Szávay István (Jobbik)

SZÁVAY ISTVÁN, a Jobbik képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselőtársaim! A magyarként való megmaradás szempontjából a szórványközösségek azok, amelyek a legnehezebb és egyben a legkiszolgáltatottabb helyzetben vannak. Számukra a magyar államnak ugyanúgy meg kell adnia minden szükséges és igényelt támogatást, mint ahogyan a tömbben élő külhoni magyarságnak vagy azoknak a diaszpórában élő kivándoroltaknak és leszármazottaiknak, akik a korábbi századok egész világokat romba döntő háborúi és forradalmai miatt kényszerűségből távoztak szülőföldjükről.

Nemzetünk hányattatott történelme során számos alkalommal kényszerültünk védekezésre, számos alkalommal kellett végvárrendszereket építenünk annak érdekében, hogy belső területeinket megvédelmezzük azoktól, akik azokat tönkretenni, elpusztítani, felprédálni, rabságba dönteni akarták. Kétségtelen, hogy ma nem erőszak, nem háborús pusztítás fenyegeti megmaradásunkat a Kárpát-medencében, hanem nyelvünk, kultúránk, hagyományaink, hitünk elvesztése és feladása. Pontosan tudjuk, hogy mindez a szórványra hatványozottan igaz, miközben az is sajnálatos tény, hogy az elesett szórványtelepüléseket rögtön, szinte visszafordíthatatlan folyamatként követi a korábban még tömb­magyarnak számító területek, falvak és városok szórványosodása.

De mégis ki kell mondanunk, hogy nyelvünk, kultúránk, hagyományaink és ezzel magyarként való megmaradásunk zálogai, mondhatni, modern kori végvárai azok a szórványtelepülések, ahol adott esetben már csak egy düledező templom, egy omladozó iskola vagy egy régebben még sokak által használt közösségi ház emlékeztet az egykor volt magyar világra. Olyan magyarok küzdenek e településeken modern végvári vitézként megmaradásukért, akik még fontosnak tartják, hogy gyermekeiket, unokáikat magyar szóra tanítsák, magyar iskolába, magyar istentiszteletre, magyar néptáncórára járassák vagy egyszerűen csak magyarul szóljanak hozzájuk. És a rosszalló pillantásokat, a nevetségessé tételt nem is feltétlenül csak az ukránoktól, románoktól vagy szerbektől, hanem bizony sajnos sokszor saját családtagjaiktól, barátaiktól kapják.

És mondjuk ki azt is, hogy sajnos az elmúlt évtizedek magyar kormányai nem voltak kellően erős támaszai a Kárpát-medencei magyar szórványnak. Ugyanúgy hajlamosak voltak elfeledkezni róluk, mint Habsburg királyaink a végvárainkról és az azokban szolgálatot teljesítőkről. Csak akkor eszméltek, amikor valamelyik fontos bástya összedőlt, netán a várnép megfutott, és ezzel elesett egy végvár. S emiatt esnek el sajnos ma is anyanyelvi, kulturális végváraink Dél-Erdélyben, a Mezőségen, a Felső-Tisza mentén vagy éppen Újvidék, Nyitra, Eszék és Lendva környékén. Sajnálatos tény, hogy Bethlen Gábor fejedelmünk szülőfalujában, Marosillyén legutóbb is már csak tíz személy vallotta magát magyarnak.

Tisztelt Országgyűlés! Nemcsak a Székelyföldön vagy a Csallóközben vannak még magyarok, hanem Hunyad, Nyitra vagy éppen Szerém megyékben is. Nemcsak Beregszászon és Szabadkán, hanem Técsőn és Nagybecskereken is lehet még magyar szót hallani az utcán. Nemzeti kulturális emlékezetünk számos ékköve ma már a szórványban található. Sem a gyulafehérvári ezeréves templom, sem a nagyságos fejedelem, II. Rákóczi Ferenc hamvai, sem a Kölcsey által megénekelt huszti vár környékén nem vagyunk már többségben mi, magyarok. De még vagyunk. Ha kevesen is, ha kevesebben is, de még vagyunk.

Ezért tartottuk mi, jobbikosok már a 2010-es választási programunkban is kiemelten fontosnak egy külön szórványstratégia megalkotását, hogy e közösségek régiónként is eltérő speciális helyzetére megfelelő válaszokat tudjunk adni. Fájó, hogy ebből azóta sem lett szinte semmi. Bár örömmel hallottuk az imént, hogy most már Németh Zsolt képviselő úr szerint is fontos lenne egy ilyen stratégia megalkotása. De már 2015-öt írunk, és még csak el sem indult semmilyen közös gondolkodás, párbeszéd, netán együttműködés arról, hogy miként tudnánk a felmerülő igényeknek megfelelően, programszerűen és kormányokon átívelő nemzetpolitikai konszenzus alapján e közösségeket támogatni.

A Magyar Állandó Értekezlet és a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fóruma is megfogalmazta már azt az igényét, hogy november 15-ét, Bethlen Gábor fejedelmünk születésének és halálának napját, évfordulóját a magyar szórvány napjává nyilvánítsuk. Magam a Nemzeti összetartozás bizottságának múlt heti ülésén azzal az utóbb naivnak tűnő javaslattal éltem, hogy a korábbi emléknapokkal kapcsolatos szomorú példákból okulva próbáljunk meg ez alkalommal közös ötpárti képviselői előterjesztést benyújtani, vagy legalább egy, a Nemzeti összetartozás bizottságában konszenzussal megszövegezett javaslatot elfogadni. Felvetésemet a bizottság fideszes elnöke, Pánczél képviselő úr akkor elvi egyetértéséről és támogatásáról is biztosította, éppen ezért ért meglepetésként, hogy még aznap, azaz múlt hétfő délután benyújtásra került a javaslat, nem meglepő módon négy kormánypárti képviselő önálló indítványaként.

Az ügy, amelynek érdekében most felszólalunk, persze nemes és feltétlenül támogatandó, ugyanakkor a javaslat szövegezése semmiféle koherenciát nem mutat a korábban elfogadott hasonló tematikájú javaslatokkal. Arról nem is beszélve, hogy hiányos és pontatlan, indoklása pedig ellentmondásos. Olyan, mintha egy fogalmatlan gyakornokkal íratták volna meg rohammunkában, aki a témának maximum 15 percnyi google-izás erejéig nézett utána. Ezt a javaslatot csak azért állította valaki össze, kedves képviselőtársaim, hogy mielőbb át lehessen erőszakolni a parlamenten, nehogy véletlenül elindulhasson valamiféle konszenzuskeresés és közös gondolkodás. Nehogy véletlenül valaki más is osztozhasson önökkel ennek a nemes ügynek a képviseletében! Csak a Fidesz! - ismerjük a jelszót. Mi, jobbikosok pedig mindig azt mondjuk mindenre: csak a nemzet!

Szomorú volt hallani, milyen szánalmas alibizésre kényszerítették a tegnapi bizottsági ülésen Pánczél képviselőtársunkat, aki azzal próbálta kimagyarázni a bizonyára általa is kínosnak tartott helyzetet, hogy azért kell ezt a javaslatot ilyen gyorsan beadni, hogy november 15-ig elfogadásra kerülhessen. Az egy hét alatt új minisztériumot is kreálni tudó fideszes törvénygyár működését figyelembe véve ez egy kamu indok. Az előzetes konszenzus kialakítása, valamilyen közös javaslat megfogalmazása tehát, amire egyébként a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának szándéka is irányult, csak akarat kérdése lett volna, ami azonban nyilvánvalóan ismét hiányzik az önök részéről.

Ugyanazt folytatják, kedves kormánypárti képviselőtársaim, amit az elmúlt öt évben tettek: a nemzetpolitikát pártpolitikává züllesztik. Mert pontosan látható már az előttünk fekvő javaslatból is, hogy bár rövidesen országgyűlési határozat fog válni belőle, mögötte mégsem lesz semmilyen tartalom, semmilyen valós, konkrét kormányzati szándék.

(15.30)

Üres szavak ezek így csupán. Persze, legalább ki lehet majd pipálni vele egy olyan ügyet, amellyel kapcsolatban az önök kormánya számos alkalommal nyilvánult meg ellentmondásosan az elmúlt öt év során.

Tisztelt Kormánypárti Képviselőtársaim! A Bethlen Gábor Alap vitájában majd - amit már bizottsági szintre száműztek, nehogy erről a kérdésről a parlament plenáris ülésén túl sokat lehessen beszélni - konkrét adatsorokkal is fogok szolgálni. Most csak annyit jegyeznék meg, hogy erős ellentmondásban áll a határozati javaslatban megfogalmazott szándék és a kormány szórványközösségek irányába gyakorolt eddigi támogatáspolitikai hozzáállása. Különösen Erdélyben, de sajnos másutt is igen jellemző volt ugyanis az elmúlt öt évben, hogy néhány szórványkollégium vagy iskolai buszjárat támogatása mellett is a szórványterületeken működő intézmények, szervezetek, illetve az ott megvalósuló programok jelentős része csak minimális vagy semmilyen magyar állami forrást nem kaphatott a Bethlen Gábor Alaptól.

Tiltólistán voltak pusztán azért, mert nem valamelyik külhoni fideszes fiókpárthoz húztak, mint például az erdélyi szórványokban is, ahol a települések és civil szervezetek zöme az RMDSZ-hez köthető volt, és a Fidesz akkor még éppen hadban állt a szövetséggel, és bőszen építette a nemrég egyébként rútul cserbenhagyott és azóta csak lélegeztetőgépen tartott Erdélyi Magyar Néppártot. Ezért számunkra nemcsak e fontos javaslat benyújtásának a módja elfogadhatatlan, hanem az a tény is, hogy a kormány nemhogy a többi politikai párttal, de még a szórványszervezetekkel sem egyeztetett ez ügyben, és eszébe sem jutott kikérni a véleményüket egy ilyen, őket érintő, róluk szóló kérdésben.

Pedig ők vannak terepen, ők tudják igazán, melyek azok az elemek, amikre egy ilyen javaslatban szükség van. Számunkra felháborító az, hogy a kormány e szimbolikus, ám gyakorlati következményekkel is bíró kérdésben megint csak Budapestről és csak Budapestről, és megint csak erőből és csak erőből akarja megmondani a tutit.

Fájóan hiányzik a javaslatból a szórvány közbeszédbe, különösen a köznevelés történő beemelése is. Ez utóbbi fontossága abban rejlik, hogy pont a legzsengébb, legfogékonyabb életkorban keltené fel az érzékenységet azon magyar közösségek irányába, amelyek magyarnak való megmaradása talán az egyik legnehezebb. Mindkét cél érdekében támogathatná az Országgyűlés például magyar és idegen nyelvű konferenciák, tudományos és ismeretterjesztő előadások megszervezését, oktatási anyagok és audiovizuális termékek összeállítását és minél szélesebb körben történő terjesztését, csak hogy idézzem szó szerint a hasonló tárgyú fideszes javaslatok szövegét.

Hiányolom az előterjesztésből azok megbecsülését, valamiféle elismerését is, akik szórványközösségek érdekében kiemelkedő munkát végeznek. A magyar szórvány napján kaphatnának valamiféle díjat, kitüntetést mindazok, akik munkájukkal, teljesítményükkel vagy szolgálatukkal jelentősen hozzájárultak a szórványmagyarság megmaradásához. És ha már külön kezeljük ezen közösségeket, akkor érdemes lenne a Bethlen Gábor Alapon belül elkülöníteni egy szórványt támogató külön keretet, ezzel is kifejezve az ezen közösségek iránt viselt magyar kormányzati felelősséget.

Érthetetlen továbbá, hogy miként írhat elő a határozati javaslat ünneplésre való felhívást. Ez valamiféle elírás esetleg, vagy pusztán egy Németh Zsolt-i szerencsétlen fordulat arra vonatkozóan, hogy ünnepeljük meg puszta létünket, megmaradásunkat, hogy nem vesztünk ki még teljesen? Egyáltalán nincs semmi ünnepelnivaló abban, hogy nemzetünk a katasztrofális XX. század után jelenleg jó esetben is szétszakítva vegetál, miközben jellemzően inkább mindenhol egyre fogy és pusztul, úgy Magyarországon, mint a Kárpát-medencében.

Határozottan visszautasítjuk, hogy bármit is ünnepeljünk a magyar szó, a magyar gondolat szomorú visszaszorulásán, épített és kulturális örökségünk megállíthatatlannak látszó eltűnésén és a nemzetünk által belakott területek vészes zsugorodásán. Jó lenne, ha kiszakadna végre a Fidesz ebből a gondolati körből. Elég nagy felháborodást okozott és mély sebeket ejtett már az is, hogy önök barackfadalos, egymás talpára lépő, blőd ünnepet csináltak nemzetünk egyik legnagyobb tragédiája, Trianon évfordulójából.

Súlyos aggályokat vet fel többek között az is még, hogy a Miniszterelnökség közvetlen alárendeltségében tevékenykedő, pénznyelő kamuintézet, a több mint egymilliárdos költségvetését elkölteni még alibi tevékenységekkel sem képes Nemzetstratégiai Kutató­intézet elnöke nemrégiben a szórvány felszámo­lá­sáról beszélt. A szakmai berkekben csak gyöngy­halászatnak tartott stratégia szerint a még magyar­ként érző és magyarnak megmaradni akarókat át kellene menteni a szórványterületekről a tömb­terü­letekre, ahol megmaradásuk biztosítva lenne. Jó lenne tehát világosan látni, hogy a kormány most végül a szórvány megmaradását vagy áttele­pítését akarja, netán mind a kettőt egyszerre.

Persze, a gyöngyhalászat kérdése legitim felvetés, és nagyon örülünk neki, hogy a Nemzeti összetartozás bizottságának tegnapi ülésén Pánczél elnök úr nyitottságot mutatott azzal kapcsolatban, hogy a szórványtémán belül akár erről a felvetésről is beszélni lehetne, meg lehetne hallgatni az érdekelt feleket, ki lehetne alakítani valamilyen közös állásfoglalást. Mert itt kezdődhetne az igazi és egyébként határon innen és túl egyaránt kívánatos nemzetpolitikai konszenzus. Az olyan nemzetpolitika, amelynek alapjai a demokratikus keretek között lezajló kormányváltások ellenére azért maradhatnak változatlanok, mert azokkal nem csupán egyetlen párt, hanem az összes olyan politikai erő egyetért, amely a kérdés iránt felelősséget és érzékenységet visel. Az olyan nemzetpolitika, ahol nem kell az egyik magyar szervezetnek és közösségnek attól rettegnie, hogy kisemmizik a kormányváltás után, a másiknak pedig azért vágnia a centit, hogy a fordulat után végre bosszút állhasson a négy vagy még több szűk esztendőért.

Az eddig követett kormányzati nemzetpolitika azonban messze nem ilyen volt. Az elmúlt öt évben soha semmilyen témában semmilyen megbeszélés, semmilyen egyeztetés nem történt. A Fidesz még azt a jobbikos javaslatot is elutasította, hogy egy össz­párti kerekasztalon vitassuk meg a háborútól fenyegetett kárpátaljai magyarság érdekében szükséges lépéseket és intézkedéseket.

Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Országgyűlés! Mi, jobbikosok olyan nemzetpolitikát akarunk, amely maradandó, mert bennünket is túlél majd, és biztosítja a magyarság fennmaradását. Olyan nemzetpolitikát, ahol senkinek sem kell félnie, olyat, amelyben mindenki kizárólag érdemei szerint és nem politikai haverság, sőt politikai szervilizmus alapján nyerhet támogatást ahhoz, hogy a magyarság helyben történő, hosszú távú megmaradását és gyarapodását szolgálja a Kárpát-medencében, tömbben és szórványban egyaránt. Köszönöm szépen. (Taps a Jobbik soraiban.)