtizedek változásai során nem lesz elegendő mennyiségű, alacsony minőségű munkahely, amely lehetővé tenné több százezer képzetlen ember foglalkoztatását. Viszont ha nem a munkahelyek, akkor talán a szociális segélyek vagy a börtönök fogják majd megoldani ezt a problémát? A Jobbik nyilván azt mondja, hogy ezek elég rossz és drága alternatívák lennének, de továbbra is jogos a kérdés, hogy miként is oldhatná meg az iskola a rajta kívül eső gondokat, bajokat.

Szakiskolai pedagógusként magam is nap mint nap megtapasztaltam, hogy a bikulturális szocializáció, az elsődleges és a másodlagos szocializációs terek, tehát a visszahúzó szociokultúrájú családi környezet és a sokszor ellenségnek tekintett, de mégis az egyetlen kitörési utat jelentő iskola közötti értékrendbeli különbségekből eredeztethető, sokszor áthághatatlan szakadék mindennapi problémák forrásává válik.

Ha egy diák mindkét szülője gyermekük születése óta tartósan munkanélküli, nincs határozott napirendje, reggelente nem csörög a munkába indulásra hívó óra, akkor sajnos szinte természetessé válnak a diákok részéről is a tömeges reggeli késések, az órakezdetet jelző csengőszó figyelmen kívül hagyása és egyéb, a fegyelem lazulását hozó jelenségek.

Sokszor előforduló pedagógusi panasz, hogy az iskola mára leginkább egy meddő problémahalmazzá lett, amelynek feladatköre jobbára a puszta gyermekmegőrzésre redukálható, mert eredményeket elérni szinte lehetetlen. A tantervekben rögzített célok nevetséges utópiává váltak, és az egyetlen elérhető pozitívum az, ha rá tudják venni a diákokat, hogy reggelente bemenjenek, és délután 1-ig, 2-ig legalább ne az utcákon csavarogjanak.

Mi hát a megoldás? Például bentlakásos iskolák, hogy az odakerülő diákok hazavihessék magukkal a jobb élet reményét jelentő másfajta normákat és kultúrát. Aztán a tudatos gyermekvállalás egyáltalán nem rasszista gondolata, mert a gyermek nem állat, hanem felelősség ‑ mondta a borsodi cigányvajda is. Aztán a válságövezetekben hősies szolgálatot teljesítő pedagógusok, szociális szakemberek fokozott megbecsülése. Aztán az önszegregálódást eredményező kívülállás kultúrájának felszámolása, és annak belátása, hogy frusztrációra nem lehet primitív agresszió a válasz, mert csak így lehet továbblépni.

Változni kell, mert hiába az állami milliárdok, csak így lehet megváltoztatni az elő-, de sokszor inkább utóítéleteket. Ha pedig a felzárkózni vágyók valakit követni akarnak, akkor az semmiképpen ne a méltán a politika szemétdombjára került SZDSZ valamelyik továbbélő mutáns képződménye által dróton rángatott, a polgárjogi küzdelem hamis zászlaját lobogtató (Az elnök csenget.) gettóharcos, hanem inkább az a többség és kisebbség között hidat építő cigányember legyen, aki a csábító ajánlatok ellenére sem hajlandó azt jajgatni, hogy milyen fasiszta, diszkriminatív is (Az elnök csenget.) a magyar társadalom, mert higgyék el, valóban pozitívan szeretne itt csalódni mindenki! Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps a Jobbik soraiban.)