Dr. Palkovics László

DR. PALKOVICS LÁSZLÓ, az Emberi Erőforrások Minisztériumának államtitkára: Tisztelt Elnök Úr! Képviselő Hölgy és Urak! Köszönöm a visszajelzéseket. Azért szeretem ezeket a késő esti vitákat, mert részben kevesen vagyunk, és akik itt vannak, azok láthatóan ‑ ahogyan képviselő úr is említette ‑ szakemberek, és olyan vitákat tudunk itt folytatni, ami valószínűleg nem politikai természetű, hanem tisztán szakmai természetű. És én úgy látom, hogy olyan nagyon sok vita nincs is köztünk, azért örültem a hozzászólásoknak, bár megközelítésbeli eltérések nyilván lehetnek, meg vannak politikai eltérések is, de alapvetően nem a felsőoktatási átalakítások lényegéről vitatkoztunk, hanem esetleg megvalósításuk bizonyos részleteiről.

Röviden végigmennék, nem felszólalók szerint, hanem inkább tématerületek szerint a megjegyzéseken. Kezdjük mindjárt a doktori képzéssel! A doktori képzés területén nekem lenne egy viszonylag egyszerű helyzetem, azt mondhatnám, hogy ezt a javaslatot, ami egyébként a törvényben megjelent ‑ és ehhez tartozik egy részletesen kidolgozott koncepció ‑, egy munkabizottság hozta létre, amelyben minden érdekelt benne volt, benne volt a Magyar Rektori Konferencia, benne volt a Magyar Tudományos Akadémia, benne volt a DOSZ ‑ ő volt a bizottságnak egyébként az egyik meghatározó szereplője ‑, benne volt az Országos Doktori Tanács, tehát benne volt mindenki. És ami ebben leírásra került, ez az ő javaslatuk. Tehát nem a minisztérium javaslata volt, az ő javaslatuk. És ezzel le is zárhatnám ezt a dolgot, de miután tényleg szakmáról beszélünk, ezért én azt gondolom, elmondanám azt, hogy mi is alakította ezt így ki. Először is az értelmezése, hogy hányan végeznek, illetve hogy is néz ki ez az egész doktori képzés. Itt a sajtóban is megjelenik, hogy az államtitkár nem ért a számokhoz, mert 23-25 százalékot mond arra, hogy a doktori iskolákba beiratkozottaknak ennyi százaléka szerez egyébként fokozatot majd a végén, holott egyébként az Országos Doktori Tanács statisztikái egészen mást mutatnak. Ahogy a kérdésében mondta, abszolút igaza van, ez lehet értelmezésbeli kérdés is; az a kérdés, hogy mit akarunk elérni.

Ha megnézzük azt ‑ és erre vannak most már adataink és nagyon jó ötleteink vannak rá ‑, hogy ha a hallgatók beiratkoznak a doktori iskolába, és ezeknek a beiratkozottaknak hány százaléka szerez tudományos fokozatot, akkor ez valóban 23 százalék, tehát személyenként tudjuk végigkövetni. Ha egy hallgató valahol kiesik, tehát az adott résznél, mondjuk, az első év után, a második év után, akkor a doktori iskola őt pótolja, tehát egy másik hallgató iratkozik be, és ugyanott elkezdi a folyamatot elölről, egészen három évig. Ott valóban az arány, tehát ha megnézzük azt, hogy a levelezőn, az ilyen módon mindig feltöltött doktori iskolai hallgatók közül, tehát a formális képzésben részt vevő hallgatók közül a végén hány százalék szerez fokozatot, nagyjából 38 százalék. Az 50 százalék, ami az ODT honlapján látszik, úgy jön össze, hogy ebben benne vannak azok a hallgatók is, akik egyéni felkészüléssel szereznek fokozatot. Tehát irányítási szempontból, pontosabban, ha be akarunk avatkozni egy rendszer működésébe, itt valóban sajnos a 23 százalék a releváns.

Részletesen végignéztük azt, hogy mi indokolja ennek az alacsony fokozatszerzési aránynak a létrejöttét. A következményről, azt hiszem, itt ebben a körben nem kell beszélni: ha nem lesz doktori fokozattal rendelkező emberünk, akkor nem lesz sem adjunktus, sem docens, sem egyetemi tanár, sem akadémikus, meg nem lesznek kutatók az MTA kutatóintézeteiben. Tehát a téma fontos, ez indokolta, hogy ezzel elkezdtünk foglalkozni, és hogy nagyon gyorsan eredményre jutottunk, azt gondolom, ezt nem kell elmondanom. Megnéztük, hogy mi okozza a problémát. Azért nem szerez fokozatot, mert túl rövid az idő. Tehát a három év finanszírozott doktoranduszlét, ahogy itt többször elhangzott ‑ a világ bonyolódik, tehát már nem lehet nagyon gyorsan doktorit írni, hiszen nagyon sok mindent kell tenni hozzá: külföldön kell lenni, a terület is bonyolult, mérni kell, tehát nem egyszerű. Ezért született az a javaslat, hogy emeljük ezt meg legalább négy évre, illetve 4+1 évre. Négy év a finanszírozott része, az egy év pedig arra van, hogy az egyébként már a doktori képzésből kikerült, már nem doktoranduszhallgató, de valamilyen munkakörben fejezze be a disszertációját, és ezért született meg az öt év. Ez az öt év nem mindig öt év, tehát az említett példák, ha valaki külföldön van, akkor ez nem öt év, hanem hat év, vagy el lehet tolni, tehát itt eléggé flexibilis a rendszer, de mindenképpen hosszabb ez az idő, ez indokolta ezt az időszakot.

A 2+2 év pedig azért született, ez egyébként az Országos Doktori Tanácsnak volt a javaslata, mert ők azt mondták, hogy alapvetően nem lehet mindig a hallgatót felelőssé tenni azért, ha nem szerez fokozatot, hiszen ahhoz, hogy ő fokozatot szerezzen, több minden kell. Kell hozzá egy témavezető, aki foglalkozik vele. Kell hozzá egy doktori iskola, amelyik valóban promotálja azt, hogy ő megírja a disszertációját.

(21.10)

Kell hozzá egy kutatóhely, amely biztosítja a feltételeket, eszközt, forrásokat, egyéb mást. Ezek együtt eredményezik azt, hogy valamilyenformán a hallgató majd a végén fokozatot fog szerezni. Ezért van ez a második év végén történő mérés, hogy nézzük meg, meddig jutott el. Meddig jutott el a tanulmányaiban, ez egy fontos dolog, meddig jutott el a kutatásaival, történt-e valami a tudományos területével. Tehát azon a kiválasztott területen, amelyre ő két éve azt mondta, hogy ezen a területen fog kutatni, valóban van-e esélye arra, hogy e feltételek mellett, hozzáadva a témavezetőt, a doktori iskolákat, az eszközöket, a finanszírozást, tud-e majd fokozatot szerezni. Ezért van ez a komplex vizsga.

Itt nem csak egy vizsga van. Az egyik a komplex vizsga valóban, de aztán van egy másik vizsga a végén, amikor majd megvédi a disszertációját. Tehát itt ugyanúgy két vizsga van, csak a másodikat nem szigorlatnak hívjuk, hanem védésnek. Ott már azért inkább kollégák beszélgetnek egymással, kicsit akadémiaibb jellegű, mint egy ilyen egyetemi típusú, szárazabb viszony. Ez indokolta a 2+2 évet.

Hogy ezt rábízzuk-e a doktori iskolákra? Ez rájuk van bízva, olyannyira, hogy a törvényben is szerepel, hogy ennek a komplex vizsgának a feltételrendszerét az Országos Doktori Tanácsnak kell kidolgozni. Ő fogja meghatározni, hogy egyébként mit akar itt látni, és hogyan akarja ezt kezelni.

Hiller képviselő úr említette, hogy kezeljük őket felnőttként. Abszolút felnőttként kezeljük, azt gondolom. Ami a másik kritikát illeti, azt gondolom, tulajdonképpen lehet ilyen reakció is egy doktori iskolától, de nagyon bízom abban, hogy pont azért, mert a doktori iskolák komolyak, nem fognak csak azért valakit áttolni magán a doktorifokozat-szerzésen, hogy azt az egy félévi, egyébként feltételesen elvonható támogatást megússzák. Ez később ugyanis vissza fog ütni, akkor értéktelen lesz a doktorijuk. Azt gondolom, vannak annyira komolyak, hogy ezt nem teszik.

A doktori iskolák területén át kell tekinteni valóban, hogy kell-e ennek az országnak 160 doktori iskola, nem elég-e esetleg egyetemként egy doktori iskola különböző szekciókkal: ez az elmúlt tíz év eredménye, idáig jutottunk. Maga a MAB egyébként, aki ezt a helyzetet nyilván generálta, szintén felvetette, hogy tekintsük át, és nézzük meg, hogy valóban ezt akarjuk-e folytatni, hogy minden egyetemnek minden professzorhoz legyen egy olyan doktori iskolája, amiben ha nem sikerül a törzstagokat összegyűjteni, mert mondjuk, valaki elutazott, akkor a doktori iskola már nem működik. Tehát ez egy komplex kérdés. De én azt gondolom, hogy ebben egyetértés van az itt ülők között is, meg a szakma is egyetértett.

Rátérnék most a doktori ösztöndíjra. A 140 ezer, illetve a 180 ezer forint abból jött ki, hogy megnéztük, mit is akarunk elérni. Ahogy említettem, szeretnénk, ha lennének tudományos fokozattal bíró embereink, mert ez az utánpótlás. Ők nem az egyetemi struktúra részei. Tehát félreértés ne essék, őket nem lehet összehasonlítani a tanársegéddel vagy az adjunktussal. Amikor én a doktorimat szereztem, kicsit más rendszer volt, akkor maga a kandidátusi fokozatra vonatkozó felkészülés az MTA, az úgynevezett TMB kereteiben zajlott, ez a Tudományos Minősítő Bizottság volt. Ott az egyetemnek semmi köze nem volt a tudományosfokozat-szerzéshez. Olyannyira nem volt, hogy az MTA meghatározta az egyetemnek azt, ha én egyetemi kutatóhelyen dolgoztam, hogy hány órát tarthatok, mivel foglalkozhatok, és az egyetemi témavezetőmnek ezeket muszáj volt betartani. Az a helyzet is bután nézett ki, hogy amikor én elvégeztem az egyetemet ‑ én népköztársasági ösztöndíjas voltam, mellette két helyen demonstrá­torkodtam, meg nem tudom, mit csináltam ‑, és doktorandusz lettem, akkor ez a juttatásom hirtelen a felére csökkent, amikor meg doktoranduszból tanársegéd lettem, utána még tovább csökkent, mert ilyen volt a természete a dolognak.

Nagyon fontos viszont, és már rátérnék a béremelésre, hogy egy doktorandusz lehetőségei limitáltak. Azzal, hogy őt a második szakaszra a valamilyen bizottság alkalmasnak minősítette, ezzel azt is mondta, hogy te kapsz valóban egy magasabb ösztöndíjat azért, hogy meg tudjál élni, azért, hogy ne kelljen pénzt keresned mellette. A lemorzsolódásnak egyébként jelentős részben a második indoka a 100 ezer forintos ösztöndíj. Az ösztöndíjat 2013-ban 93 ezer forintról ez a kormány emelte fel 100 ezer forintra, nem volt borzalmasan nagy az emelés, de előtte ez nagyon sokáig 93 ezer forint volt, ez a kormány emelte fel még akkor, amikor minden más egyébként eléggé összekuszálódott, tehát fontos volt a doktori képzés. Ezt a fontosságot mutatja most ez.

Tehát el kell választani, és én is láttam az ELTE-s nyilatkozatot, 270 ember írta alá. Aztán láttam egy másik, szintén ELTE-s nyilatkozatot, az adjunktusok nyilatkozatát, ami ennél sokkal csúnyább volt. Azt gondolom, ez egyfajta felesleges indulatkeltés az egyetemen belül. A béremelés eredeti szándékát illetően ugyanis többfajta előterjesztés készült a kormány számára. Készült egy előterjesztés, amit a kerekasztal után kommunikáltunk. Aztán készült egy olyan előterjesztés, amelynek most az eredményeit látjuk, ez a 27 százalékos illetménynövekedés három év alatt. Volt egy olyan levél az ELTE-ről, hogy az egyetemi tanárok megfúrták az adjunktusok és a docensek béremelését. Azt gondolom, ez nem egy jó irány. Ha valakinek a garantált jövedelmét 27 százalékkal emeljük… Igazán itt két évről beszélünk, hiszen 2018 januárjában a 27 százalékos emelést mindenki el fogja érni, és az adjunktusok, docensek is egyébként, ahogy említésre került, valóban a fölé a határ fölé kerülnek, mint a doktoranduszok. Tehát ez bérfeszültséget, azt hiszem, nem fog okozni. A lehetősége egy adjunktusnak, egy tanársegédnek, egy docensnek, egyetemi tanárnak sokkal nagyobb.

Ez a bérrendezés nem egyszerű dolog, ahogy láttuk, különböző vélemények hangzottak el. Sok szempontból nem egyszerű, amit a képviselő asszony mond, azért sem egyszerű. Ennek egy indoka van: költségvetési törvényt nem tudunk salátában módosítani. Ilyen az alkotmány. De a módosítás meg fog történni, ahogy egyébként szerepel az előterjesztésben is. Jövőre első alkalommal, amikor a törvényt megnyitjuk, akkor ez belekerül. Addig az egyetemek januártól meg fogják kapni azt a forrást, amely egyébként ehhez szükséges. Magában a felhatalmazó rendelkezésben az a bértábla szerepel, ami a törvényben kell hogy szerepeljen, csak ebbe a számokat írtuk bele, de ha kiszorozzuk, ez szerepel benne. El kell hinni a kormánynak és a minisztériumnak, hogy ez így fog történni. Utána, mihelyt a törvényt tudjuk módosítani, ez rendezésre kerül. Ennek persze van más hátránya, ezt nem említették; esetleg később elmondom ezt is. Nem az egyetemekre van egyébként ilyen hátránya.

Tehát a 27 százalékos illetménynövekedés, azt gondolom, az adott lehetőségeknek megfelelően jelen pillanatban egy vállalható dolog. Ha valaki tényleg figyelmesen hallgatta a sajtótájékoztatót, amit Balog miniszter úr, illetve részben én tartottunk, ezen szerepelt egy másik mondat is. Azt mondtuk, hogy ez az első lépése ennek a jövedelemrendezési folyamatnak. Hogy ez valóban elhangzott, az is mutatja, hogy Bódis rektor úr, a Magyar Rektori Konferencia elnöke hivatkozott erre egy interjúban. Azt mondta ‑ a Rektori Konferencia is egyébként ezt a fajta 27 százalékos, általánosan mindenkire kiterjedő illetményrendezést javasolta ‑, hogy ez egy nagyon jó irány, a kormány ezzel valóban azt mondta, hogy a felsőoktatás a számára fontos. Ő hivatkozott erre a második részére a sajtótájékoztatónak, hogy folytatni fogjuk, tehát itt nem állunk meg, mihelyt a lehetőségeink erre megjelennek, ez az emelés nyilván folytatódni fog. Ennyit a béremelésről.

Köszönöm az elismerést a képviselő asszonytól az egyetemek harmadik missziójának a törvényben való megjelenítéséről. Ezt azért írtuk le, mert a törvényben szerepel, hogy az oktatás és a kutatás két alapfeladat, de valóban, a tudásvagyon értékesítése, a regionális szerep nagyon fontos, ebből lehet levezetni a közösségi képzőközpontok létét például. Nagyon pozitív folyamatok indultak el azzal, hogy ez létrejött. Várjuk Ózdról is azt a levelet, amely a minisztérium irányába a rendelet szerint meg kell hogy jelenjen, aki kezdeményezi ennek a képzőközpontnak a létrehozását. De ugyanez megtörtént Salgótarján, Sümeg, Kisvárda részéről. Sátoraljaújhely is megjelent ugyanezzel az igénnyel. Várjuk a levelet, és abban a pillanatban ennek neki fogunk állni. Egyébként, ahogy én tudom, a tárgyalásokat azzal az egyetemmel, akivel ők együtt akarnak működni, már elkezdték, ebben a kormány minden támogatást megad minden közösségi képzőközpontnak. Ad absurdum még úgyis, ha a folyamat most elkezdődik, és megtörténik a bejelentés az Oktatási Hivatal irányában, még gyakorlatilag elérhető az, hogy a felvételi pótkötetben meg tudunk hirdetni olyan képzést, mondjuk, Ózdon, Kisvárdán, Salgótarjánban, amely 2016 szeptemberétől még indulhat. Még arról sem csúsztunk le. Nyilván itt az önkormányzatnak, a városnak kell megállapodni az adott egyetemmel.

A főiskola–egyetem vita kapcsán, amit ön mondott, én is azt szoktam mondani, hogy egy jó főiskola jobb, mint egy rossz egyetem. A probléma az, hogy ezt nem most kezdtük el összekavarni, hanem az összekavarodás megkezdődött a bolognai rendszer bevezetésével 2005-ben. Akkor a magyar, egyébként egészen más struktúrájú felsőoktatási rendszerre egy olyan megoldást kényszerítettünk rá ‑ egyébként szükséges volt, tehát nincs ebben vita ‑ nagyjából egy év alatt, ami ettől idegen volt. Na, ott kezdődött egyébként ezeknek a funkcióknak az összekeveredése. Az egyetemek elkezdtek a főiskolákkal versenyezni, és alapképzésbe, munkaerőpiacra azonnal szakembereket generálni. Nem értenek hozzá. Aki egyetemen tanít, tudja, hogy az ELTE-n, azt gondolom, nincs olyan informatikus… Bár lehet, hogy az informatikus nem jó példa, mert ők elmennek már diploma nélkül is. De nagyon kevés olyan szakember van, akit az ELTE három év alatt tud képezni. A Műszaki Egyetem nem nagyon tud ilyet. Tehát mi szeretjük végigtanítani a hallgatót.

Aztán elkezdődött egy másik folyamat. A főiskolák elkezdtek az egyetemekkel versenyezni, amit volt, aki valóban jól tett. Gondolom, a BGF-re utalt a képviselő úr. Pontosan a BGF-től származik ez az igény, amely a kerekasztalon jelent meg a Rektori Konferencia részéről. A Gazdasági Főiskola, ha főiskolának hívjuk, és egyébként azt írjuk ki magyarul és angolul, akkor nem nagyon tud versenyezni például a Corvinusszal, holott egyébként a Corvinustól tulajdonképpen csak az különbözteti meg, hogy nincs doktori iskolája. De a képzéseit, a hallgatói létszámát, a beágyazottságát tekintve nem rosszabb lényegesen, mint egy másik hasonló egyetem, ne nevesítsünk más intézményeket, amelyet egyébként egyetemnek hívnak.

(21.20)

Ez indokolta azt, hogy a főiskola helyett létrehoztuk az alkalmazott tudományok egyeteme kategóriát, ami egyébként magasabb követelményekkel bír. Nyilvánvalóan azért, mert valamit átnevezünk, az attól még nem lesz jobb.

Az is látszik ‑ nem tudom, kifelé mennyire látszik, ha több képviselő ülne itt, szerintem ők ezt valószínűleg jobban tudnák igazolni ‑, hogy azok az egyetemek vagy azok a főiskolák, amelyek most alkalmazott tudományok egyetemei lesznek, csak a címben bután néz ki az alkalmazott tudományok egyeteme, legegyszerűbb azt mondani, hogy egyetem, és majd az alcímben odaírjuk, hogy ő milyen kategóriájú, milyen besorolású, no ezek az intézmények elkezdtek nagyon jól működni. A Dunaújvárosi Főiskola, amely két-három évvel ezelőtt komoly gondokkal küzdött, ebben a pillanatban a leginnovatívabb intézményünk. Ha megnézik a sajtóban, hogy mi történik, azt látják, hogy hetente történik valami. Elkezdett úgy működni, hogy valóban meg akar ennek felelni.

Azt hiszem, a BGF-et nem kell itt felsorolnom azért, hogy milyen ilyen a BGF. Az előtte is kiváló intézmény volt, most is az, és azt gondolom, hogy a jövőben is egy kiváló intézmény lesz. De a Nyíregyházi Főiskola is elkezdett jól működni. Nyilván nem emiatt, sok minden indoka volt annak, hogy elkezdődtek olyan folyamatok, amelyek egy más dolognak való megfelelést jelentik. Aki ismeri az Indul a bakterházat, abban van egy olyan mondás, hogy hívathatja magát nagyságos ténsasszonynak, akkor is csak egy ronda banya marad. Ennek a fordítottja is igaz: hívathatjuk magunkat egyetemnek, és meg is felelhetünk annak a címnek, ha megvan erre a szándék. A fenntartóban megvan a szándék. Azokat a folyamatokat, amelyek elindultak, a fenntartó mindenképpen forszírozni fogja. És megjelenik egy új szereplő ebben a történetben, a konzisztórium, amelynek szintén a feladatai között fog szerepelni, hogy ennek biztosítsa azokat a feltételeit, hogy az egyetemek ezt a magasabb szintű funkciót valóban ki tudják elégíteni.

A vállalkozási tevékenység. Nem tudom, képviselő úr, az innovációs járulékra utaltál-e. (Dr. Hiller István: Igen.) Az egy nagyon jó példa, hogy egy jó ötletet hogyan lehet elrontani. Az ötlet 2003-ban született, hogy vállalatok innovációs járulékot egy alapba fizessenek be, és az ebbe az alapba befizetett összegeket ők használhassák fel két módon, egyrészt úgy, hogy ő maga használja fel, mert van saját fejlesztőmérnöke, a másik mód meg az, hogy ha valakinek nincs ilyenje, de mégis saját jogon akar terméket előállítani, akkor mehessen el egy egyetemre, és az egyetemtől vehesse meg ezt a kapacitást, kvázi szolgáltatásként. Az ötlet nemcsak azért volt jó, mert az enyém volt, mert akkor én voltam az OFB-nek nevezett bizottság elnöke ‑ 2001-ben neveztek ki és 2003-ban hagytam abba ‑, de maga az ötlet valóban jó volt. A megvalósítása nem volt jó.

Nem gondolom, hogy el kellene mondanom, hogy miért nem. Minden olyat elrontottunk, amit el lehetett rontani azzal, hogy nem akartuk irányítani ezt a folyamatot. Ebből nem lett semmi más, mint hogy a Tesco az adott gazdálkodási egyetemen havonta megrendelt egy 10 millió forintos tanulmányt logisztikai rendszerének a fejlesztésére. Ebből termék nyilván nem nagyon lett. Nem tudok olyan kisvállalatot, amelynek terméke lett volna ebben a folyamatban, ezt a pénzt elherdáltuk, olyan dologra költöttük, ami nem az eredeti célnak felelt meg, azért, mert nem voltak szabályozók az egyetemi oldalon sem, és nem voltak szabályozók a vállalati oldalon sem. Azt gondolom, az óvatosság nem alkalmas erre. 2012-ben ez indokolta azt, hogy ugyanez az összeg más módon kerül vissza a vállalatokhoz és egyetemekhez. Ebből a helyzetből tanulva szerettük volna valamilyen formában az egyetemen ezt a tevékenységet elválasztani.

Arra a kérdésre, hogy egyéb más forrásból vásárolt eszközt lehet-e használni, a válaszom igen. A törvény ezt nem zárja ki. Az eszközhasználatot illetően nyilvánvalóan prioritása van annak a forrásnak, amire ezt kaptuk. Ha ez oktatás, akkor nyilván az oktatásnak van elsődleges prioritása, ha ezt alapkutatásra vettük egy másik forrásból, mondjuk, EU-forrásból, akkor annak. De ha ezeknek az eszközöknek van szabad kapacitása, akkor az egyetem miért ne használhatná fel pénztermelő tevékenységre, de szabályozott feltételek mellett.

Ahogy képviselő asszony is említette, azért nem ez a tipikus. A tipikus inkább az ellenkező irány, hogy a saját ilyenfajta bevételből lévő eszközöket használjuk oktatásra. Az is nagyon rendben van, azzal sincs semmilyen baj. Az a lényeg, hogy ezek az eszközök az egyetem javát szolgálják, és ne olyan partikuláris érdekeket, amiket eddig az egyetemi cégeken keresztül megjelenítettünk. Ezt professzorvállalkozásoknak szokták hívni, mert ebben megjelent mindenki, aki valamilyen módon azon keresztül próbált érvényesülni. Na, ezt szeretnénk ezzel rendezni és szabályozni. S az a fajta nyereség, amit ezek az egyetemi egységek generálnak, viszont maradjanak az egyetemen, ne másra fordítódjanak.

Azt gondolom, hogy ennek olyan nagyon nagy veszélyét nem látom. Nem arról van szó, hogy az egyetem ne hozhasson létre spin-off vállalkozást vagy startup vállalkozást, vagy ne hozhasson létre vállalkozást nem az alaptevékenységébe tartozó ügyekre, de speciel az alaptevékenységre ne hozhasson létre, hanem teremtsünk arra lehetőséget, hogy az Áht. feloldott korlátain belül pont úgy tudjon vállalkozni, mint egy vállalat.

Nem életszerű az, hogy a központosított közbeszerzési eljáráson keresztül kell megvenni egy vegyszert vagy egy eszközt, amikor a partner vállalat ezt két héten belül akarja. No, ezek alól mentesíti az egyetemet ez a dolog. Nem életszerű az, hogy egy kutatás-fejlesztési közös projekttel, mondjuk, egy céggel nem vehetek egy IT-eszközt, mert a Miniszterelnöki Hivatal engedélye kell hozzá. Ez alól is mentesíti az egyetemeket. Tehát egy életszerűbb helyzetet akarunk, de úgy, hogy kontrollált és átlátható legyen, és nem utolsósorban az egyetem érdekében hasznosuljon az eszköz. A törvény ilyen értelemben ezt mindenképpen biztosítja.

Azt hiszem, hogy viszonylag gyorsan beszéltem megint, remélhetőleg nem okozott gondot a gyorsíróknak. (Derültség.) Azt mondták, hogy miattam a legjobbak a magyar parlament gyorsírói a világon, mert én gyorsan beszélek. Azt gondolom, hogy a kérdések jelentős részére válaszoltam.

Bocsánat, még egy kérdésére válaszolok a képviselő asszonynak: a munkáltatói joggyakorlás egyszerűsítése. Itt nem erről van szó, nem a rektor és a kancellár közös munkáltatói joggyakorlásáról van szó, ez nem is nagyon menne. Hogy a szándék ‑ a szöveget majd meg fogjuk nézni ‑ ezt jelenti-e valóban? Nagyon sok jogász átnézte, de én mérnök vagyok, ezért nem akarnék jogászkodni. A szándék az, hogy a felsőoktatási törvény általában egyértelműsíti azt, hogy ki kinek a munkáltatói joggyakorlását végzi, viszont amikor ezt lebontjuk az intézményekben, akkor ez nem ennyire egyszerű. Mondok egy példát. A felsőoktatási törvény szerint a klinikát vezető professzor munkáltatói joggyakorlása a kancellárnál van. Ez nem értelmezhető, ezért aztán megállapodtunk, hogy a klinikai vezető főorvos vagy professzor a munkáltatói jog gyakorlását átadja a rektornak. Ezt lehet úgy is, hogy majd a szenátus eldönti és akkor egy hosszú folyamatnak nézünk elébe, vagy elintézik egymás között.

A Zeneművészeti Egyetemen, a Zeneakadémián a koncertszervezésért felelős vezető a törvény szerint a kancellár munkáltatói jogkörébe tartozik, mert nem oktató, nem kutató, nem tanár, viszont a Zeneakadémia egy specifikus intézmény, ott a koncertszervezés az alaptevékenységből jön ki, és ott a kancellár nem nagyon tudja eldönteni, ha meg nem tud zongorázni, akkor pláne nem tudja eldönteni. Ezért aztán ott is azt mondtuk, hogy bár a kancellár gyakorolja a munkáltatói jogokat, de mondjuk, az intézményi szabályozásban egyetértési joga legyen a rektornak a kinevezésnél, a felmentésnél, és legyen részleges munkáltatói joga. Ezeket a helyzeteket akarjuk kezelni. Ha ezek mindegyikéhez szenátusi döntés kell, aminek egyébként nincs ilyen értelemben jelentősége, mert a munkavállaló érdekeit ez nem befolyásolja, akkor ezt akartuk rendezni, a szöveget meg természetesen meg fogjuk nézni. Azt gondolom, hogy a kérdések jelentős részére válaszoltam. Ha van még, akkor nagyon szívesen. Köszönöm a figyelmet.